Lovas István Társaság

Bártfai Gergely

„És lám, odakinn… dúl a béke: új politikaiakat alig hoznak be, szinte már kezd a börtönünk elnéptelenedni… no, vala­ki jött azért, egy igen emlékezetes, új arc feltűnt: Lovas Pis­ta. Aki POFÁTLANUL fiatal volt, hallatlanul erős, REND­kívül eszes és hibátlanul életvidám — sokat jelentett na­gyon: az ÉLETET hozta a mi akkori beposhadt nyomorúsá­gunkba. Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az erejét — teljesen igaza volt.”

Így emlékezik egykori börtöntársára Földes Péter Csalog Zsolt Doku 56 című könyvében. (Unió Kiadó, 1990, 274. oldal.)

De ki is ez az óriás termetű férfi, aki körül mindig törté­nik valami?

Lovas István kislányával, Zazieval ’84-85-körül

A korai amerikai kapcsolat

— Egyidős vagyok a kommunista rendszerrel, 1945-ben születtem. Az életem későbbi meghatározó vonalát, az Ame­rika iránti szimpátiát már az anyatej pótlékával, az amerikai kondenzált tejjel, a konzervdobozból szívtam magamba. A kondenztejhez apám jutott hozzá, akit a Szövetséges El­lenőrző Bizottság alkalmazott, az amerikai misszió. Székes­fővárosi tisztviselő volt, és az amerikaiak kerestek valakit, aki tud néhány nyelven. Nagyon szoros volt a kapcsolatuk, barátok lettek. Én egyébként 3 vagy 4 évesen részegedtem le először; egy fogadáson, ahol mindenki whiskyt ivott, én meg az asztal alatt mászkáltam, és mindenkinek beleittam a poharába. Ezek voltak a korai amerikai kapcsolataim.

Rövidesen „belendült” a kommunista rendszer, megje­lent a színen az ÁVO, az amerikai misszió elment. Apám úgy gondolta, jobb velük minden kapcsolatot megszakítania. Kapott tőlük egy nagyobb összeget, amiből kocsmát vett a Mártírok útján. A szüleim régi vendéglős családból szár­maztak, a háború előtt éttermük volt. Egész jól megéltünk ebből a kis vendéglőből, míg egy napon be nem sétált az üz­letbe két úr. Közölték, a kocsma mostantól a nép tulajdona. Anyám megkérdezte, kivehetnek-e a kasszából annyi pénzt, hogy villamossal mehessenek haza. Mondták, hogy nem, mert már az is a nép vagyona. Ez 1951-ben történt. Ekkor el­kezdődött egy időszak, amelyből gyerekszemmel csak annyit láttam, ennivaló mindig van, de a legszebb bútoraink sorra eltűnnek. Fogy az étkészlet, egyre kevesebb szőnye­günk van. Egy nap kedves kőművesek állítottak be. Az volt a feladatuk, hogy a nagymamám szobáját lefalazzák, egy la­kásból kettőt alakítsanak ki. így aztán közös szobába kerül­tem a nagymamámmal, aki néhány év múlva rákban halt meg. Nagyon szomorú volt közvetlen közelről végigélnem a haláltusáját…

És jött ’56. 11 éves voltam. Bezárva tartottak, de néha azért lemehettem kenyérért sorba állni. Láttam lövöldözése­ket, halottakat az utcán. Év végén megpróbáltam elszökni az országból. A szovjet bevonulás után úgy éreztem, telje­sen felesleges itt folytatnom az életemet. Összepakoltam, és egy barátommal együtt — miután otthon búcsúlevelet hagy­tunk — kimentünk a Keleti pályaudvarra. A barátom apja korábban ért haza, megtalálta a levelet. Betelefonált a rend­őrségre, minket begyűjtöttek a peronon, és visszaadtak a szüleinknek. Itthon maradtam, és sokat vitatkoztam apám­mal. Emlékszem, már 8-10 éves koromban olyan szélsősége­sen gyűlöltem ezt a rendszert, hogy semmi rosszat nem akartam elhinni a Horthy-korszakról. Apám próbált meg­győzni, hogy az sem volt valami nagyszerű, de nem hittem neki. Úgy képzeltem, a kommunizmuson kívül semmi sem lehet rossz.

