Több mint tíz év telt el a rendszerváltás óta, de a jobboldal gyakorlatilag ott tart, ahol egy évtizeddel ezelőtt. Sőt – mintha berendezkedett volna permanens vereségére. Kidolgozott magának egy rituálét, amely panaszkodásból, kis- és nagygyűlésekből, gyújtó hangú összevetelekből, fogadkozásokból, egymás olcsó díjazásából áll, majd a hétköznapok tehetetlenségéből, egymás elleni sötét vádakból, irigységből és impotenciából. És a másik oldal szapulásából. Holott mi a baj a másik oldallal? Mármint azon kívül, hogy ellenünk van? Nem funkcionál sokkal jobban? Nem tart össze sokkal szorosabban? Nem működik sokkal céltudatosabban? Nem inkább példaképül kellene szolgálnia?
Több mint tíz év telt el a rendszerváltás óta, és többezernyi cikkben sírta el bánatát a jobb/nemzeti/konzervatív oldal. De egyetlen írás sem elemezte saját kudarcának okát. Miért? Miért e gyávaság saját magunkkal szembenézni? Nem recept-e ez is újabb tíz év, netán több tíz év egy helyben topogására?
1. Önáltatás. Nem hirdetnek a jobboldali lapokban. Szabványsirám. De vajon megkérdezte-e valaki, hogy a jobboldali vállalkozók miért nem hirdetnek a jobboldali lapokban? Vajon elemezte-e valaki például a volt belügyminiszter és miniszterelnök, jelenlegi miniszterelnöki főtanácsadó Boross Péter felelősségét abban, hogy nincsenek hirdetők? Vajon van-e bárki – az ügyben ártatlan vakokon és süketeken kívül – aki elhiszi, hogy az emdéefesek közül senki nem szerzett (értsd: lopott) száz és száz milliókat 1990 és 1994 között? Vajon éppen Boross Péter, a volt belügyminiszter ne tudná, hogy kik azok? Vajon nem lenne ideje legalább megkérdezni Boross Pétert valakinek, hogy 1994-ben, amikor egymás után mentek tönkre a jobboldali lapok a Horn-kurzus hajtogatásában, miért nem szólt oda néhány MDF-es vagy MDF-holdudvari tolvajnak (a százmilliósok csoportjából), „apuskám, ha nem támogatod meg legalább hirdetéssel X. lapot, lebuktatlak?” Ha azt felelné, nem tudja, kik loptak, nem mond igazat, ha azt mondja, elfelejtette megtenni, a legjobb, amit tehetünk, „antalli örökségként” leírni.
Hiszi-e valaki, hogy minden jobboldali vállalkozó a Fidesz-érában is retteg hirdetni a Kapuban, a Demokratában és társaiban?
2. Önszalámizás. Jellegzetes jelenet „lelkes hangulatú” összejövetelen. Felháborodott bekiabálások a Magyar Nemzet Merthogy bezzeg a régi Magyar Nemzet! És bezzeg a régi Napi Magyarország! A „bezzeg” régi Magyar Nemzet? Amelyik Princz Gábor tulajdonában volt és az nem jelent meg, amit ő nem akart? Amelyikben a mostani miniszterelnöki főtanácsadók cikkeiből is épp a legkeményebb mondatokat metszették ki? Amelyikben Pokol Béla és sokan mások alig, vagy soha nem jelenhettek meg? Vagy csonkolva? Netán a Napi Magyarország, a maga 28 ezer példányával, szemben a mai Magyar Nemzet stabilan hetvenezer példányával? „Lemondom holnaptól a lapot”. Mondja le, asszonyom! Mondja le, uram! Az Istenért, nehogy támogassa a jobboldal egyetlen napilapját!
Majd a dolgok után jön az emberek leszalámizása. „Hát hogyan maradhat még X ott, ahol van, amikor szabadkőműves/Moszad-ügynök/vérbolsi/munkásőr/párttitkár/buzi?” Ha a gyújtó hangulatú összejövetel tagjain múlna, egy szempillantás alatt váltanának le mindenkit minden jobboldali médium éléről. Mert az igazán megbízhatók kizárólag az ott jelenlévő társaság tagjai. És azok, akik tagok, csak éppen nem volt idejük elmenni.
Miközben felteszik a kérdést: miért nem működnek együtt a jobboldali lapok?
3. A jobboldal totális technikai és szellemi szervezetlensége. „Majd küldd át faxon”, mondja X. „Este jó?” – kérdezi Y. „Persze” – feleli X. Az esti küldés meghiúsul. A fax nincs bekapcsolva. Sem az üzenetrögzítő. Ha be van, a papír fogyott ki.
