Klezmer zenére tépnék le Orbán körmét

Stílusosan búcsúzott az újesztendő. Népirtással és vallási háborúval. Melyekre, mint megszoktuk az elmúlt évtizedekben, senki sem figyelt. Népirtásnak nevezzük azt, amikor valakit azért irtanak ki, mert az, ami. Most a csecseneket irtják azért, mert csecsenek. Indonézia keleti szigetein mintegy háromszáz embert öltek meg az ünnepek között, amiért keresztények vagy muzulmánok. Ők egymást ölték. Vallásháború vagy, mint Huntington jósolta jövőnkről, az általánossá váló civilizációs konfrontáció újabb példája? A végeredmény a megöltek szempontjából mindegy. Elgondolkodtató, hogy Indonéziában az öldöklés akkor kezdődött – és vége azóta sem látható -, amióta az indonéz gazdaság robbanásszerű fejlődéséért „felelős” Szuharto jobboldali, tekintélyuralmi rendszerét, a Nyugat nagy örömére, megbuktatták. És elgondolkodtató, hogy az ennél szörnyűbb – mert államilag menedzselt -, másik, évezredfordulós öldöklés is egy demokratikusnak és piacgazdasági alapon működőnek tekintett országban, Oroszországban folyik. Méghogy a demokráciák a béke és biztonság zálogai…. Elgondolkodtató, hogy az év vége utolsó és utolsó előtti társadalmi változása elmozdulás volt a demokráciától a katonai uralom és rend irányába. A pakisztáni és elefántcsontparti államcsínyt a Nyugat elítélte, a lakosságnak tetszett. Zavarba ejtő.

A világ közben ünnepelt. A Magyar Televízió jóvoltából 24 órán át láthattuk is. A képek pedig nem a globalistáknak okozott örömet. Az emelkedő óceán miatt halálra ítélt Kiribatitól kezdve a hétezer éves Egyiptomon, Kína sárkányain, Dzsogdzsakarta misztikus templomkomplexumán, a sintoista japán szertartásokon át az argentin pampák gauchojáig, mindenki azt adta, amit ősei hagytak rá. „Primitív” tüzek lobogtak, indiánok, maorik, inuitok (eszkimók) fogadták meg, az új évezredben tovább őrzik a hagyományt. Megannyi ostorcsapás az internacionalizmus pofájába. A leckét talán nálunk is megtanulják: az internet és a többi globalizációs eszköz pusztán eszközök – de kitűnő eszközök – a nemzeti sokszínűség globális megismertetésére. És nem cél, mint sokan szeretnék láttatni őket.

A világ fő- és nagyvárosai fergeteges, parádés századzáró ünnepet szerveztek. Demszky Budapestje szégyenteljes, arcpirítóan szomorú, szürke kivétel volt. Tükrözte a pozitív ünneplésre képtelen sivár eszdéeszes lelki alkatot. Vajon mit rendezett volna az SZDSZ, ha rábíztak volna egy millenniumi szilvesztert? Táltosparódiát? És máris megszületett az új évezred kegyetlen, új vicce, talán reakcióként ifjúsági tagozata, az Új Generációnak a mélyen rájuk jellemző „szentkorona bulijára”. Kérdés: „Mi a különbség az eszdéeszes apák és az Új Generáció között?” Válasz: „Az utóbbiak klezmer zenére tépnék le Orbán Viktor körmét”.