Az első nagyobb kaland

Az első nagyobb kalandom 1961-ben volt, amikor disszidál­ni akartam több barátommal együtt. Elfogtak bennünket. Egy évet kaptam, amiből 9 hónapot le is ültem a Kozma ut­cai gyűjtőfogház fiatalkorúak számára fenntartott épületé­ben. 16 és fél éves voltam. Sok ötvenhatossal találkoztam odabent. Egyszer Darvas Ivánék előadást tartottak nekünk. Végtelenül rokonszenvesek voltak.

Amikor kiszabadultam, folytattam a technikumot. Ha­marosan azonban kicsaptak Budapest összes középiskolájá­ból. Nem viseltem el az olyan ostoba rendszabályokat, mint a farmernadrág tiltása és hasonlók. ’63 nyarán a Balatonon összefutottam egy régi barátommal. Azt mondta, kéne vala­mi pártot alapítani. Remek ötlet, feleltem. A nyaralás végez­tével, már Budapesten, öreg Underwood írógépünkön írtuk össze pontokba szedve, hogy „mit kívánunk”. Közben anyám kikönyörögte, hogy felvegyenek Pécsre. A többi „összeesküvőtől” teljesen elszakadtam. Pécsett egyébként úgy mutatkoztam be, hogy az évnyitó napján a város kellős közepén mezítláb, farmernadrágban görögdinnyét ettem, ami roppant kirívó dolognak számított. A Pécsi Napló írt is erről egy glosszát. Az iskolában meg rögtön rám ismertek. Nem volt egy jó entrée. Később is állandóan botrányaim voltak. Akkoriban még az utcán is egyensapkát kellett hor­danunk, tilos volt este 10 után hazamennünk. Mi viszont há­zibulikat rendeztünk, rock and rollt hallgattunk, éjfél körül lányokkal járkáltunk a Mecsek Cukrászdába. Nemsokára abból az iskolából is kidobtak. Már éppen csomagoltam, amikor idézést kaptam a Gyorskocsi utcába. Mint később kiderült: az egyik fiú, aki részt vett a nyári „összeesküvés­ben”, megijedt, és feladott bennünket. A többiek már mind benn voltak, én érkeztem utolsónak.

Szökésben

Farkas Róbert őrnagy kiengedett egy fél órára ebédelni, hogy majd utána folytatjuk a kihallgatást. Hazamentem, fogtam az útlevelem, és néhány koronával a zsebemben fel­ültem egy Csehszlovákiába induló vonatra. Lengyelország­ra már nem voltak érvényesek az útiokmányaim, ezért a zöldhatáron át indultam Zakopane felé. A lengyel határőrök elkaptak, és visszaadtak a szlovákoknak. Ők felraktak a pesti gyorsvonatra, de én mindjárt az indulás után leugrot­tam a kocsiról. Másodjára aztán gond nélkül átjutottam a lengyel oldalra. Az első éjszakát Zakopane közelében, egy paplakban töltöttem. A papnak elmagyaráztam, hogy miért vagyok ott, mire készülök. Gdanskba akartam menni, hátha fel tudok kerülni egy svéd hajóra. A pap nagyon rendes volt, adott ennivalót és egy kis pénzt. Tíz nap alatt, autóstoppal érkeztem Varsón át a kikötőbe. A hajókat rettenetesen őrizték, lehetetlen volt megközelíteni őket. Egy beatkoncerten lengyel fiatalok, akiknek elmeséltem a történetem, kalapnyi pénzt adtak össze nekem. Én pedig vettem egy térké­pet, és elindultam Szczecin felé, Németországba. Otthon mindig hallottam a rádióban, ha valakinek sikerült átjutnia Nyugat-Berlinbe. Nem tudtam, hogy ezek az emberek hóna­pokig készülnek az indulásra.

A határvidéken iszonyatos mocsárba tévedtem. Letépte a cipőmet, a lábam vérezni kezdett, bögölyök szálltak rám. Közben besötétedett — azt hittem, nem kerülök ki onnan él­ve. Hirtelen hangokat hallottam. Egy férfi lopakodott a ha­tár felé. Csempész volt. Kivezetett a mocsárból, és megmu­tatta nekem a biztos utat. Egy óra múlva megpillantottam az első Achtung! Lebensgefahr! feliratú táblát.

