A polgári oldal lehengerlő győzelmét hozó dabasi választások eredményei (a szélsőséges, antiszemita Thürmer Munkáspártjának voksai nyilván az MSZP-t erősítették) csak részben támasztották alá a Demokrata közvéleménykutatási adatait. Az igaz, hogy az összképet tekintve sokkal jobban egyezik felmérése a tényleges támogatottsággal, mint a hivatásosan közvélemény kutatásokkal foglalkozó cégekéi, akárcsak az 1998-as választások esetében is, de hetilapunk az SZDSZ tényleges támogatottságát felülmérte – nem csak Dabashoz, de a többi közvéleménykutatók eredményeihez képest is. Valódi rejtélyről van szó, hiszen e hetilapot nehéz vádolni e gyűlöletelvű párt iránti szimpátiával.
Az SZDSZ mindenesetre érzékelhetően oda kerül, ahová való. Annak a gyűlöletnek a gettójába, amelyet maga épített. Amikor holdudvarába tartozó hangadói leírják, hogy ők jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket, vagy hogy a kormány illetve a Fidesz vezetőinek meggyilkolása nemzeti érdek, vagy amikor mindenkit nyilasnak neveznek, aki Pető Ivántól vagy Bauer Tamástól jobbra áll, egy-egy további kulcsfordításra zárják rácsos, egyre szűkülő gettójuk ajtaját. Ahol egymást bátorítva nyugtatgatják magukat azzal, hogy Magyarországon már csak ők szalonképesek. Teljes 3 százalékos támogatottságukkal. Egyébként nem értik, a jobboldal őket nem gyűlöli, hanem egyszerűen mérhetetlenül undorodik tőlük. A levesbe hullott svábbogarat sem gyűlölik svábbogaras helyeken. Egyszerűen undorodva löttyintik ki a levest és mossák el a tányért. Majd hívják a fumigátort. A jobboldal undorodik tőlük, mert képtelenek a szeretet pozitív princípiumát, mint konstruktív erőt megérteni. Azt hiszik, a gyűlölet – mely kétségkívül rövidtávon szórakoztatóbb újságírói témának, mint bármilyen pozitív erő – a nyerő és univerzális elvként világképet helyettesíthet. Azt hiszik és hitték, a választók nem veszik észre, hogy zsigereik parancsolta reakcióik politikai köntösbe megjelenített megnyilvánulásain a választók soha nem látnak majd át. Azt hiszik, a választók valóban elhiszik, ha azt állítják, nekik szakmai vagy gazdasági kifogásaik vannak mindazon film, előadás, ünneplés ellen, amely e nemzet önbecsülését emeli, holott ma már nehéz az országban olyan tájékozatlant találni, aki ne tudná, feneketlen magyargyűlöletük mozgatja őket. Ugyanis velük az a baj, hogy minden szereplésük iránya tévedhetetlenül előre jelezhető. Tudni lehet, hogy számunk megjelenésének napján mit gondolnak, és mit tesznek. Hogy miként igyekeznek ismét „betenni” ennek az országnak. Hogy emberjogi szervezeteik miként állítanak össze tanulmányokat, amelyeket majd fel lehet használni ennek az országnak emberjog-tipróként, balkániként, rasszistaként és antiszemitaként való beállítására. (Miközben Franciaországban, Németországban és az Egyesült Királyságban égetnek zsinagógákat.) Hogy milyen érveik lesznek egy nyelvtörvény ellen. Hogy milyen érveik lesznek minden ellen, ami a nemzeti színezetet, a demokratikus rendet erősíti, a születési arányt növeli, a határokon túli magyaroknak előnyt biztosít. Erre tették fel teljes egzisztenciájukat, teljes életüket. Ez a szakmai életük, szabadidejük, baráti-, társasági- és házaséletük tartalma és célja. Gyűlöletükkel fekszenek, gyűlöletükkel kelnek és gyűlöletükkel esznek. Gyűlölettel adatolnak, írják cikkeiket, tartanak előadásokat dísztermekben, kávéházakban, egyetemi katedrákon. Gyűlöletet terjesztenek maguk körül, és gyűlölettel fertőznek. De – talán isteni csoda folytán – a társadalom (és itt nem annyira a tudatosan gondolkodókról van szó) valamilyen immunitást termelt ki, sőt ellenszert. Egyszerűen nem hajlandó átvenni destruktív gyűlölködésüket, defetista lenni, ha nem a volt véreskezű párt kleptokráciája van hatalmon, melynek ők, a szabaddemokraták, annak kulturális és mediatikus haszonélvezői. Nem hajlandó lógó orral, leszegett szemmel maga elé vagy borospoharára meredve „rohadtorbánozni”, azonosulni Demszky kutyaszaros, köpetes környezetébe olvadni és elmondani, hogy itt mindennek vége és innen vagy menni kell vagy rájuk szavazni. A millennium éve is jól jött. Sőt. Az utóbbi időben kezd minden jól jönni. Nemcsak a kitűnő gazdasági eredmények miatt lehetővé vált minimálbér emelése (amelyről úgy cikkeztek annak bevezetése előtt, hogy annak eredményeként vállalkozások sora megy majd tönkre és amely ellen még az exállampárt szakszervezeti gengszterei is kampányoltak, elfelejtve, hogy saját demagógiájuk szerint pontosan a fordítottja lenne a feladatuk), az ösztöndíjak, a családtámogatás, a lakásépítési támogatás, a nyugdíjemelés, az autópályaépítés magyar kézbe vétele, a maffia elleni küzdelem erősítése. De még az árvíz katasztrófája sem azokon segített, akik politikai gettójuk melegében dörzsölték kezüket, hogy ez majd „jól beb…” az Orbán-kormánynak. Nem, ma már Magyarországon csak annyian hiszik el, hogy a Horn-kormány ugyanolyan mértékben segített volna az árvíz utáni újjáépítésnél, mint ahányan még mindig várnak a demagóg Gyulának a nyugdíjasok ingyen maléves repültetési ígéretének beteljesülésére.