Az óévben megszavaztatták a magyar népet. A legjobb magyar szívekhez különösen közelálló média (Vincze Mátyás és a Matáv Origo nevű internetes kiadványa, az RTL Klub, a Népszava és a Színes RTV) meghirdette a „2000 magyar” című verseny eredményét. A kortársak közül a második Horn Gyula lett, a hatodik Hofi Géza. A történelmi személyek versenyében harmadik lett Kádár János. Igazán büszkék lehetünk, hiszen sem a whykis, sem Matuska Szilveszter sem Haynau nem lett dobogós. Az RTL Klub kedvesen jegyezte meg Horn Gyulánál, hogy „ellentmondásos egyéniség” „kommunista múltja” miatt. Ugye értik – így kell egybemosni a múltjának iratait gondosan eltüntető „gitárost” Martonyival és Járaival. Az RTL Klub, mely Betlehemet „Izraelbe” helyezte és a „Manger”-térinek bekonferált (Jászol tér akarna lenni) ünnepség kapcsán (melyen a tömeg palesztin és keresztény volt) Izraelt köszöntötte.
Göncz Árpád elnök lett a legnépszerűbb kortárs személyiség. Farkasházy – akinek, akárcsak Göncznek, pártatlanságában ember fia nem kételkedik – tavaly március 24-én írta le a néptől lenyúlt pénzen alapított Hócipőjében: „A válasz egyszerű, azért mert a patkány is Isten teremtménye, még sem kell keresni a társaságát”. Mivel Farkasházy ezt egy jobboldali emberről írta, közszolgálati semlegessége folytán akár egy balliberálisra is vonatkozhat. Aki pedig rosszra társít, Farkasházyt okolja.

November 27-én egy kézigránátot hajítottak annak az igen elegáns, igen jó karban tartott épületnek az udvarára, amelyben az Élet és Irodalom c. hetilapnak a szerkesztősége is található. A szerkesztőségben semmilyen kár nem esett. Wisinger István, a MÚOSZ elnöke szerint a politikusoknak ki kellene állniuk az általuk sokat támadott újságírók mellett és „kötelességük” lenne, hogy elhatárolódjanak e jelenségektől. Wisinger – aki egy kis társadalmi nyugtalanságkeltésért a jelek szerint nem megy a szomszédba – összefüggésbe hozta Farkasházy autójának felgyújtását és azt, hogy a Kapu egyik újságíróját egy délszláv téma felderítése miatt megverték. Értjük, ugye?

Akkor most menjünk vissza egy kicsit az időben. 1994. szeptember 21-ét írunk. Az Új Demokrata – e hetilap közvetlen elődje – szerkesztőségében három férfi jelent meg, egy pedig elállta az ajtót. Hatalmas csattanás, majd ütéssorozat. Röviddel később a szerkesztőség berendezésének az előtérben elhelyezett része romokban hever. Bencsik András az MTV esti Híradójában felteszi örökké emlékezetes kérdését: „Mit csinált közben Horn? A pufajkáját hímezte?” Kitör a skandalum. Persze nem a „sajtószabadság elleni merénylet” miatt. Ó nem. Bencsik kijelentése miatt. Bethlent menesztik a Híradó éléről. A sajtó azonnal „gazdasági bosszúról” cikkezik. Már amelyik. A Népszabadság, mely elmulasztott beszámolni magáról a támadásról, de az a kínos meglepetés érte, hogy Bencsik szövege lejöhetett az állami tévén, az egyetlen logikus megoldást választotta. Mivel visszamenőleg a primér eseményről cikket elhelyezni lehetetlenség, Bencsik szereplését támadta egy mindig kéznél lévő élmunkás levelező. Őt Rab Lászlónak hívták és megkérte Bencsikéket, „vegyék szerényen észre, hogy múlik az idő. Nem lehet kétszer ugyanabba a pufajkába ugyanazt a mintát belehímezni. És: „Van egy ház, abban vannak szerkesztőségi szobák, és oda ismeretlenek betörnek. Itt a vége! A többi a rendőrök dolga.” Lám, lám Wisinger. De menjünk tovább. Bencze József alezredes, V. kerületi rendőrkapitány – a világért sem az ORFK szólalt meg, mint most – az MTI-nek elmondta, nyomoznak. A nyomozás nyilván azóta is folyik.