Néhány napos berlini tartózkodás után rá kellett döb­bennem, a falon szinte lehetetlen átjutni. Úgy döntöttem, hogy inkább a német—német határon próbálkozom. Magdeburg felé vettem utam, de az autópályán fennakadtam egy rutinellenőrzésen. Sikerült a rendőrökkel elhitetnem, hogy turista vagyok, elvesztettem az útlevelem, és a magyar követségre igyekszem. Éjszakára egy villában helyeztek el, amely — mint mondták — a Nyugat-Németországból, illet­ve a Nyugat-Berlinből érkező menekültek fogadására szol­gál. A villában egyébként a gondnok házaspáron kívül egy lélek sem volt. A rendőrök másnap reggel 8-ra jöttek értem, én viszont már 7-kor kimásztam egy első emeleti ablakon. Minden holmim ottmaradt. Potsdamban a Havel-csatornán úszva akartam egy nyugati hajóra menekülni. Észrevették — sikerült ugyan lelépnem, de ez a tervem is kútba esett. Aztán bemásztam az amerikai katonai misszió kertjébe, de a magas rangú tiszt, akitől segítséget kértem, arra hivatko­zott, hogy a Potsdamer Brückén az ő kocsiját is ellenőrzik.

NDK-beli kalandjaim a hamburgi autópálya mellett fe­jeződtek be. Eredetileg amerikai katonai autókra akartam felkéredzkedni, de csak a keletnémet rendőrséggel találkoz­tam. Csikorogva fékeztek mellettem, géppisztollyal a leve­gőbe lövöldöztek, ordibáltak. Náluk volt a fényképem is, személy szerint rám vadásztak. A potsdami Stasi-központba vittek. Mindjárt az első kihallgatáson közöltem: dupla adag kajáért hajlandó vagyok vallani. A további beszélgetések roppant kedélyesen zajlottak. Én humorosan fogtam fel az egészet (amin ők borzasztóan csodálkoztak), de nem mond­tam el semmit, amit maguktól ne tudtak volna. Egy hónap múlva rossz krimikbe illő külsőségek között (kora hajnal­ban, megbilincselve, bekötött szemmel, fekete autóval) a schönefeldi repülőtérre szállítottak. Utolsó csínytevésként még sikerült egy hamutartót az egyik kihallgatótiszt nad­rágjára borítanom. (Ennek borzasztóan örültem.) Különgépen, 12 stasis díszkíséretében — akik rendkívül vidámak voltak a kiküldetés miatt — érkeztem Budapestre.

Börtönévek

A Gyorskocsi utcában tudtam meg, hogy a többiek ügyét katonai bíróság tárgyalta, zárt ajtók mögött. A per elsőren­dű vádlottja, Mészáros István 12 évet kapott, a másodrendű vádlott hetet. Szóval nem olyan enyhén bírálták el az ügyet, mint egy „balos” összeesküvést. Nekem szerencsém volt, polgári bíróság elé kerültem. A bíró ugyan nem volt jogvég­zett, de különösebben rosszindulatú sem. Úgy gondolta, ez a kis kaland három év két hónapot ér. Fél év magánzárka után a gyűjtőbe kerültem, a speciálműhely fordítóirodájába. A műhely roppant érdekes hely volt. Nem az Igazságügyi Minisztérium, hanem a BM felügyelte. Lehallgatóberende­zéseket és hasonlókat készítettünk — persze csak részen­ként; nagy találékonyság kellett, hogy kitaláljuk, mit is csi­nálunk éppen. A rabtársaim nagyon sokat tanítgattak. Mire átkerültem a nagy fordítóirodába — ahol korábban Göncz Árpád is dolgozott — már 10 nyelven olvastam, olyanokon is, mint a portugál vagy a svéd.

A nagy amnesztiák után 100-150 ötvenhatos elítélt ma­radt még a börtönben. Hozzánk hasonló „újak” jóval keve­sebben akadtak. Életreszóló barátságokat kötöttem. A volt rabtársaimmal később is erősen összetartottunk. A Tolnai Lajos utcában — majd’ tíz év múlva — meg is kérdezték Földes Pétert, miért épp velünk barátkozik. Ő azt válaszol­ta: „Ha annak idején a chicagói filharmonikusokkal zárnak össze, akkor most ők lennének a legjobb barátaim.”

