Idegen nyelven Magyarországról
„Schmidt Mária: Bocsánatot kérünk.” Címoldalas cím a Budapest Sun című hetilap – a
legnépszerűbb, nem magyar nyelvű sajtótermék Magyarországon – december 9–15-i
számából. Szöveg: „A múlt héten címoldalunkon A baloldal a megfelelőbb
kiegyensúlyozottságért című cikkünkben azt írtuk, hogy tüntetők bírálták Schmidt Máriát,
Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadóját, mert Schmidt tagadta a holokauszt
megtörténtét. Ez az állítás minden alapot nélkülöz, és nem állja meg helyét. Schmidt
asszony nemrégiben előadást tartott – amelynek egy része a szövegkörnyezet feltüntetése
nélkül jelent meg a médiában –, melyben azt mondta, hogy a holokauszt nem volt a II.
világháború fő célja. Bocsánatot kérünk Schmidt Máriától és olvasóinktól a hibáért. A
következő heti számunkban hosszú interjút közlünk a történésznővel.”
Kérdés: hányszor lenne helye hasonló helyesbítésnek azt követően, hogy a világsajtó
Magyarországról hazudik vagy torz beállításban ír? (A belföldi sajtóról már szólni sem
érdemes.)
A Budapest Sun – amelynek nem ez az első cikke, amely Az antiszemita Magyarország
nevet viselő vonatszerelvényre ugrott fel (1994 júniusa és 1998 júniusa közötti jótékony
hallgatás után) – korrektsége a helyesbítéssel azonban nem teljes. Hiszen tudósításában
azt is állította, hogy a MIÉP rasszista jelszavakat kiabált a baloldal tüntetésén. A valóság
ehelyett az, hogy a MIÉP a Himnuszt énekelte, magyar zászlókat lengetett, és egyetlen
feliratot tartott a magasba: „Tégy a magyargyűlölet ellen.” A balliberális oldal emberei a
táblát elvették, összetörték, a zászlókat megpróbálták felgyújtani, és a MIÉP-es fiatalok
közül többet életveszélyesen megfenyegettek. Pintér Sándor rendőrsége pedig közben
elnézően mosolygott. Ennyit a tényekről, amelyeket szintén meg kellett volna írnia a
Budapest Sunnak, ha a szakmaiság és az újságírói etika a lapnak a zsinórmérték.
Alex Bandy az amerikai hírügynökség, az Associated Press budapesti embere. Saját
feladatát nemegyszer szintén nem abban látja, hogy az országról tudósítson, hanem inkább
„kését köszörülje”. Ő volt az, aki nyilvánosságra hozta Jeszenszky Géza magánlevelét
azután, hogy azt a budapesti Pulitzer Alapítványtól megszerezte Charles Gati (Gáti
Károly) fordításában. Érdekes, hogy e lap, a Napi Magyarország volt az egyetlen, amely
erre a „mozzanatra” fényt derített november 29-i számában. E lényeges információt az
ügyről szóló Washington Post-cikkből az Amerikában élő magyarországi „tudósítók” –
kommunista cenzurális szocializációjukat követve – egyszerűen lenyelték, noha addig
mindenki a szivárogtatás helyére volt „kíváncsi”.
A történetesen itt született Alex Bandyt etikátlansága egyáltalán nem zavarta. Programját
folytatta. December 8-án az Egyesült Államokban alkalmazója, az AP által hajnali két óra
15 perckor kiadott tudósításában a Szent Korona méltóságának helyreállításáról ír.
Tudósítása harmadik és negyedik mondata így hangzik: „Konzervatív trendről van szó,
amely aggasztja azokat, akik emlékeznek arra, hogy Magyarország a náci Németország
szövetségese volt. Orbán Viktor miniszterelnök által újraélesztett egyes jelképek és
rítusok ugyanazok, mint Magyarország ellentmondásos múltjának jelképei és rítusai vagy
azokhoz hasonlóak.” De ez még semmi. Bandy ezután azt hazudja – ismétlem, hazudja –,
hogy „Orbán közeli munkatársai nemrégiben azzal döbbentették meg a zsidó közösséget,
hogy át kellene értékelni a holokausztot…”
Bandy tudósításában egyetlen magyar forrást nevez meg: Csepeli Györgyöt. Azt a Csepeli
Györgyöt, akit – érdemes megemlíteni – Bill Lomax, a nottinghami egyetem
nyugállományba vonult szociológiaprofesszora rasszista elitistának jellemzett egy angolra
lefordított tanulmánya miatt.
Bandy szintén 1998 júniusa után fedezte fel ismét a magyarországi rasszizmust és
antiszemitizmust, mint az antiszemitizmusbiznisz többi lelkes tagja, akik 1990 és 1994
között kifejtett lázas tevékenységüket követően négy évet pihentek. Pihenésük, nyilván
teljesen véletlenül, egybeesett a Horn–Pető–Kuncze korszakkal.
