Körözés
Az utóbbi időben véletlenül egy időben, de két, egymástól független forrásból információ jutott el hozzám az ötvenes években egy Bauer-szinten kegyetlenkedő ávósról. Az ÁVH-s tiszt vezetékneve Bolgár. Az ország több pontján volt tevékeny és olykor „Braun”-ként is bemutatkozott. Kérem, hogy aki Bolgár ávósról tud valamit – nem mende-mondát, véleményt, hanem tényt – hívja fel a szerkesztőséget és a titkárnőn keresztül lépjen velem kapcsolatba.
* * *
2000: sorsdöntő év
Göncz után Whoppy Goldberg?
2000, a millennium éve egyértelműen a demokratikus átalakulás erőit segíti, míg az ellenzékben idegenszerűséget kelt.
Az új év jó előszéllel indul. A nagy jelképek egyre inkább helyükre kerülnek. A gazdaság és a lakosság anyagi helyzete is mind jobb eredményt mutat, az ellenzéket dühítve. Annyira, hogy a megdöbbent ellendrukker média az ismert házaspár, Petschnig Mária Zita és Kéri László éppen soros katasztrófa forgatókönyvének is elfelejt teret adni. 2000 a természetesen gondolkodó oldalé lesz, amelynek, akár közeli és távoli szomszédainak a civilizált és kevésbé civilizált világ országaiban, hite van saját nemzetében. Nemzetében, mely jelképeivel együtt a múlt erői szemében, mint volt 45 éven át, anatéma. Buják Attila írta tavaly a 168 Óra c. hetilapban a Szentkorona parlamentbe helyezéséről, hogy ő nem tenne ki egy ilyen ereklyét, nehogy például „szappantartónak használják a pozsonyi parlament férfimosdójában”. Jó, hasznos szövegek ezek. További néhány mínusz ezrelékkel koptatják az SZDSZ rohamosan fogyó népszerűségét – ha az ő szintükön a „népszerűség” szónak még van értelme.
A konzervatív sajtó évtizedes munkája sem volt haszontalan. Amit az SZDSZ-ről írt, közkincsé vált: elég egy-két internetes vitafórumba ellátogatni. És ez nem azért van így, mert a konzervatív sajtó kitalált valamit: ha elemzése nem találkozik a valósággal, a következtetések nem váltak volna „anyagi erővé”, hogy Marxot idézzük. A konzervatív sajtó érdeme csupán az, hogy az SZDSZ-en évekkel korábban látott keresztül, mint az ítéletét csak most meghozó társadalom.
De tovább a pozitív egyenleg oldalán. Észrevétlenül, de mintha a millenniumi ünnepi év előszele hatott volna. Az elmúlt hónapokban egymás után bontakoztak ki olyan, alulról indult kezdeményezések, amelyeknek korábban nyomát sem találtuk. A konzervatív Magyarország ébred fel hosszú évtizedes álmából Kőszegtől Szegedig, Villánytól Esztergomig. A legkisebb falvaktól az ELTÉ-ig kezd nem „cikivé” válni, ha valaki kimondja azt a tőmondatot, amely oly gyűlöletes és a „kerülendők” listáján áll egy-két közismert pártnak és vezetőinek: „Magyarország a hazám”. Az ELTE bölcsészettudományi karán mintegy három hónappal ezelőtt jobboldali mozgalom alakult Pannon Ifjúság néven és célja, hogy az egyetemek hallgatói önkormányzataira támaszkodva országos szervezetet építsen ki. A munka már minden egyetemen elindult, beleértve természetesen a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet. Egy tizenkét unokás nagymama, Palotainé Kali Gabi (2890 Tata, Deák F. u. 37) az Új Emberben, az Új Időkben és hetilapunkban hirdette meg mozgalmát, hogy „a magyar keresztény asszonyok készítsenek nemzeti színű zászlót templomaik szentélyébe hazánk ezeréves fennállásának ünneplésére”. Hamisítatlan „amerikai” ötlet, amely éppen, sajátos módon, attól a párttól a legidegenebb, amely Amerikát első számú eszmei hazájának tekinti. A jelek szinte mindenütt észrevehetők. Elég egy fél órát a Bartók Béla útról nyíló Mészöly utcában eltölteni a Szkítia könyvesboltban, hogy érthetővé váljon a balliberális gerincoszlopokon felkúszó nyirkos hideg. A vevők és érdeklődők ugyanis messze nem azok, akiket a múlt erőinek kezében lévő sajtó szeretne ott látni, nevezetesen azok a cekkeres, kopott nénikék és bácsikák, akik egyébként éppen e balliberális társaság szüleinek ténykedése eredményeként lettek cekkeresek, kopottak, hajlott hátúak. Nem, nekik, sajnos, nincs pénzük vásárlásra. De tele van a bolt láthatóan jólétben élő, láthatóan nem a szerektől magukat jól érző egyetemistákkal. Ennél fenyegetőbb veszélyt a balliberális jövőre nehéz elképzelni.
