A XX. századi magyar régészet és őstörténet-kutatás legnagyobb alakja száztíz éve ezen a napon született
Tisztelettel adózunk a száztíz éve született László Gyula munkássága előtt, aki nemcsak a régészeti módszereket újította meg, hanem az őstörténet- és a népvándorlás korának vizsgálatát is. E jeles évforduló alkalmából három kutatót: Szabados Györgyöt, M. Lezsák Gabriellát és Gróf Pétert kértem fel arra, hogy értékeljék a nagy tudós életművét.
László Gyula 1910. március 14-én született székely ősöktől az erdélyi Kőhalomban. A Széchenyi-díjas régészről, egyetemi tanárról, képzőművészről túlzás nélkül állítható, hogy ő volt a XX. századi magyar régészet és őstörténet-kutatás legnagyobb egyénisége.
László Gyula egyetemi tanár, kezében A honfoglaló magyar nép élete című könyvével 1944-ben. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum – Történeti fényképtár
A trianoni békediktátum miatt „vagonlakó” erdélyi menekültként kezdte a gimnáziumot 1920-ban Szolnokon. 1928-ban a budapesti Kölcsey Ferenc Reálgimnáziumban érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán és a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. 1935-ben summa cum laude minősítésű bölcsészdoktori oklevelet, 1941-ben a népvándorlás és a magyar honfoglalás korának régészete tárgykörben magántanári képesítést kapott. Előbb a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, majd Észak-Erdély visszatérte alatt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanára lett (1940–1944). Az újbóli román megszállás idején 1949-ig még Kolozsvárott tanított: a magyar tannyelvű Bolyai Egyetem régészeti tanszékét vezette. Kényszerű áttelepülése után a Magyar Nemzeti Múzeumba tért vissza, ezután 1957–1990 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem régészprofesszora volt. Nyugdíjba vonulása után is aktív maradt: nemcsak publikált, hanem szívesen vállalt ismeretterjesztő előadásokat is. Az iránta megnyilvánult tisztelet egyik jeleként felkérést kapott: nyissa meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban rendezett Barabás Miklós kiállítást. A 89. évében járó tudós Budapestről indult Székelyföldre, de oda már nem érkezett meg: László Gyulát 1998. június 17-én Nagyváradon, útban szülőföldje felé érte a halál. 
László Gyula dolgozószobájában, mögötte a Szent László-herma másolata
Tudományos tevékenységéről
Szabados György PhD, történész, az MKI – László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója:
– „A szegény ember régésze szeretnék lenni, azok életét szeretném kutatni, amik mi is voltunk…” E tudósi hitvallása hatja át műveit. Szemléletformáló tanári munkájáról pedig Bóna István régész-akadémikus emlékezett így: „Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek.”
Ha csak könyvei között tallózunk, láthatjuk, hogy nemcsak Hunor és Magyar nyomában járva követte A honfoglaló magyar nép életét és Őstörténetünk legkorábbi szakaszait: életműve felölelte a Kárpát-medence ős- és népvándorlás-korát Vértesszőlőstől Pusztaszerig, sőt a Szent László-legenda középkori falképeiig. Felvállalta az emberi tévedés és a tudósi véleményformálás felelősségét a „termékeny bizonytalanság” jegyében. Írói-művészi tollából fakadt az Ötven rajz a honfoglalókról, amely a fiatalokkal ismerteti és szeretteti meg Álmos és Árpád népének hagyatékát.
Álmos fejedelem fehér lovon, turullal. A ló csótárján a nap és hold szimbóluma az uralkodók uralkodóját jelképezi. (László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról)
– Életkoromból és történészi pályaválasztásomból adódóan nem lehettem László Gyula tanítványa, ám sajátos értelemben véve egyszer mégis az ő hallgatója voltam. A Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, amikor Bácskai Katalin történelemtanárnő 1987–1988 táján meghívta László Gyulát, tartson előadást a kettős honfoglalás elméletéről. Akkor egy hetvenes éveiben járó tudós, lendületesen, lebilincselően érdekesen beszélt a magyar őstörténet vitatott kérdéséről. Ez az élmény döntő szerepet játszott abban, hogy a magyar régmúlt kezdeteiről vallott történészi-őstörténészi felfogásom László Gyula nyomdokait követi.