Jellemző volt a dabasi győzelem után a napilapok publicisztikája. Eörsi István – aki idézőjelet hazudik mások által nem mondott szövegek szerzősítéséhez (legutoljára Stifner Gáborral tette) -, az SZDSZ-es funkcionárius Különös megdicsőülés címmel az átláthatatlan finanszírozású Népszava (látott valaki trolin Népszavát olvasni? – kérdezte egy trolibuszon olvasó ismerős) véleményoldalán kedvenc témájáról írt. Az antiszemitizmusról. Minek kapcsán? Csurka egy 1994-es előszójáén. De mindegy. A lényeg, hogy ebből a lapszámból se maradjon ki az antiszemitizmus témája (a hétfői Magyar Hírlapéból sem maradt ki, R. Székely Júliának köszönhetően). A cikk konklúziója, az utolsó mondatban (olvasóink megnyugtatására: ellentétben a balliberális Eörsivel, nálunk az idézőjelek idézőjeleket jelentenek, vagyis a szöveg autentikus): „Ha Csurka tervei valóra válnak, egy balkáni leprateleppel gazdagítjuk majd földrészünk arculatát”. Ha van még e lapnak olvasója a „körön” kívül, amely annak publicisztikáira is vevő (ismétlődő aláírású olvasói leveleiből láthatóan nem sokan), lassan felteszi a kérdést: minek a fáradtság egy egész cikket megírni (az érte kapott flekkdíjon felül) a mantraként ismételt végkicsengésért?
Másrészt még hálásak is lehetünk eörsinek (ő Sasvári Szilárdot szereti kisbetűvel írni, mert az eszdéeszes vuduújságírás hiedelme szerint egy képzeletbeli kötőtűnek az áldozatba szúrása valódi döfés), hogy nem a régebbi múltba ment vissza antiszemita példáért. Mint tette ezt április elején a Central Europe Review c., térségünkre szakosodott honlap, amelynek neve az internetes keresőgépek találatai szerint túlságosan gyakran kötődnek Soroséval. A CER Liszt Ferencben találta meg a galádul antiszemitát, hogy a mai Magyarországon üssön, mert kevésnek találta egyéb, a magyarok cigányellenességéről írt cikkeinek méregtartalmát. Úgy látszik, legújabban valahogy „benne van a levegőben” a múltban keresés, sőt a zenei múltban keresés az eszdéeszesek által belföldön és külföldön oly nagy elánnal épített antiszemita, anticigány jelenünk ostorozása ügyében: a New York Times c. liberális napilap április 1-jei száma Bartókon üt: „Bár Bartók nagy ember volt, és briliáns gondolkozó, gondolatait ebben a témában ma visszataszítónak tartjuk. Bartók kutatása a tiszta magyar zene után csak akkor tartható fenn, ha összehasonlítjuk az általa gyűjtött anyagot valami tisztátalannal, ami Bartók számára a roma zene létezése”, írta Michael Beckerman. Ha ez Magyarország ellen így megy, nyilván Németországot majd Luthernek őrjöngően antiszemita traktátusának felmelegítésével támadják majd. Nem fogják, mint ahogyan Wagner fajelméletével sem ütnek a mai Németországon és Németországban elképzelhetetlen lenne, hogy zsidókat hecceljenek fel strasbourgi menedékkérésre, annak ellenére, hogy ott a düsseldorfi pályaudvaron fél tucatnál több zsidó származású bevándorlót robbantottak fel. És az is elképzelhetetlen lenne, hogy Németországban 80 milliós népéből össze lehetne kaparni negyvenet, akik hálálkodnának, ha a franciák bosszúból egy ilyen hipotetikus kivándorlás esetén menedéket is adnának a robbantásos áldozatokra mutogató német polgároknak. A rasszista franciák… Mert ha a nemzetközi sajtóban Liszttel lehet ütni a mai Magyarországon, talán szabad idézni a francia rasszizmus példájaként azt, hogy 1915-ben a francia Edgar Bérillon „felfedezte”, hogy – és most nem eörsiféle idézőjelbe tett idézet következik a briliáns Paul Johnsonnak A modern kor – A huszadik század igazi arca c. kötetéből, aki és amely könyv már eddig is oly sok gyűlöletet váltott ki balliberális oldalon: – „a németek belei kilenc lábbal hosszabbak, mint bármely más emberi lényéi, s emiatt polychesiára és bromidrózisra (túlzott székelésre és testszagokra) hajlamosak.” És azért tegyük hozzá a rögtön utána következő két mondatot is, az ostor zárójelbe tett csattanásával egyetemben: „Párizs nem csak a karteziánus ész világ fővárosa volt, hanem egyszersmind az asztrológia, a pszeudo-orvostudomány és az áltudományos vallásosság központja is. Franciaországban erős racionalizmusellenes kultúra létezett (s tulajdonképpen létezik mind a mai napig)”. Hogy mások kölcsönösségi alapon miként ítélik meg a franciákat polychesia és bromidrózis ügyében, arra Johnsonban nincs forrás.
Lovas István
(Demokrata, 2001. április)