Mező Gábor
Először is köszönöm ezt a díjat. Nagy öröm és még nagyobb megtiszteltetés! Nagyon sokat jelent. De most engedelmükkel, engedelmetekkel visszatekintenék a kilencvenes évekre. Azokról beszélnék, akik nem lehetnek itt, és talán mégis itt ülnek, állnak a teremben. Akiktől személyesen vagy máshogy, de nagyon sokat tanultam.
Tél van, esik a hó, fúj a szél, egy fáradt, görnyedt férfi nagy táskákban cipel valamit. Éppen viszi haza a könyveit. Magánkiadásban tudta csak megjelentetni, járja az országot, ahol tud, elad néhányat.
Van, hogy megtámadják, ifjú suhancok „fasisztának” nevezik. Ha írnak róla a sajtóban, akkor szinte csak rosszakat, az a legkevesebb, hogy „irredenta”, esetleg holdkóros. Bár jobban, szebben ír, mint azok, akik őt támadják, a cikkeit csak néha-néha jelenteti meg egy-egy lap. Nagyritkán még fizetnek is.
Máskor valamelyik körúton sétálva bepillant a kirakaton át, ahol egy ismert író dedikál. Hosszú sorok, nagy elégedettség. Pontosan tudja, ki volt ez az író ’90 előtt, és ki volt az apja, hogyan került a Magvetőhöz már fiatalon. Tudja, hogyan, milyen örömmel taposták el ők azokat, akik nem álltak be a sorba. Az is tudja, hogy két állandó tulajdonsága van. Az egyik a középszerűség, a másik a szolgalelkűség. Nézi a rajongókat, egy pillanatra megáll, előbb dühös lesz, aztán csak szomorú. Valaki nekimegy hátulról. Ballag tovább.
Hatvanévesen meghal. Az utolsó években már beteg, mogorva, szinte kibírhatatlan. A temetésén néhány barátja, tisztelője, harcostársa búcsúztatja. Legjobb könyvét végül ki sem adták. Még magánkiadásban sem jelenhetett meg. Pedig nem volt benne semmi szélsőséges, semmi bántó, semmi túlzó, egyszerűen úgy, ahogy tényleg történt, megírt egy történetet.
Ez az író egyben az egyik legjobb oknyomozó volt abban a korszakban. Úgy halt meg, hogy még a nevét is elfelejtettük.
Én sem ismerem. A könyve eltűnt valahol.
Biztosan értik, értitek, mit akarok mondani. Húzzuk ki magunkat, mert bár a világunk most sem tökéletes, azért már más időket járunk. A kilencvenes években nagyon könnyű volt lejáratni egy jobboldali újságírót, értelmiségit, politikust. De ne is nevezzük jobboldalinak, hívjuk olyannak, aki egyszerűen szereti a hazáját és nem hisz sem a szocializmusban, sem liberalizmusban. Aki nem akar beállni a brancsba. Volt, hogy lejáratták, máskor csak ignorálták, kiszorították, esetleg hagyták, hogy magától visszavonuljon. Így is, úgy is nyertek.
Posztkommunista csiki-csuki.
Ezt a játszmát Kádárék és Aczélék fejlesztették tökélyre. Leegyszerűsítve: meg akarsz jelenni? Akkor így vagy úgy, de köss kompromisszumot. Valahogy reagálj Kádár nagylelkűségére, aki a gyilkolás után már változtatott: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ez már a megengedő, a nyugati hitelek miatt is máshogy éneklő „krumplistésztás” szava. Szóval bizonyíts. Ha nem teszed, és a pofádat sem vagy hajlandó befogni, akkor nem jelensz meg. Esetleg kicsit megdolgozunk.
Így is mi győzünk, sőt, így győzünk igazán: hiszen el fognak felejteni. Meg sem fognak látni. Már a luciferi szerződéskötés visszautasításának pillanatában sem létezel. Híredről még a Szabad Európa sem fog értesülni.