„Ha három magyar összehajol”. Akkor kocsmában teszi a „nagyon fontos ügy” megbeszélése érdekében, ahol elvonja a lényegről a figyelmét a meleg, a cigaretta, a leves, a körömpörkölt és az anekdotázás. A találkozók mindig következmények nélküliek. Ha bármit is sikerül megbeszélni, senki nem kéri számon a megvalósulás elmaradását. Amit pedig határidőre feltétlenül el kell elvégezni, az utolsó másodpercben készül el. Összecsapva.
4. Az önfelmérés teljes hiánya. „Hóhó, barátom, a magyar munkásnál nincs jobb a világon!” Miért lenne jó az a magyar munkás, amelyik koszos ruhában jön el, ha eljön? Amelyik a szemetét otthagyja. Amelyik becsapja az ügyfelet. Amelyik képtelen pontosan feltenni egy aljzatot a falra. Amelyik azzal kezdi a munkáját (miután bevágta a felest), hogy – kérdés nélkül – szólja le a másik munkás munkáját, noha az éppen olyan selejtes, mint amit ö készít majd. Miért lenne jó a zömében trehány magyar munkás, ha zömében lelkiismeretlen a magyar orvos, zömében gyenge a magyar újságíró, zömében majdnem egy tál lencséért megvesztegethető a magyar politikus?
5. Vallásos hiedelem a gagyi elméletekben. Minek ide annyi bevásárlóközpont, ha amúgy is már csak lézengenek a meglévőkben? Lézengenek a fenét. Messze zsúfoltabbak és népszerűbbek nálunk, mint nyugati társaik. Mert a kiskereskedők 50 év kommunizmus alatt elfelejtették az alapokat.
2000. december 1-je. Nyit az éjjel-nappal nyitvatartó Tesco az M1-es és M7-es autópályánál, a már naponta túlcsordulásig telt Auchan, a Cora, a Metró mellett. Újabb szupermarket. Mégis már a nyitás napján zsúfolásig tele a parkoló. Sőt, az egész hétvégén. De ugyanúgy az Auchan, a mellette lévő Ikea, az Obi, a nem messze lévő Metró és a kicsit messzebb fekvő Cora, a Michelfeit, a Baumax és ki tudja, mi parkolója. Nem kellene a valóság fényében átértékelni a buborék-elméleteket? Magyarország gazdagodik. Az emberek szeretnek gyorsan és olcsón vásárolni, mindent egy helyen. Jobb lenne a vásárlóknak, ha egyes zöldségesek a kádári időkben tanult pofátlansággal srófolnák még mindig az égig az áraikat?
A McDonald’s mint ösbűn. Tolonganak benne a gyerekek. Márcsak a Happy Meal miatt is, amihez különböző figurákat választhatnak. Dinót, hableányt és társait. Amelyek persze egy-egy Walt Disney-filmet reklámoznak. A sírás helyett nem lehetne versenyre kelni? Például egy magyar franchise-t létrehozni, amely remek rántott csirkét (mily könnyű lenne legyőzni a gyenge Kentucky Fried Chickent!) árul, és magyar rajzfilmfigurákat ad a gyerekeknek?
6. Zokogni, de nem tenni. „Elveszik a magyar földet az idegenek!” Megtámadhatatlan népszavazás kezdeményezése a Demokratában. Amely, ha megkapná az „igen”-t, valóban meggátolná mindazok földvásárlását Magyarországon, akik itt oly nagyon szeretnek földet vásárolni. Szöveg:
„a. Vásárolhasson ingatlant Magyarországon olyan állam polgára, akinek hazájában faji megkülönböztetés van (eltérő jogok különböző etnikumoknak, megkülönböztető, faji, etnikai azonosságot jelző bejegyzés személyi igazolványban, stb.), és ő maga is a faji megkülönböztetés előjogait élvezi? b. Vásárolhasson magának ingatlant Magyarországon olyan állam polgára, akinek hazájában magyar állampolgárok nem vásárolhatnak ingatlant?”
A Demokratában mellékelt, kivágható kérdést húszan küldték vissza. Húszezer helyett. Zokogni, de nem tenni.
Ha a MIÉP netán elvállalta volna az aláírásgyűjtést! De hogyan is vállalta volna el, ha az a Demokratában jelent meg? Hogy a cél mérhetetlenül fontosabb lenne a kisstílű irigységnél? Nem baj. Úgy kell nekünk.
Nem baj, énekeljük könnyes szemmel a Himnuszt! Szavaljunk, deklamáljunk! Az könnyebb. Minden, minden könnyebb, mint fegyelmezetten, céltudatosan, keményen dolgozni. És kevesebbet pofázni. Rabnak lenni pedig a legkönnyebb. Amúgy is megszoktuk. Meg felelősséggel sem jár. Az ellenség röhög rajtunk. És leköp. Megérdemeljük.
Kapu, 2000. nov. 12.