Sz. Tóth Gyula
Elővezetés
Mi közöm Lovas Istvánhoz? Magyar olvasó vagyok. És mint pedagógus-író jegyzeteket írok.
Éppen a 15. Tanári noteszkötetnél tartok, Átszabások évada a címe. Benne egy korábban született, Lovas Istvánról szóló dolgozat. A noteszsorozatban többször találkozhatunk Lovas Istvánnal. Ismeretségünk viszonylag régre datálódik: én írtam neki, ő válaszolt, és fordítva. A baudeulaire-i kapcsolatok jegyében épült a történet, különféle témákban, szaporán. Nem volt rest. Személyesen nem találkoztunk. Minderről visszatérően szó van a jegyzetekben. Írásait, könyveit őrzöm. A mostani könyvnapok okán, egy közeli, ami (nem) múlt emlékép nyomán emlékezésbe csavarodott a fejem.
Lovas István 2013-ban. (Kép: Heti Válasz)
Meghalt Lovas István. Munka közben érte a halál, a számítógépnél dolgozott, s feje rábukott a klaviatúrára. Hatalmas munkabírása volt, fordított, olvasott, különböző műfajokban írt, angol, német, francia nyelvű szöveget olvasás közben tett át magyarra. Interjúkat készített. És nem félt. Felkészültsége, erkölcsi tartása erőt adott, hogy közbeszóljon, közbelépjen, ha a helyzet megkívánta. A külföldi tévéstáb meglepődve tapasztalta határozott fellépését, német nyelven vonta őket felelősségre, mire azok elsomfordáltak. Rövid, de folyamatos levélváltás alakult ki köztünk. 2009-ben kezdődött, a témák az „európai utcán hevertek”, szóba került az oktatás, az irodalom, a gasztronómia. Széles érdeklődését alapos ismeretek táplálták. Jegyzeteimből rendre küldtem neki, szinte azonnal válaszolt (a sokat dolgozók kivételes szokása), egyik kötetemet személyes vittem el Bicskére, ahol felesége kedvesen fogadott.
A felkészületlen, hamis alakokat nem szívelte, keményen bánt velük. Sokan támadták, még többen kedvelték és szerették. Ilyen volt vitéz Tóth Károly, akire Lovas István hívta fel a figyelmemet, tudván, hogy gyakran járunk Hegymagas felé, ott élt a legöregebb magyar huszár. Bükfürdőről jövet, egyszer meg is látogattuk, elbeszélgettünk, könyvével ajándékozott meg. A sok érdekesség között egy meglepetésre bukkantam, írtam is róla. (Az 1956-os forradalom utáni Magyarországon vagyunk.) „Az 1963-as enyhülést követően sokan szabadultak, s közben másokat hoztak be: 1964 tavaszán »egy hórihorgas, esetlen mozgású, alig 18 éves kamaszt« is, Lovas Istvánt. »A 188 centis fiú rabruhájának ujja a könyökéig, nadrágja a térdéig ért. Azért kapott három évet, mert gimnáziumi osztálytársaival kormányt alakítottak (!).« (E sorok írója éppen ebben az időszakban az érettségire és az egyetemi felvételire készült. Nem döbbenet? Ez ment ’bent’ és ’kint’ egy hazában, egyszerre, szép reményekkel!) Az enyhülés időszakában a könyv szerzője már a fordítói részlegnél dolgozott, ahol nyelvtudását kamatoztathatta. Az egykori gimnazista rab- és fordítói munkatársának hangját jóval később a Szabad Európa Rádióban hallgatta, aki akkor már Ferenczi Zoltán néven szerepelt. (Az élet szövevényes szálai időnként összeérnek.)” (Részlet: Rácsok között szabadon, Agria, V. évfolyam 4. szám. 2011. tél, 228–233.)
A gyász tisztes főhajtásra kötelez minden túlélőt. S majdan, az idő tisztázó segítségével ki-ki megírhatja az elhunytról a visszaemlékezést, vagy még inkább munkásságának értékelését. Objektíven, elemzőn, ez mindenki erkölcsi kötelessége. Aki sokat dolgozott, sok értéket hagyott az utókorra, megérdemli a méltó elbírálást. A méltót, melybe belefér a kritikai hang, az ellenvetés. De a munkásságot egészében kezelendően, értő tisztelettel. 73 éves volt, egy hónappal fiatalabb, mint én. (2018. június 13., Tanári notesz 13., Fénylesen, Hungarovox Kiadó, 2019.)