Lezsák Gabriella PhD, régész, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Magyar Őstörténeti Témacsoport, és a László Gyula Digitális Archívum munkatársa:
– Ahhoz a generációhoz tartozom, akik László Gyulát sajnos már nem aktív kutatóként, egyetemi professzorként ismerhették, hanem utolsó éveiben a csöndes, háttérbe vonult, szemlélődő arcát. Mégis szerencsésnek érzem magam, hogy néhány alkalommal személyesen is találkozhattam és beszélhettem vele, a magyar régészet első számú legendájával. A sors aztán úgy hozta, hogy néhány munkatársammal együtt pár éve az Alkotmány utcai lakásában őrzött családi hagyatékát dolgozhatom fel digitalizálás céljából. Úgy is fogalmazhatnék, hogy jelenleg a ,,László Gyula Egyetemet” végzem. Kéziratai, feljegyzései, levelezései ugyanis olyan tudásanyagot, sajátos látásmódot, sziporkázó szellemet, szilárd jellemet, az embert-próbáló időszakban emberséget, hazaszeretetet tükröznek, amelyek a dokumentumok olvasása során is sugároznak. Tőle, az írásaiból tanultam meg, hogy nem valami ellen, hanem valamiért kell küzdeni és azt is, hogy azt kell keresni, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt: minden történeti mondának megvan a valóságalapja, és ezt megtalálni a kutató feladata. László Gyula nemzeti hagyományainkat, a középkori krónikáinkat, a néphitet tiszteletben tartva kutatta a magyar őstörténetet. Zseniális meglátásait a hun-magyar rokonságról, a többszöri honfoglalásról napjaink természettudományos módszerei is megerősítik. Mindnyájunk közös érdeke, hogy szellemisége, a magyar identitást erősítő tudományos népszerűsítő munkái, módszerei soha ne merüljenek feledésbe.
Gróf Péter régész-főmuzeológus (Magyar Nemzeti Múzeum, Mátyás Király Múzeum, Visegrád):
– László Gyulára emlékezve a személyes emlékek keverednek a professzor úr (ahogy a Régészeti Tanszéken hívtuk: a „Prof”) tudományos, képzőművészi, tanári tevékenységének értékelésével. Talán nem vagyok ünneprontó, amikor azt mondom, nem igazán örülök annak, hogy László Gyula nevét a köztudat főleg a „kettős honfoglalás” elméletével hozza kapcsolatba. Úgy vélem, és ebben sokan egyetértenek velem, ő ennél sokoldalúbb volt, a XX. századi magyar szellemi élet kimagasló személyisége. Baráti köre főleg írókból, képzőművészekből állt, ennek állított ő maga méltó emléket róluk készített rajzaival, amelyek számos kiállításon szerepeltek.
Rege a csodaszarvasról. (Diafilm) László Gyula Digitális Archívum
Tanárként minden tanítványára komoly hatást gyakorolt mindig újat kereső szellemiségével, briliáns rajzkészségével, szép magyar beszédével, humorával, bölcsességével. Nem emlékszem, hogy bárkire is bántó megjegyzést tett volna, de finom megjegyzései mögött meg lehetett érteni a lényeget. Ha valakire azt mondta „nagyon szorgalmas ember”, arról lehetett tudni, hogy nem kimagasló értelmi képességei miatt kell megbecsülni. Néhány régészhallgatót így jellemzett: „hozzánk járt”: ez azt jelentette, az illető emberileg, szakmailag nem volt méltó arra, hogy László Gyula tanítványaként említse. Egyszer elmesélte nekünk, hogy Constantin Daicoviciu román régészprofesszoral, a dákó-román kontinuitás egyik atyjával beszélgetett, természetesen magyarul. Daicoviciu lelkesen bizonygatta neki a dákó-román elmélet igazát, mire László Gyula azt mondta: „hagyd abba Constantin, te tudod, hogy én ezt nem hiszem el, de én azt is tudom, hogy te se hiszed el”.