1966 szeptemberében telt le a büntetésem kétharmada, akkor szabadultam. Utána persze még sokszor behívattak a rendőrségre.

Dolgoztam mint figuráns, éjjeliőr; gyárban udvart se­pertem, de főleg fordítottam. Megnősültem, két gyerekem született, mégis minden reggel azzal ébredtem, hogy ebből az országból el kell mennem. Ez idegileg felőrölte a felesé­gemet, így 1974-ben elváltunk. Nem sokkal később megis­merkedtem egy Magyarországon nyaraló kanadai házaspár­ral. Mielőtt hazaindultak, kérdezték, mit tehetnek értem. Küldjenek nekem egy feleséget! — mondtam. Küldtek is. Először levélben jelentkezett egy lány, akinek elmondták, hogy miről van szó. Aztán egyre hosszabbak lettek a levelei.

1976-ban végül eljött Budapestre. Amíg a gépet vártam Fe­rihegyen, észrevettem két jellegzetes, diplomatatáskás urat. Azt ellenőrizték, elég forrón csókoljuk-e meg egymást. Sze­rencsére a lányt felkészítették, hogy kell itt viselkedni — és nem is kellett neki sok biztatás —, az állambiztonságiak elé­gedetten távozhattak. Három hétig maradt Magyarorszá­gon, közben összeházasodtunk.

A kanadaiak — a ’75-ös helsinki egyezmény családegye­sítésre vonatkozó passzusa értelmében — azonnal megad­ták a vízumot. A Belügyminisztériumtól viszont két és fél hónapon át nem jött válasz. Cselhez kellett folyamodnom. Levelet küldtem egyik volt rabtársamnak, akiről tudtam, hogy felbontják a leveleit. Azt írtam, hogy elkeseredésem­ben felgyújtom magam a kanadai követség előtt. Két nap múlva telefonáltak, hogy a Rudas László utcában átvehetem az útlevelem.

Tudod, én ezt az egészet pofátlanul félvállról vettem. Ne­kem még az üldöztetés is kellemes volt, mert azt bizonyítot­ta, hogy milyen „fontos ember” vagyok. Az egész kelet-eu­rópai titkosrendőrség utánam rohangált, különrepülővel szállítgattak, autók jöttek értem, emberek figyeltek mikrofo­nokkal és fényképezőgépekkel. Azt gondoltam: milyen hü­lyék ezek, milyen nevetséges az egész! Itt állomásozik a fél szovjet hadsereg, és ezek mégis ennyire bizonytalanok, hogy egy tizenéves gyerek után szaladgálnak. Kicsit kívül­ről láttam az életem, mint egy filmet, és ez roppantul szóra­koztatott.

Nyugaton

Az olimpia megnyitójának napján, a harmincegyedik szüle­tésnapomon, 1976. július 17-én érkeztem meg Montrealba. Aztán elkerültem Calgaryba, fél évet dolgoztam, közben an­gol nyelvvizsgát tettem. Nemsokára felvettek az ottani egyetemre, majd két év múlva visszatérve Montrealba beiratkoztam Kanada Harvardjára, a McGill egyetemre. Idehaza nem kaptam erkölcsi bizonyítványt, sehová sem vettek fel, pedig nagyon szerettem volna tanulni. Három hó­napig el is jártam külsősként a budapesti Teológiai Főisko­lára filozófiát, latint, hébert, ógörögöt hallgatni, de akkor jött egy úr, a Teológia titkára, valami Pándi vagy Pálfy, aki az Állami Egyházügyi Hivatalt képviselte az iskolában, és elzavart onnét is. Így csak kint kezdhettem el egyetemre jár­ni. Csodálatos volt a montreali diákok életét élni, túl a har­mincon… Politológia szakon végeztem, évfolyamelsőként. Ösztöndíjat kaptam Oxfordba, már át is költöztem Angliá­ba, amikor kiderült, hogy hirtelen 3 ezer dollárral emelik a külföldiek tandíját. Néhány barátom felajánlotta, hogy meg­előlegezi nekem ezt a pénzt. Rendkívül megható volt, de va­lahogy mégsem tudtam elfogadni. Egy kaliforniai ismerő­söm, aki látogatóba jött Oxfordba, megkérdezte, mihez kez­dek. Mondtam, visszamegyek Kanadába. „Hülye vagy? Ott nagyon hideg van. Gyere inkább Los Angelesbe! Nálam el­lakhatnál!” Így kerültem Kaliforniába. Dolgoztam, közben újabb két éven át egyetemre jártam, hogy megszerezzem a következő fokozatot. Aztán megismerkedtem egy lánnyal. Együtt beutazgattuk a fél világot, végül Párizsban kötöt­tünk ki. A Politikai Tudományok Intézetének Szovjet és Ke­let-Európai Tanszékén tanultam tovább, melynek röviddel azelőtt Fejtő Ferenc volt a vezetője. (Később itt is doktorál­tam.) A szükséges szóbeli vizsgákat 1984-ben letettem, de a pénzem fogytán volt. Éppen azon gondolkodtam, hogy visszamegyek Amerikába, amikor megjött a Szabad Európa Rádió ajánlata.