A GLOBALIZMUS REALISTÁJA
Publicisztikai realizmus Lovas István munkásságában
Alapvetések. Akárhogy színezzük is, az élet maga a realizmus. Lovas nem politikai újságíró. Nem politológus. A realizmus krónikásírója.
Újságírói munkáról van szó, nyomtatott, online, tévés média formában, különböző műfajokról, nagy terjedelemben, folyamatosan. Megérdemli az elemzést. Teljesítménye kinőtte az újságírás kereteit, túlnőtt azokon: az alkotói tevékenység tágabb megközelítést igényel. Irodalom, tudomány, e kettő kell nekünk.
Mielőtt belekezdenénk, eme „izmusos” írásba, ki kell jelenteni: kerüljük az irodalomelméleti, irodalomtörténeti fejtegetéseket. (Ezeket hagyjuk másra). Tárgyunk szempontjából csak utalunk az irodalmi tantárgyakra, érettségiztünk belőlük, vagy sem, érettebbek lettünk általunk, vagy sem. Így csak felhozzuk ezek némelyikét, számítva a tanult olvasó beleérző-beleértő attitűdjére. A nagy háttérirodalmat megtaláljuk a kulturális enciklopédiában, arra is bő ismereteket: mi a realizmus? (Lásd, többek között: A realizmus – Világirodalom = http://enciklopedia.fazekas.hu/irodalom/Realizmus-vilag.htm.)
Csak emlékeztetőül az alaptétel: „A realizmus a valóságábrázolás művészete”. A XIX. század közepétől vált egy irodalomtörténeti időszak meghatározó irányzatává, a romantika mellé zárkózva, annak ellentéteként. A XIX. századi realizmus fő céljai: „a társadalmi valóság teljes körű és részletes ábrázolása, a jellem alapos és motivált megformálása, valamint a lélek mélységeinek feltárása. Társadalmi bázisa a polgárság, melynek ekkor létérdeke volt a társadalmi erőviszonyok objektív és átfogó tükrözése, a saját mozgásterének meghatározása, a visszahúzó társadalmi jelenségek és erők leleplezése” A „realizmus” szó egy 1855-ös párizsi kiállítás kapcsán lett a század jellegzetes művészi törekvéseinek a neve, a szépirodalom olyan képviselőivel, mint Stendhal, Balzac, Flaubert. És a franciák mellett, a realizmus nagy alakjai megjelennek Európában és a tengeren túlon is.
A társadalmi valóság átfogó és hiteles ábrázolásának igénye a XX. században is jelen van, és különös erővel jelentkezik a XXI. században. De ekkor már a lét, a létezés áttételeződik, sokszínűre vált. A globális világban – globalizmus – keverednek az izmusok. Előjön: romantika, szecesszió, rokokó, avantgárd, és minden más, tobzódnak a színek. Tobzódik az ember: virtuálisban mozog, de a valósban él. Még. Az pedig maga a realizmus, a globalista realizmus. Megszületett (kitermelődött) a globalista realista embertípus. A művészetek igyekeznek lekövetni a történéseket, ábrázolni az újat, minél pontosabb képet festve róla. A művészet feladata a bemutatás, hogy az egyén minél jobban megismerje a világot, benne saját magát. A művészet, ma, teremt-e katarzist? Igen is, nem is. Legyen ez a művészet dolga. Ám a valós itt hever az orrunk előtt, lábbal taposunk benne, csak körül kell(ene) nézni: észrevenni, megfigyelni, értelmezni: mi is van, hogy is van? Hogy az egyén megtalálja a helyét. Legalább megértse, mi forog körülötte? Mi forgatja? Mi forog kockán?
