MSZP-túlsúly a Krónikában – jelentette címoldalán tegnapelőtt a Magyar Nemzet. A pártok szereplési aránya a Magyar Rádió hírfolyamában óriási, 52,12 százalékos MSZP főlényt mutat. A Fidesz százaléka 9,33, vagyis csaknem hatoda az ellenzékben lévő ex-kommunisták közszolgálati rádiós megjelenésének.
Ez a hír magában véve is olyan súlyos aránytalanság, hogy azonnali vizsgálat megindítását indokolná. De a hír médiavisszhangtalansága is figyelemre méltó. Ugyanis nagyon jól emlékezünk arra, amikor az Országos Rádió és Televízió Tanács, az ORTT volt elnöke, Révész T. Mihály, Horn volt tanácsadója idején kidolgozott módszertan alapján – amelyen az ORTT jelenlegi elnöke még mindig elfelejtett változtatni – ennek pontosan az ellenkezőjét mérte. Teljes megrökönyödésére azoknak, akik a rádiót rendszeresen hallgatják. És teljes örömére azoknak, akik minden helyzetben szeretnek két bőrt lehúzni a legszagosabb rókáról is: egyrészt kontrollálni a róka mozgását, másrészt pénzt kérni azért a hírért, hogy a szőrös, vörös tolvaj a tyúk befolyása alatt áll.
Mint kiderült, a Magyar Rádió mérése sokkal átfogóbb – 24 órás, szoftveres figyelés, melynél teljesebb nehezen képzelhető el -, mint az ORTT módszertanán alapuló mérés.
Az állítólagos közszolgálati kormánypárti és Fidesz-fölény hatalmas vihart kavart. A médiában, a parlamentben, a politikában, a magyar-EU és magyar-amerikai kapcsolatokban, valamint a róla tudósító külföldi lapokban. Peter Tufo budapesti amerikai nagykövet és kollégája, az EU-t nálunk képviselő Michael Lake nem késlekedett kifejezni „aggodalmát”. Kovács László, a három „szocialista tenor” – ahogyan hangzatosan elnevezték magukat – egyik tagja gondterhelten, egy újabb diktatúra felsejlésétől aggódva, egy másik szocialista vezető, Lendvai Ildikó pedig hisztérikusan adott hangot felháborodásának a létező minden lapban és minden elektronikus frekvencián.
Most azonban teljes a némaság. Hogy Kovács és Lendvai hallgat, érthető. Hogy Tufo és Lake hallgat, jóval kevésbé. Ugyanis ha most nem kérnek bocsánatot korábbi kijelentésükért és nem fejezik ki „aggodalmukat” ellenkező előjellel, Martonyi János – ha követné az emancipált országok szokását – bekérethetné őket hivatalába, hogy megtudakolja, netán politikai fejszéjük köszörülése hivatali feladataik közé tartozik-e és hogy az éles fejszét, lefegyverző makacssággal, miért mindig a jobbközép kormány nyakához illesztik a rendszerváltás óta elmúlt tíz évben?
Hogy a média hallgat, nem csoda. Gyökere ismert. Az is megjósolható, hogy azok a nyugati lapok is hallgatni fognak, amelyek az ORTT-felmérések nyilvánosságra hozatalakor felkapták a fejüket. Nyugati felmérések szerint az újságírók túlnyomó többsége nem igazán sorolható a konzervatív ideológiájüak táborába. És ez alól a budapesti tudósítók messze nem kivételek.
A hírben az is megdöbbentő, hogy azt nem az MR ügyvezető elnöke, Juhász Judit hozta nyilvánosságra, például egy rendkívüli sajtótájékoztatón. Ugyanis ezzel egy csapásra lesöpörte volna azt a felettébb elterjedt, a Magyar Rádió alapvető érdekeit sértő rágalmat, amit Vásárhelyi Mária „független médiaszociológus” úgy fejezett ki, hogy a közszolgálat „totális kormányellenőrzés alatt áll”. Sőt, mint hírlik, Juhász nem is vette jó néven, hogy Hollós János, az Aktuális műsorok vezetője ezeket az adatokat nyilvánosságra hozta.
Ismerve a magyarországi Monroe-doktrínát, mely szerint a tájékoztatás a balközép kiváltsága és tapasztalva, hogy a jobbközép politikusok az arcukra mért csapások után félénken tartják is magukat e territoriális felosztáshoz (az ő térfelükön a semmihez), hiú remény arra várni, hogy a koalíció politikusai a hírből és benne közölt valódi adatokból akár annak a töredék hasznot is megpróbálnák húzni, mint Kovács és Lendvai a fals eredményekből. Nem, meg sem fognak szólalni.
Hogy az ORTT mikor változtat metodológiáján, nem tudni. Lehet, hogy a Fidesz (nem elírás) egyik ORTT bizottsági jelöltje, György Péter SZDSZ-körüli esztéta tanácsára várnak. De lehet, hogy arra sem, hiszen azt a hárommilliárd forint áfatartozást sem hajlandó bekasszíroni e testület az antidemokratikus (nem tárgyilagos, híreket elhallgató, elfogult és pártos) kereskedelmi televízióktól, amit azonnal levehetne bankszámlájukról.
Hogy mindennek milyen hatása van a lakosság egy nagy részének demokrácia iránti rokonszenvére, még felmérés sem igazán szükséges. Ha a szavazók az ordító igazságtalanságok láttán mind inkább hajlamosak szélsőséges vélemények formálására, sem a magyar politikusoknak, sem Tufónak, sem Lake-nek, sem az itteni tudósítóknak nem szabad úgy tenniük, mintha csodálkoznának. Hiszen ők is részeseik a kiábrándultságnak.
Lovas István, Magyar Nemzet, 2000. augusztus 31.