A Szabad Európánál

Még Kanadában érdeklődtem a SZER-nél, hogy nem len­ne-e szükségük rám. Az akkori Carter-féle liberális vezetés azonban jó viszonyra törekedett Kádárékkal, és nem akart egy börtönviselt embert alkalmazni, aki — gondolták — nem tud objektív lenni. Ez persze marhaság. Körülbelül annyit jelent, mintha valakit diszkvalifikálnánk a fasizmus történetének megírásából, mert Auschwitzban volt. Mint ki­derült, mindez pont fordítva volt. Azok a későbbi kollé­gáim, akiknek „bizonyítaniuk” kellett a múltjuk miatt, kép­telenek voltak objektívak lenni vagy önállóan gondolkodni. Aztán a reageni konzervatív fordulat után új vezetést nevez­tek ki, Urbán Györggyel az élen. Ők hamarosan felvettek. Hét hónapig Münchenben, utána New Yorkban dolgoztam, Ferenci Zoltán álnéven. Javasolták, hogy válasszak magam­nak egy nevet. A BM persze így is tudott azonosítani, még­sem lett volna szerencsés, ha a lányaimat mindennap azzal fogadják az iskolában, hogy „hallom, megint miket mondott az apád!”.

Időközben Washingtonban megfúrták Urbánékat, és egy új bürokrata társaság vette kezébe az irányítást, amely­nek sikerült a Szabad Európát teljesen lezüllesztenie. A rá­dió hallgatottsága ennek megfelelően 1986 óta meredeken csökken. (Ebben nyilván szerepe van a magyarországi vál­tozásoknak, de a vezetés felelőssége is egyértelmű.) Mire visszatértem Münchenbe, ott már nagyon rossz volt a han­gulat. Az Alapszabály, melyet a SZER felügyeleti szerve, a Nemzetközi Rádiózási Tanács fogalmazott meg, nagyon szép, magasztos elveket tartalmaz. Én éveken keresztül mindent megpróbáltam házon belül, hogy a vezetést rábír­jam a Nyugaton szokásos vezetési stílus és az Alapszabály betartására — gyakorlatilag eredménytelenül. Tagja voltam az Üzemi Tanács tíztagú, választott programbizottságának is, amely a rádió 1600 dolgozóját képviselte. Hatalmas konf­liktusaim voltak. Mindenütt — gyakran a kollégák között is — cinizmusba ütköztem, hogy „fogd be a pofád, szarj az egészre, örülj a magas fizetésnek!”. Engem viszont rettene­tesen idegesített, nagyon fájt, hogy egyre kevesebben hall­gatják az adót, miközben 1986, 1987, 1988 folyamán borzasz­tóan fontos dolgokat kellett (volna) elmondanunk.

1989-ben a Magyar Televízió forgatócsoportja eljött Münchenbe a Szabad Európához. Látva házon belüli több­éves próbálkozásaink eredménytelenségét és kilátástalanságát, Zsille Zoltán barátommal együtt úgy döntöttünk, hogy a nyilvánossághoz fordulunk — az talán segít. Forró Tamás mikrofonja előtt alaposan ki is pakoltunk, hogy a rádiót fe­lülről irányítják, anyagainkat cenzúrázzák. Nyilatkozataink­ból  —  előzetesként — adásba is került egy-egy perc, az egé­szet azonban — máig sem tisztázott okokból — nem mutat­ták be. A SZER elnöke ezután levelet írt nekünk, hogy sze­retné, ha elmennénk a rádiótól. Zsille a jogi harcot választot­ta, én viszont visszatértem Los Angelesbe. Felvettem a tör­vényesen járó 19 heti béremet, és elhatároztam, hogy vala­mi sokkal értelmesebb dologba kezdek.