Úgy gondolom és remélem, hogy László Gyula szellemi kisugárzása művein, tanítványain keresztül születésnek 110. évfordulóján is jelen van szellemi közéletünkben.
A kettős honfoglalás elmélete
,,Egyelőre…úgy látom, hogy inkább tömörödnek a tények a >>kettős honfoglalás<< körül, semmint lazulnának. Hiszek a Tarih-i Üngürüsz [A magyarok története] egykori krónikásának, aki… ezt fordította törökre egy magyar krónikából: >>Amikor abba a tartományba érkeztek [Pannóniába], látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, nagy számban, sok gyümölcse, bő termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek.<<” (László Gyula: Kettős honfoglalás)
Szabados György, a László Gyula Kutatóközpont igazgatója: – Leghíresebb elgondolásává a kettős honfoglalás elmélete vált. Ennek lényege, hogy a IX. század végi honfoglalók már jelentős előmagyarságot találtak a Kárpát-medencében, akiknek ősei 670 körül költöztek be a Kárpát-medencébe. A többszöri bejövetel hagyománya Árpád-kori krónikáink óta ismert. Ezt László Gyula régészeti érvek alapján fogalmazta újra. Megfigyelte, hogy a kései avar és a honfoglaló magyar temetők kiegészítik egymást, s ezek együttesen adják ki a magyar nyelvterületet. Bár a tárgyak és a csontok nem szólnak tulajdonosaik identitásáról, továbbá nyelvemlékek híján nem tudjuk, mikor és hány hullámban érkezett magyar nyelvű közösség a Kárpát-medencébe, de a kettős honfoglalás elmélete inkább elfogadandó, mint elvetendő. Az írott források alapján tény, hogy az Avar kaganátusba onogur népesség érkezett 670 táján. Ha ők magyarul beszéltek, akkor érthető, hogy a IX. századi hódítók magyar nyelve fenn tudott maradni, mert többségi segítséget kapott az itt találtaktól; máskülönben a honfoglalók nyelve ugyanúgy eltűnt volna, mint a Rusz viking elitje vagy a Bolgár kánság onogur vezetőrétege asszimilálódott nyelvileg egy-egy meghódított szláv közösséghez. A magyar honfoglalók pedig magyarul kellett, hogy beszéljenek, különben a leszármazottaik közül Julianus barát nem értette volna meg a keleten maradt magyarok nyelvét 1236-ban!
László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról c. könyv címlapja, melyen generációk nőttek fel
A László Gyula Intézetről
– Különös megtiszteltetés ért, amikor az újonnan alakított László Gyula Intézet igazgatója lettem. Az egykori lelkes gimnazista mintegy harminc év múltán a legendás régészprofesszorról elnevezett tudományos kutatóműhely élére került! Ez az intézet az NMI Művelődési Intézet N. Kft. keretében jött létre, majd 2019 júniusa óta a Magyarságkutató Intézet ernyőszervezetébe integrálódva, mint László Gyula Kutatóközpont és Archívum folytatja munkáját. 2018-ban László Gyula halálának 20. évfordulóján konferenciát rendeztünk Visegrádon, illetve előadókkal képviseltettük magunkat a partiumi és erdélyi emlékkonferenciákon Nagyváradon, Kolozsvárott és Sepsiszentgyörgyön. Részt vettünk László Gyula Régészeti tanulmányok az avar társadalom történetéhez című könyvének kiadásában (2019) Emlékkonferenciánk anyagát megszerkesztettük, nyomdakész állapotban várja a megjelenést. Hisszük és valljuk: a László Gyula-i szellemiségnek oly nagy, jövőbe mutató értéke van, hogy erkölcsi és szakmai kötelességünk ezt a hagyatékot éltetni és önállóan megjeleníteni. Oly szellemi önállósággal, ami a 110 éve született mester sajátja volt.
Kelemen Miklós