A volt totalitariánus nomenklatúra és támogatói baráti körének kétségbeesése határtalan. Az SZDSZ a kiutat, a taxis blokád óta ismert módon, már az alkotmányosságon kívül keresi. Azt is tudja, a Havel és Walesa meghívásairól rendre kimaradó, e helyett egzotikus országokba menekülő Göncz után tőle a társadalom Whoppy Goldberget várja elnökjelöltnek. (Akiről a sajtó azt írná, a magyarságot nem a külsőségben kell keresni, és két év múlva a legnagyobb magyarként ünnepelné, ha W. G. elfoglalná a nemzet megosztásán oly szorgosan munkálkodó G. helyét.) De az SZDSZ egyedüli reménye már csak az utca. Tamás Gáspár Miklós a 168 Óra c. hetilap karácsonyi számában a vele készült terjedelmes interjúban („A szolidaritás szükségességéről”) ezt mondja: „… a stabilitást mindenki félti, de úgy hiszem, ez nem mehet így a végtelenségig. Mert ha a konfliktusokat a spontán népharag rendezi, az igen kellemetlen lesz.” A kérdező felvetésére, hogy „itt valóban kitör a spontán népharag?”, Tamás válasza: „Meg kell nézni Romániát. Nincs olyan messze. Sztrájk sztrájkot követ, véres konfliktusokkal”. Áhá, a patakvér, ahogyan a Drakula-vidéki ortodox-funkci család szomjas sarja kívánja a von Haus aus megszokott ízt. Hogy kik lehetnek Tamás nedvező álmainak előmozdítói, ugyanebben az interjúban ad rá részleges választ: „Rengeteg anarchista van Budapesten, róluk alig tud a közvélemény. Mint ahogy a szabadkőművességről sem, amely szerveződik és növekszik. Vannak tehát olyan emberek, akik valami jót akarnak.”
Korábban Tamás az Élet és Irodalomban írta meg félelmét, hogy az Orbán-kormány a Dunába lövi. Valóban: ha Tamás anarchistái – akik persze jót akarnak és, ezt már az anarchisták történetéből tudjuk, az alkotmányon kívüli eszközök megbízható drukkerei – a taxisblokád iránti nosztalgiából a Margit hídra mennek, netán fegyverrel és, netán, a fellendülő gazdaság „rémképétől” és az államalapítás ünnepi évétől végsőkig frusztrált Tamás is ott lesz, Dunába-lövetési óhaja – hacsak Horváth Balázst vissza nem helyezik a BM élére – még teljesülhet is. És oly sokaké, akik alkotmányos rendet és a törvények uralmát akarják
A kétezredik év ünnepét a múlt erői és támogatói minden erejükkel igyekeznek majd a lehető legkevésbé magasztossá tenni – nem csak a nemzeti reneszánsz iránti irtózásuk, hanem ünneplésre zsigerileg képtelen habitusuk miatt is. Bő alapítványi támogatásból tanulmányaik tucatjai támadják majd továbbra is a magyarság jelképeit és történelmének leginkább féltett emlékeit – ők, akik 1999-ben, nagyhirtelen, egy-két, számukra szent témában hirtelen felfedezték a „tabuk” társadalmi szükségességét.
Várható, hogy az SZDSZ és publicistái a kormányt és a kommunista múlt ellenségeit főként leghatékonyabbnak talált eszközükkel, az antiszemitizmus hamis vádjával támadják majd. Függetlenül attól, hogy – mint a konzervatív oldal naívjai hiszik -, a kormány vagy a konzervatív sajtó mennyire tematizálja a kérdést. Az SZDSZ-nél mérhetetlenül ravaszabb, hosszú távra dolgozó MSZP pedig lovat ad, mint maguk között emlegetik, az „SZDSZ-es csürhe” alá: tudják ugyanis, minél többet „antiszemitázik” kényszerű jegyesük, annál inkább csökken befolyása és annál több eszdéesz-hívő vándorol át hozzájuk. Az SZDSZ pedig, akár a mesebeli skorpió, mely nem tehet arról, hogy csíp, mert ez a természete, tovább csíp majd, de – hiszen egyetlen öröme ez marad – nagy kéjjel marja végső soron saját magát a totális margón vonaglásig, majd a rosszemlékű feledésbe.
Az MSZP minden bizonnyal a sokkal hatékonyabb szociális demagógiával operál majd és igyekszik megdolgozni a választókat, ami – az igen jó gazdasági mutatók hátterében – csakis a főként SZDSZ-es szimpatizáns média fölötti uralmával sikerülhet. Márpedig ez a média mindenre vevő, ami a közérzetet rontja. „Bányaügyek” tucatjaira számíthatunk. Ha a múlt erői visszajönnek – az egeknek hála, 1999 utolsó hónapjaiban mintha kezdene ismét fordulni ellenük a kocka -, az 1994 őszéről már ismert történet ismétlődését éljük majd át. 2002-ben, első parlamenti ülésükkor feláll az új pénzügyminiszter, aki bejelenti, a mutatók csak látszat, a gazdasági helyzet ténylegesen katasztrofális és megszorító intézkedéseket kell bevezetni. Ennek az ellenzéki körökben oly népszerű gondolkodásnak az állandóságát Bauer Tamás a Népszava december 22-i számában így tette több mint bizonyossá: „Félő, hogy ennek árát (mármint a mai kormány gazdaságpolitikájának – L.I. ) újra a következő ciklus(ok)ban kell majd megfizetni”. A végeredményt pedig ismerjük: a lakosság sanyargatása révén kipréselt milliárdok a volt nomenklatúra és támogatói zsebébe vándorolnak.