A nagy vállalkozás

Egy üzletember barátommal, akinek bátyját ’56 után kivé­gezték, elhatároztuk: alapítványt szentelünk a kommuniz­mus áldozatainak. Így született az Alapítvány a Kommuniz­mus Áldozataiért. Az alapvető gondolatot az adta, hogy no­ha a kommunizmus hosszú ideig központilag irányított, szi­gorúan koordinált nemzetközi mozgalom volt, iszonyatos gaztetteinek felmérésére, dokumentálására még nem tettek kísérletet. Országos szervezetek, mint nálunk pl. a POFOSZ, vagy a kommunizmus egyes fázisainak bűntetteit vizsgáló szervezetek ugyan vannak — olyan valami viszont, mint Wiesenthal bécsi és Los Angeles-i náci dokumentációs köz­pontja, nincs. Az alapítványnak a dokumentáción, feltárá­son, vizsgálaton kívül még más feladatai is lesznek. A befo­lyó pénzösszegek jelentős hányadát arra fordítjuk majd, hogy segítsük azokat, akik hosszú éveket, évtizedeket töltöt­tek börtönökben, internálótáborokban, akiket megkínoztak, megnyomorítottak, akiknek családját kiirtották.

Az örök ellenzéki

Annak ellenére, hogy az életem meglehetősen mozgalmas volt, „ideológiai” kalandjaim nem voltak. Borzasztó unal­masnak tartottam, és mindig gyűlöltem az igazságtalan rendszereket, meg általában a visszapofázást nem tűrő ön­kényt. A „világnézetem”, ha van nekem ilyesmi, mozaikok­ból áll. Így semmi nehézségem nem volt, hogy Amerikában konzervatív és radikálisan baloldali folyóiratokban egyaránt publikáljak. Hiszem, hogy vannak a világnézeti határokon átívelő, és azoknál sokkal fontosabb dolgok, mint például annak kimondása, amit az ember igaznak tart. Az alapítvá­nyunk is ilyen dolog.

Emlékszem, a Szabad Európánál Ekecs-Cseke aligazga­tó úr mindig azt mondta: „te örök ellenzéki vagy”. Ennél na­gyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Nem demokrati­kus szellemű helyeken nem értik, hogy a demokrácia elsatnyul, ha nem küzdenek érte naponta. Magyarországon is ki fog egyenesedni sok derék, és akkor olyan mindennapi dol­gokat sem fognak szó nélkül lenyelni, mint a zebrán a tö­megbe hajtó kocsi. Talán valakinek eszébe jut majd, hogy a zebra a gyalogosnak ad elsőbbséget, és utánavágja botját a jogsértőnek.

Optimizmus

Az itteni viták nagyon szórakoztatóak, és nagyon üdvösek. John Stuart Millnek igaza van, hogy minden véleménynek teret kell adni, mert az eszmék szabad piacán végül a jó esz­mék kiszorítják a rosszakat. De lehet, hogy ez csak naiv hit a jó erejében.

Megeshet persze, hogy rossz jós leszek, de nagyon hi­szek abban, hogy itt jó rendszer fog kialakulni. Korábban a viszonylag jó közhangulat ellenére hittem, hogy Kádár bu­kása eljön, mert rosszat képvisel; hogy itt többpártrendszer lesz. Tudom, hogy mostanában általános a borúlátás. Per­sze, a fene megette, bizonyos értelemben a pesszimistáknak mindig igazuk van, csak éppen nem élvezik. Az optimista meg úgy képzeli, a jövő bizonytalan, és kötelessége bizako­dónak lenni, és tennie valamit, hogy az optimizmusa győz­zön. Ha ezt keményen akarjuk, akkor úgy is lesz. Nekem — legalábbis eddig — bevált ez a recept…

Kapu, 1990. december