Csakhogy akkor – mivel, ellentétben az ÉS-esettel, valóban kár ért egy szerkesztőséget – Bencsikék körkérdést intéztek politikusokhoz, mi a véleményük az esetről. A válaszok közül a legérdekesebb az „emberi jogokra mindig érzékeny” SZDSZ akkori vezéréé, Pető Iváné volt, amelyet írásban küldött el hetilapunk szerkesztőségébe. Pető leszögezte, mivel nem nagy példányszámú lapról van szó, nem tartja szükségesnek mindaddig a megszólalást, ameddig az Új Demokratának nem lesz tömegbázisa! Miután az emberi jogok elvekről szólnak, próbáljuk meg lefordítani a Pető-doktrínát egy képzelt esetre. Vagyis ha holnap egy páncélököllel belőnek a csekély példányszámú ÉS szerkesztőségbe és ott a tényfeltárás helyett az alaptalan vádak feltárására szakosodott hetilap főszerkesztője a falra kenődik, ami után Tarnói, mint most Wisinger, elhatárolódásra szólít fel, Torgyánnak a következőt kellene felelnie: „Én mindaddig nem tartom szükségesnek az elhatárolódást, ameddig Önök tömegbázisra nem tesznek szert”.
A parlamentbe kerülő Szent Korona sorsa nem csak az Új Generációt aggasztotta, amely beígérte a „korona” visszavitelét és fájlalta, amiért a pénzt nem laktanyák összkomfortosítására költötték (hogy amikor az SZDSZ uralmon volt, miért nem ezt tette és miért költséges „auschwitzi stafétát” rendezett a HM, nem tudni). Persze érdemes lenne az adófizetőket megszavaztatni, vajon mit fordítanának inkább a laktanyák komfortosítására: a Szent Korona átszállítására költött összeget vagy a Holokauszt múzeumra beígért jóval több, 350 milliót?

Szent Korona ügyben a Népszabadság is kitett magáért. Különösen december 29-i száma, melynek címlapja arról panaszkodott, hogy „védik, mint a pápát: A szakemberek túlzottnak tartják az óvintézkedéseket”, de, teszi hozzá megnyugtatásunkra a folytatódó alcím: „Nehéz lesz az utcabál utáni takarítás”. Altmann Antal, a Fővárosi Közterületfenntartó Rt. főosztályvezetője, mely a szállítási útvonal tisztaságáról gondoskodik, el is mondta: a cége nagyon nehéz feladattal birkózik meg. Csupa probléma. Meg azután „El kell tüntetniük a szilveszteri utcabálozás szemetét is”. Vajon milyen szövegösszefüggésben nyilatkoztatják majd Altmann úrat a Holokauszt múzeum megnyitásakor összegyűlő szemét eltakarításáról?

De a Népszabadság fél oldalon még azért is aggódik, hogy „A rázkódás árthat az ereklyének” és hogy „Egyelőre nincs terv a Nemzeti Múzeum kárpótlására”. Érdekes, akkor nem aggódott a pártlap, amikor a Szent Koronát Fort Knoxból Vance amerikai külügyminiszter Budapestre hozta. Miért? Az aggodalom egyébként felesleges, hiszen 1938-ban a Szent Korona az akkori minőségű síneken zötykölődő Pullman-kocsiban utazott körbe az országban. De a Népszabadságnak még ez sem volt elég. Szabó Miklós eszdéeszes képviselő-történész ugyanabban a számban egy csúsztatásoktól hemzsegő, gyalázatos cikkben hazudozott a Szent Koronáról. „Gyűlölöm, mert keresztény”, idézte Shakespeare velencei kalmárját valaki a parlamentbe vitt Szent Korona megtekintésére kígyózó tízezres tömegből arra utalva, hogy az SZDSZ és Schweitzer főrabbi tüntetően távol maradt az országház történelmi üléséről. „És mert magyar”, tette hozzá kiegészítő magyarázatként mellette álló barátja. A Szent Korona, a Szent Év és a millenniumi év érezhetően túl sok a másik oldalnak. Az új év első kivándorlási szándékát pedig a TV3-on máris bejelentette Kornis Mihály az üldözöttek sorsát osztó megértéssel bólogató Vitraynak.

Mindenki a maga módján köszöntötte az új évezredet. Ami pedig a kávézaccból jóslást illeti (hetilapunk jóslatai, szemben Lengyellel és Tamással, a balliberális kávézaccosokkal, parádésan válnak be): Kornis és barátai 2001. január 3-án is itt lesznek körünkben. Ugyanis rájuk sehol másutt nincs szükség. Ez a fő oka, hogy fenyegetésüket soha nem váltják be.

Demokrata, 2000. január