Szóval nehéz volt. Aztán ránk zuhant a rendszerváltás, ami olyan volt, amilyen, ha rendszerváltás volt egyáltalán. Jogi értelemben talán az volt, de morálisan? Valójában?
Lovas István és a többiek, akik közül jó páran itt ülnek, olyan pokoli ellenszélben dolgoztak, amelyet csak a legerősebbek éltek túl. Volt, aki a végén már tényleg azzá vált, aminek lefestették. Ezzel is győztek. Volt, aki feladta, és beállt a sorba. Győzelem. Volt, aki tönkretette magát. Ez is győzelem. Mások kitartottak.
Bírták, csinálták és vártak. Ha kellett, évekig nem dolgoztak a szakmájukban, máskor szinte ingyen, alig hallgatott vagy olvasott médiumoknak, de tették, amiben hittek. És vártak. Mert volt mire. És volt kikre.
Egyrészt ez a korábbi bolsevik, későbbi posztkommunista banda sohasem volt mértékletes. Mindig elkezdte magát túlzabálni, még morzsákat sem hagytak az asztalon, és ez előbb-utóbb a nagy erőkkel manipulált társadalomnak is feltűnt.
Lehetne ez intő jel sokaknak a jelent tekintve is. Mert a hosszan tartó győzelemnek és sikersorozatnak ez az egyik ára. Elkényelmesedés, az utazóhalak megjelenése, kontra-szelektált utánpótlás, szóval csak a szokásos. Győztesnek lenni sem könnyű. És nem csak az ellenfelek, rosszabb esetben ellenségek miatt.
Aki segítség lehet, az a magyar nemzet. Mi, együtt, mindannyian. Gondolkodjunk bárhogy. Legyen elég néhány közös alapvetés. A hazaszeretet. Mások tisztelete. A nyitottság, és mellette a hagyománytisztelet. A vendégszeretet és az óvatosság. A tanulni vágyás, és mellette régi értékeink megbecsülése. Nem is lenne túl bonyolult.
Mert Magyarországon, de mondhatom egész Kelet-Közép-Európát, a hallgató többség sohasem volt bolond. Itt nem lett sem nyilas, sem bolsevik a társadalom nagyobbik része. Itt nem ünnepeltük azt a privatizációt, amelyet inkább posztkommunista garázsvásárnak vagy belsős végkiárusításnak láttunk. Itt megtanultuk, mivel járnak a totális diktatúrák. Megtanultuk lefordítani az újbeszélt. Megtanultunk csendben élni, tenni a dolgunkat, amíg nem változik a helyzet. Jobb, ha mi vagyunk a kapitányok, de megbecsült legénységként is megvagyunk.
Túlélők vagyunk. És ez jó. Erőt, hitet ad a további munkához.
De közben a suttogás. Kádár népe. Birkák. Házmesterek népe. Volt itt mindenféle rágalom. Többségében teljesen megalapozatlan, de bántó, lelket mérgező hazugság. A lényeg az üzenet volt, ez egy rossz nép, nem nemzet, csak nép, középszerű, ostoba, műveletlen. Mit üzent ezzel nekünk a magát átmentő elit? Minden a mi hibánk volt. Az, hogy Vásárhelyi Miklós féregnek nevezte Mindszentyt, hogy egy autóban utazott Pócspetrire Péter Gáborral, hogy Kádár János kivégezte korábbi elvtársát, Nagy Imrét, hogy a németek megszállták Magyarországot, hogy a szovjetek megszállták Magyarországot, hogy előbb kiraboltak ’45 után, aztán ’90 után, szóval mindez a mi hibánk volt. A magyar nemzeté. Az elit feltette a kezét, majd ránk mutatott.
Hát nem. Egyéni bűnök, egyéni hősiességek és egyéni múltak vannak. Kikérjük magunknak, hogy minket azonosítsanak egy kommunista propagandistával vagy egy nyilas házmesterrel. Kikérjük magunknak, hogy mindent, mindenkivel összemossanak.