Visszatérve a jelképekre. A pécsi fideszesek – ó, mily borzalom – a törvények szellemében követelték, vegyék le a vöröscsillag díszeket a pécsi Mindenki Karácsonyfájáról. Pécsett a polgármester a szocialista „kapja be …” Toller László. A sajtóban óriási felháborodás. „Politikai paranoia áldozata lett” az ártatlan, Amerikából vásárolt, felfújható díszítés, adja hírül vezető helyen az internetes, Meruk-féle Netlap, mely gúnyosan hozzáteszi, a díszek „lopakodó kommunista propagandaként” mainipulálják a tömeget. Bochkor Gábor bugyborékoló röhögéssel, hangeffektusokkal játszik alá a reggeli hatórás hírek előtt arra a már nem is oly abszurdnak tűnő ötletre, hogy a Fidesz a portugál és spanyol parti vizekre búvárokat küld, hogy a tengeri csillagokat, mint önkényuralmi jelképeket összeszedje. Pálfi a TV2-ben felteszi a retorikai kérdést az idegesen reagáló, múmiára maszkolt Stahl Juditnak, vajon a karácsonyfára helyezett Dávid csillag is provokálná-e egy zsidó szervezetet? Csakhogy mindez álpárhuzam, a bátrat játszó, fizetett gyávák kényszerzubbonyos párhuzama. Az igazi párhuzam az lenne, ha a hanukka ünnepét Budapest számos helyén köszöntő stilizált menóra egyikének ágaira Indiából származó felfújható kis horogkeresztecskéket (ősi szanszkrit jel) erősítettek volna. Vajon a tiltakozás láttán a Netlap „paranoiáról” írna, Bochkor bugyborékolna és Pálfi elmélázna? Avagy a „bátorság” ott ér véget, ahol az anyagi érdek kezdődik és, netán, a karrierek potenciális alkonya?
A bulvár Mai Nap december 22-i kiadásának címlapja tragikus hírrel indít: Tasnádi – Szikinger István, a médiák „független” alkotmányjogászának védence – éhezik. A harmadik oldalra lapozva Tasnádi asszonytól megtudjuk az okot: „Nem tudják neki biztosítani a kóser étkezést”. A szomorú cikk azonban vörös farokkal ér véget: dr. Bökönyi István bv parancsnok a Mai Naptól tudta meg a hírt, de azonnal gondoskodik a kóser menüről, amit Fröhlich főrabbi is ellenőrizhet. Tasnádival – aki biztosan szabadlábon lenne, ha nem a Fidesz-kormány kerül hatalomra – vajon mi lett volna, ha mostani kebelbarátai netán korábbi uralmuk idején csukják le? Ugyanis a Kádár-érában rabok nem kaphattak vallási étkezési szokásaikat kielégítő kosztot. Ennek ellenére egyetlen éhhalált sem jegyeztek fel ez okból. Igen örvendetes, hogy a hit egyes felekezeteknél ily mértékben erősödött a rendszerváltás óta, hiszen eddig azt hittük, a hitbuzgalom rendszerfüggetlen.
Az utóbbi időben több, heves támadás érte a Demokratát, amiért a kultuszminiszter különkeretéből – először alapítása óta – támogatást kapott. Hetilapunk a támogatást teljes mértékben filozófiájába illőnek tekinti, hiszen éppen mi voltunk és vagyunk, akik e kormányon számonkérték és kérik egy norvég mintájú sajtótámogatást. Érdekes módon ugyanakkor azok támadnak bennünket, akik retorikájukban borzadnak az adófizetők támogatásától, de, valójában, szinte kizárólag abból élnek. Mint a laissez-faire szabadpiacos Seres László, aki éppen azokon a stáblistákon tanyázik, ahová folyamatosan állami pénzek áramlanak, mint az Élet és Irodalom és most már a Szombat is, ahol vele együtt a szintén veszteséges Népszava egyik fő embere, Dési János is szerkesztőbizottsági tag lett. Tamás Gáspár Miklós azért is vett Búcsút a zsidó havilap legutolsó számában a Szombat alapítványi kuratóriumi tagságától, mert az a „jobboldali kultuszminisztertől” szintén támogatást kapott. Tamás Búcsúja alatt a szerkesztők gúnnyal átitatott sajnálattal tudatják Tamással, hogy ő, Tamás, egyúttal a Magyar Filozófiai Szemle szerkesztőbizottsági tagja is, amely szintén részesült a „jobboldali” NKA miniszteri különkeretéből. A balliberális farizeusok jelmondata tovább él: „Minden pénzre születési előjogunk van. Ha más kapja, szaglik, mert tőlünk veszi el.” 2000-ben, remélhetőleg, fájóan sok pénznek lesz szaga.
(Magyar Demokrata, 2000. január)