Ezt érzékelve egy újságíró azt gondolja: mutassuk be a valóságot. Ezt a színes bonyolultat, és fordítva. Ábrázoljuk teljes körűen, minél részletesebben. A kor emberének létérdeke, hogy objektív és átfogó képet kapjon – immár a világi – társadalmi erőviszonyokról. A tettek mezejére lép, nekiáll eme jelenségek és erők működésének a megismeréséhez, a működtetés feltárásához. Teszi ezt abból az alapállásból, hogy a saját mozgásterét – létértelmét – meghatározhassa, s hogy segítséget adjon a többieknek, másoknak mindezek végiggondolására. Fogódzók nyújtása az életben való eligazodáshoz. Ezt erkölcsi kötelességének tartja. Az újságíró a művészet útjára lépett.
Mielőtt ezt tette volna, még akadt néhány dolga az ifjú Lovas Istvánnak. Nagy kedve volt a tanuláshoz, fogékony is volt a tudás iránt, képessége lendítette az akciókat. Nem tudni, mikor találkozott Kant négy filozófiai alapkérdésével, de munkálkodtak benne: 1. Mi az ember? (antropológia) 2. Mit tudhatok? (metafizika) 3. Mit kell tennem? (erkölcs) 4. Mi adatott meg, hogy reméljek? (hit). Több iskolát végez, diplomákat szerez, a tanulást soha nem hagyja abba.
Dolgozik a médiában, a nyomtatott sajtóban, a digitális mezőben, különböző posztokon, itthon és külföldön. A filozófia, a szociológia, a társadalomtudományok mellett érdekli a mindennapok valósága. Szereti az életet. Ismerős a művészetek terén, irodalmi műveltsége a napi munkában tetten érhető. Nem tudni, használta-e Rastignac kijelentését, amikor Balzac hőse lenézett Párizs fényeire a Père Lachaise temetőben: „Á nous deux maintenant!” – ’Most rajtunk a sor!’ Mármint kettőnkön: én és a hamis fények, én és a hamisan csillogtatók. Biztos, hogy Lovas kihívásként élte meg a kora – korunk – valóságával való találkozást.
A realista művész alapattitűdje: a valóság tárgyilagos és pontos megfigyelése. Milyen a magatartása? Fontos ez? Bizony, fontos. Flaubert szerint a művész magatartását a szenvtelenség jellemzi. Balzac szenvedélyes volt, Rodin is teli érzelemmel formázott, Picasso heves volt. Lovasra nem jellemző a szenvtelenség. Pontos látleletét heves érzékenységgel, szenvedéllyel közvetíti. Ő a darab írója, rendezője és szereplője. Darabjai drámák, drámák sorozatával lép az olvasó elé. A mű(sor) nem hagyja hidegen olvasóit/nézőit, az előadás megérint szívet, fejet. Katarzist teremt. Vannak, akik imádják, vannak, akik utálják. Szóval, Lovas beletalált – ez a művészet. Ez a művész feladata, küldetése. Nem ő a fontos, ő lényeges, de a legfontosabb a valóság ábrázolása, a néző javára. Az igazság követése, a kevés tudással taposó előkelőségek leleplezése. A hamis tudás, a hazug jellemek feltárása. Van ebben valami romantika. Erő és cselszövés kell, hogy átláthassunk a szitán. A hatalmasok szövődésein, szövődményein. Ez már Victor Hugo főhősét idézi, amint Jean Valjean hátát veti az ármánynak. Hogy útját állja a bajnak.
A sűrű, mozgalmas életben előttünk játszódik a cselekmény, úgy hogy annak részesei, szereplői vagyunk. Lovas is, de ha már benne van, hát megragad, leír, ábrázol. Ábrázolási módszeréhez tartozik eme világ szűkebb-tágabb csoportjainak, a szereplők általánosan jellemző sajátosságainak kiemelése, hangsúlyozása. Megragadja a szereplőt, a cselekvést, a helyzetet, a helyszíneket, az elhangzó szövegeket, eredetiben közvetíti ezeket. Összeköti a szálakat, szembesíti a szereplőket, magatartásokat, időben, térben összefogva bizonyít. Előkerülnek e világ rejtett elemei, mozgatórugói. Feltárulnak a tipikus jelenségek, a típusok, a társadalom főhősei, a „zsánerfigurák”, a sajátos, „érdekes” alakok. Publicisztikai irodalmának stílusa realista. Annál is inkább mondható ez, mert a realista irodalom stílusa „csak korlátok között határozható meg”. Lovas szövegeiben, mint realista szövegben gyakori a részletezés, a beszélt nyelv sokféle fordulata. A szereplőket nem is kell beszéltetnie, beszélnek azok maguktól, Lovas csak lejegyzi, visszaadja, s így megjelennek a rájuk jellemző nyelvi formák. És a lélekábrázolással mi a helyzet? Az ott húzódik meg a szövegek mögött, a szereplők megnyilvánulásaiban, megnyilatkozásaiban, ráérezhetünk.