Mint Karl Pfeifer, a rasszista, nemzetek és népek ellen uszító Hit Gyülekezete szekta
Hetek című hetilapjának bécsi tudósítója. Karl Pfeifer rendszerváltozást követő négyéves
tevékenysége még élénken él a kevésbé feledékenyek emlékezetében. Pfeifer az osztrák
szocdemek havilapjának 1994. februári számában például igen terjedelmes cikket írt
rólunk. Cikke bevezető mondatai: „Magyarországon ma arról folyik a diskurzus, vajon a
jelenlegi kormánykoalíció előkészíthet-e puccsot. Erre már elő is készültek. 1993 végén
törvényt fogadtak el, amely a kormánynak lehetőséget nyújt arra, hogy az államelnök
megkérdezése nélkül szükségállapottal kormányozzon. Néhány, véletlenül az országba
tévedt idegen repülőgép már alkalmas ürügyként szolgálhat.” Pfeifer szerint a hangulatra
jellemző, hogy Gadó György SZDSZ-es képviselő háza előtt „Halál a zsidókra! jelszavak
kiabálásával tüntettek, és a kerítésére horogkeresztet és nyilaskeresztet mázoltak”.
(Pfeifer hazudozásainak csupán apróbb momentuma, hogy Gadó lakása olyan bérházban
van, amelynek nincs kerítése.) Pfeifertől azután azt a meglepő hírt is megtudták osztrák
olvasói, hogy „Magyarország zsidó közösségeinek szövetsége alig meri, hogy a
magyarországi közéletben jelentkező durva antiszemitizmus ellen tiltakozzon”.
1999. december 15-én a TV3 reggeli adásának külföldi lapszemléje – a külföldi
lapszemle indítása óta először – a bécsi „hivatalosban”, a Wiener Zeitungban írt cikket
ismertetett. Rendkívüli esemény, hiszen a TV3 az osztrák lapok közül kizárólag a Der
Standardot és a Die Pressét idézte – nemegyszer „német” lapként azonosítva azokat.
Mint kiderült, a szemléző Karl Pfeifer cikkét tartotta közlendőnek. A cikk címe:
Antiszemitizmus és szélsőjobboldaliság ismét szalonképes? A rendkívüli esemény hatására
nyilván voltak, akik teljességében is el kívánták olvasni a cikket a maga rémületkeltő
valóságában.
Kemény cikket írt Karl Pfeifer, amelyből megtudjuk, Schmidt Mária
kormányfő-tanácsadóé az antiszemitizmus pálmája. Schmidt, aki ráadásul a „budapesti”
katolikus egyetem (amely annyira létezik, mint Gadó kerítése) történelemtanára. Karl
Pfeifer még arról is tudósított, hogy Schweitzer József főrabbi nemrég a kormánynak is
panaszkodott az éledő antiszemitizmusról. (Azért mégiscsak jobb a helyzet ma,
jegyezhetnénk meg, ha ma már a főrabbi panaszkodni mer, míg Boross miniszterelnök
idejében, ismét Pfeifer szerint, még azt sem igen merte.)
A világklasszisba tartozó konzervatív Paul Hollander, a massachussettsi Amherstben
tanító amerikai–magyar szociológus magyarul is megjelent Politikai zarándokok című
könyvében arra keres magyarázatot, hogy miért zarándokolt a baloldali és balliberális
szellemi elit oly sok tagja – újságírók, írók, kultúrboncok – Moszkvától Pekingen és
Hanoin át Havannáig (feltétlen imádatuk fővárosaiba), hogy a totalitariánus társadalmakat
és az azokat vaskézzel irányító, véreskezű diktátorokat dicsérje. A magyarul tökéletesen
értő Paul Hollandernek érdemes lenne a témáról egy második könyvet írnia, amelyben a
jelenség fordítottját vizsgálja.
Míg korábban a balliberális értelmiség gusztustalan rezsimeket dicsért, tényeket hallgatott
el, hazudott és csúsztatott, vért kent el, éhínség és gulág helyett kaviárról, ötszáz
százalékos tervteljesítésről és az „új ember” diadaláról tudósított, addig most a
demokratikus világ egy országát kipécézve magának immár a rendszerváltozás második
tisztességes kormányát ismét a tényekkel szemben szennyezi, rágalmazza, hazudik és
torzít. A folyamat közben pedig az ország népét – a felmérések szerint Európa egyik
legkevésbé antiszemita népe – mérhetetlenül aljas módon leantiszemitázza.
A független változó az az eszmekör, amelynek tagjai mindkét esetben küldetéstudatukat
látszanak kiélni. Ők korábban milliók szenvedését hosszabbították meg, most pedig egy
békés fejlődés lehetőségét rabolják el, az árok mindkét oldalán állóknak beláthatatlanul
katasztrofális következményekkel.
(Napi Magyarország, 1999. december 18.,11. oldal)