Mi már ’90-ben felelősöket akartunk látni. Legyenek ők éppen már nemzeti színű kokárdában, vagy még mindig vállaltan vörösen. Azóta is azt akarjuk, hogy legyenek felelősek. Hogy megnevezhetőek legyenek. Hogy meg tudjuk írni az igazat. Nem akarunk mást. Nem akarunk többet. Átláthatóságot. Tisztázott múltat. Megbékélést a holtaknak.
Amikor jó részben családi unszolásra jelentkeztem a Magyar Nemzetnél külsősnek, nem gondoltam volna, hogy nagyjából tizenöt évvel később itt fogok beszélni. Az egész olyan banálisan történt. Édesanyám szólt a sógornőmnek, aki szólt a bátyámnak, Gergőnek, aki végül egyszer bevitt magával. Tudták, hogy egész kamaszkoromtól írok. Azt is, hogy értek a sporthoz. Szóval ésszerű volt.
Ő akkor már ismert újságíró volt. Huth Gergelynek hívják, akkoriban az ország egyik legjobb oknyomozó-újságírójának számított. A testvérem, de papíron – az édesapánk más volt – féltestvérek vagyunk. Nem bántam, mindig könnyebb volt így, más névvel.
Sportújságíróként kezdtem, rettenetesen nehezen megírt, nem túl jó cikkekkel, aztán jött a Magyar Hírlap, hogy aztán – szintén Gergőnek köszönhetően – találkozzam Hankiss Ágnessel. Az ő könyveit olvasva értettem meg a rendszerváltást. És akkor szakmát váltottam. Sportújságíróból kutató-újságíró lettem.
A PestiSrácoknál lettem valaki. Gergő és Szenvedi Zoltán mindig hagytak dolgozni, olyan szabadságban, amelyet talán már sehol máshol nem fogok megtalálni. Mert a PS sok olyan cikket bevállalt, ami nem hozott, csak vitt. Sok-sok veszélyes tabutémát.
Természetesen Gergőtől tanultam a legtöbbet, meg az azóta elhunyt Ágitól, aztán mindazoktól, akikkel összehozott a sors, Stefka Istvántól Borvendég Zsuzsáig. Barátra és példaképre leltem Zelei Miklósban, de már ő is elment, Ágihoz hasonlóan túlságosan korán. Ami közös volt bennük, és nyugodtan mondhatom Lovas Istvánt is, az az eltökéltség, a látszaton túli igazságok megismerése és publikálása.
Lassan zárom ezt a beszédet. Szeretném megköszönni a családomnak, édesanyámnak, elhunyt apámnak, nagyszüleimnek, feleségemnek, testvéremnek a támogatást, feleségemnek azt is, hogy kibír akkor is, amikor elmerültem a kutatásban. És persze a gyerekeimnek is. Remélem, ha nagyobbak lesznek, büszkék lesznek rám. Próbálok ennek is megfelelni.
És persze köszönöm nektek, akik eljöttetek, és az olvasóimnak, nélkületek semmit sem érne az egész. A könyvek végül a fiókban landolnának. És ha már könyv, köszönöm az Erdélyi Szalon Kiadó vezetőjének, Kovács Attila Zoltánnak, hogy vállalta a két első könyvemet. Azt hiszem, ezzel is letettünk valamit az asztalra.
Egy elfelejtett alkotóval kezdtem, és vele is zárnám. Az elfelejtett emberekkel. Legyenek hősök, kutatók vagy áldozatok. Emlékezzünk rájuk. Próbáljuk megírni a történetüket. Adjuk meg ezzel is azt a végtisztességet, amit sokan közülük akkor, és azóta sem kaptak meg. Ezt a díjat nekik ajánlom. Azoknak, akik akkoriban mentek szembe a gépezettel, amikor az még a legmagasabb árat követelte. Talán nem kell mondanom, mi volt az. Az életük.
Köszönöm szépen.