Ilyeneket tett, ezen az úton járt Lovas István. Tágra nyitotta a világot, tágította a fejet és a tüdőt. A felkészültség mellett nagyfokú igazság- és felelősségérzet vezette, ügyek: a haza, Európa iránt. Hatalmas kutatómunkával, összekötve az események szálait, tág perspektívát nyitott a témának, forrásokkal, összefüggésekkel. Leleplezte a nyugati „rabszolga” médiát, mely, csak ideológiai címszavakat pufogtató „szakértő politológusokat”, amikor a kommunikáció csak az ideopolitika síkján folyik. A világról csak a politika intézményi szintjén diskurálnak, sláger tematikákkal, ismert vezető szereplőket emlegetve, előítéletesen. (De az érdek lólába kilátszik.) És úgy tesznek, mintha a világ dolgairól beszélnének. Lovas ezt nehezen viselte, tett is ellen. Kötelességének tartotta, hogy „kemény” kérdéseket tegyen fel sajtótájékoztatókon.
A napi eseményforgatagban szinte mindenre figyelt (direktben talán csak a sportot nem vette górcső alá). A „rend kedvéért” megszólította a külföldi tévéstáb képviselőit: milyen alapon közölnek hamis híreket a Magyarországra beáramló migránsok helyzetéről? Tájékozottsága, nyelvtudása meglepte a stáb tagjait, hebegve eloldalaztak. Szívesen állt ki szópárbajra. Ha látta, hogy a vitapartner a felkészületlenségét bűvészmutatványokkal igyekszik csillogtatni, kíméletlenül lecsapott. Bizonyítva, hogy a pozőrnek a hazugság maradt az utolsó és egyetlen érve. A történelem nagy kérdései izgatták, néhányat nem engedett ki a kezéből. Jelezte Kína megerősödését, világhatalmai szerepének növekvő súlyát. Értékelte Oroszország kivívott tekintélyét, leleplezte az ellene irányuló hamis nyugati rágalmakat. Folyamatosan figyelmeztetett: a liberális emlékezet erősen foghíjas, például, ha emberirtásról van szó. Lovas ködöt oszlatott azon felfogásokról, (tév)hitekről, melyeket itthon „liberálisok” terjesztenek például Hollandiáról, Belgiumról, Dániáról. Miközben ezek az országok kőkeményen építik és védik saját érdekeiket, a királyság megtartó égisze alatt. Erről (is) megfeledkeznek a szabadság egyfajta vélelmezői. Ezekben az országokban sem csak a szabad drogélvezet dúl, még tehenek is legelésznek az országutak mentén. Tanyák márpedig ott is vannak, bármi ellenkezőt is híresztelt néhány szűken mért hazai szociológus a demokratikus ellenzékből lett kormány háttértudományát erősítendő. Lovas nem hagyta szó nélkül a belga gyarmatosítók emberirtó viselkedését. Azt sem, hogy a gyarmatosító országok is szépen gyarapították vagyonukat, amivel megalapozták (és tovább erősítik) mai jólétüket. Az ilyen írásokból kiérződött a figyelmeztetés: a nyomor és agónia után a halál következik. Ha a világ- és az európai trendek nem változnak. De mindig bejelölte: „alakul a helyzet”. Politikatudományi alapokon szélesre tárta a határt, fontos útjelzőket adott, amelyek eligazítást jelentenek az ideológiai mezőben: divatok és katyvaszok között hasznos iránytű. Tanulságos az elemző értelmezésre hajlandók számára. Írásai fel- és megvilágosítást hoztak a nyugati liberális országok helyzetéről, állapotáról, kialakulásáról. Szédületes munkatempót diktált, a nemzetközi sajtó figyelésével, rögzítésével, elemzésével szerkesztett anyagokat közvetített. Közben nagyinterjúkat készített nagy politikusokkal. Magyarázataival tágította a látómezőt, bővítette az olvasó történelmi, geopolitikai, társadalomlélektani ismereteit.
Verhetetlen volt. Kutatásmetodikai alapossága a természettudományos kutatók tevékenységére – kötelezően – jellemző. (A társadalomtudományosok között már kevés ilyen adódik.) Elemzéseiben, módszerében magas filozófiai tudás vonul végig. A klasszikus feltárás a descartes-i filozófia metodikáját idézi. Ha már a felvilágosodást oly sokoldalúan értelmezik, időzzünk el ennél kicsit, leckeszerűen. „Descartes gondolkodásának, filozófiájának módszerét az Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről című műben fejtette ki. Ez a következő, a matematikából kölcsönvett szabályokból állt:
– Minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elfogadni, ami tisztán és világosan felfogható. (clare et distincte percipere)
– A problémákat mindig a lehető legtöbb részre kell bontani.
– A legegyszerűbb tárgytól „mintegy fokozatosan” kell a bonyolultabb felé haladni.
– A rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani.
A módszer célja az, hogy az embert eljuttassa az „egyszerű természetekhez” (analitikus módszer): „ezeknek közvetlen evidenciával beláthatóknak kell lenniük (intuíció)”. Ezt követően, az ilyen ismeretekből, (certe et evidenter cognoscere) kell a következtethető tételeket levezetni (dedukció). Mindezt részletesen megtapasztaltam Lovas István munkásságában. (A szabályokról részletesebb leírással találkozhatunk az 1629-ben íródott Szabályok című műben. Hatalmas ennek az irodalma, de elég, ha az érdeklődő átfutja ezeket a sorokat, lásd Wikipédia. A digitális korban ez nem elérhetetlen, keressünk utána, ahogy Lovas szokta.)
Ez a felvilágosult módszeresség segítette a „látásban” és a „láttatásban”. Nyomatékosította: a világ hatalmasat változott. Tehát új paradigmák kellenek a világ demokratikus rendezésére. Noha nem volt időjós, „csak” elemző, aki előrelát. A pozitivista Auguste Comte nyomán: „Voir pour prévoir” – filozófia alapelve, hogy a tényekből, a pozitív tapasztalatokból kell kiindulni. A tény nem más, mint a tudományos igazság. A tudomány feladata: 1. jelenségek csoportosítása, leírása, rendszerezése, 2. feltételek kutatása, amelyek között a jelenségek végbemennek. A Magyarországon nem kellő hangsúllyal kezelt XIX. századi francia filozófus a tudomány megalapozott felépítését és működtetését szorgalmazta, felrajzolva a „pozitív szellemet” is. Vagyis, alakulnak a dolgok. Valami ilyesmire érzett rá, látott előre Lovas István, amikor létrejött a történelmi találkozás az amerikai elnök és az észak-koreai vezető között. Hol is? A Lovas által szeretett, pozitív példának állított Szingapúrban. Tehát: nyitás, megbékélés és harmónia…
Íme, a reneszánsz ember a globalizmus korában. Bizonyítva: lehetséges az újjászületés. Csakis az igazság, a hagyományos értékek felmutatásával, felkészülten, töretlen munkával. És azzal a nagy tudati és lelki erővel, mint a „józan ész”, amiként az a konzervatív gondolkodó Chesterton eszmerendszerében fellelhető.
Lovas István színes és gazdag munkássága feldolgozást igényel. Igazi kutatási kaland a vaskos szöveganyag áttanulmányozása, gondos aprómunka a források begyűjtése, a tárgy- és a névmutató összerendezése. Doktoranduszoknak, a tudomány embereinek valódi kihívás, tartalmas elfoglaltság. (2018. július 2., Tanári notesz, 15., Átszabások évada, Hungarovox Kiadó, 2021.)