Kormányok, tüntetők, „megfigyelők”, újságírók, sőt zenészek is tiltakoznak, amiért az Osztrák Szabadságpárt az új konzervatív kormány tagja. Az ÖFP-t ugyanis – egészen leköszöntéig – a szocialisták és liberálisok táborának soros „Hitlere” vezette. Azóta már csak Hitler szelleme.
A magyar-zsidó származású, osztrák állampolgárságú Schiff András szerint Jörg Haider felemelkedése egy olyan országban, amelynek a holokausztban vállalt szerepét még tisztázni kell, több mint zavaró – szégyenteljes és megbocsáthatatlan. Schiff ezért le is mondta, hogy Washingtonban fellépjen egy olyan koncerten, amelyet választott hazájának nagykövetsége rendezett. Az EU és Washington bejelentette, hogy szankciókat léptetnek életbe Ausztria ellen Haider bevándorlásellenes politikája miatt és azokért a kijelentésekért, amelyeket a harmadik birodalommal kapcsolatban mondott. Tom Lantos képviselő pedig azt szeretné, ha Amerika bojkottálná mindazt, ami osztrák. Haider ugyanis Hitlerre emlékeztet.
Haidernek szerencséje van, hogy nem kommunista. Mint a politikai foglyokat a börtönben és a népét megalázó nyomorban tartó Fidel Castro vagy a baloldali Lionel Jospin párizsi kormányának tagjai, akik egykor Sztálint olyannyira megértették. Oroszországtól Kambodzsáig terjed az a szivárvány, amelyen a sokszínű „szocialista népköztársaságok” helyezkedtek el és amelyeknek köszönhetően legalább százmillió embernek lett a természetesnél rövidebb az élete. De komolyan az ma senkit sem zavar, hogy kommunistákkal vagy a kommunizmus jelképeivel mutatkozzon. Sőt, minden olyan kísérlet szalonképtelennek nyilvánul, amely a világtörténelem legborzalmasabb rendszerét vagy annak emlékét kívánná szalonképtelenné tenni.
A napokban Forró Tamás – aki a leggyomorforgatóbb magyarországi médiaösszefonódásokat szimbolizáló első öt figurák egyike – a Nap-keltében „kérdezte” Kosztolányi Dénest a megfigyelési bizottság munkájáról. A médiatörvénnyel ellentétesen kommentálva zárta le az Össztüzet: nem gondolja, kérdezte a fideszes bizottsági elnöktől, hogy nagyon nem korszerű, ha állandóan az Andrássy út 60-at emlegeti? Vajon mi történne, ha valaki egy fordított helyzetben kérdezne egy balliberális politikust arról, vajon korszerű az auschwitzi krematóriumokkal annyit foglalkozni 2000-ben?
A liberális vélemény trivializálta a kommunizmust úgy, hogy az antikommunizmust „McCarthyizmusként” ítélte el és nevetségessé tette mindazokat, akik, úgymond, „kommunistákat láttak minden ágy alatt”. De az 1945-ben meghalt Hitlerrel hisztérikus szabadasszociáció teljesen normális viselkedés. A tömeggyilkos Sztálin ellenére természetes ma a „József” nevet adni a gyereknek (az Isten áldja a kicsit!), de ki merészelné Adolfnak keresztelni?
A hatvanas évek óta Hitler és a nácizmus nem annyira a II. világháborúnak lett a szinonimája, hanem a holokauszt néven ismert tömeggyilkosságnak. A holokauszt – melynek tagadása egyes országokban bűncselekmény – sok minden lett: emlék, lecke tompaerkölcsűeknek, kényszerű vagy önkéntes vezeklés, metafora, magyarázat és azonnal fenyegető veszély. Bármikor megtörténhet, függetlenül a körülményektől, sutba vetve az ok-okozat ismert láncolatát és nem kell hozzá sem Hitler, sem világháború, sem versailles-i békeszerződés, se gazdasági katasztrófa.
Azon kívül mindenki bűnös – nem csak Hitler és a nácik. A németek, a szövetségesek, akik nem bombáztak, XII. Piusz pápa, a katolikus egyház, az evangélium szerzői, akiknek köszönhető a kétezer évvel későbbi genocídium, valamint az olyan antiszemita szerzők, mint Chaucer, Shakespeare, Voltaire, Dickens, Dosztojevszkij, Wagner, Chesterton, T.S. Eliot, Szabó Dezső, Ezra Pound és Németh László. És olyan „revizionista történészek”, mint Schmidt Mária.
A holokauszt belépett a tudományos-fantasztikum világába. Regényekbe és filmekbe, ahol néhány, Dél-Amerikában rejtőzködő nyolcvan éves náci képes a III. világháború kirobbantására (Hollywood tényleg hisz az übermenschekben).
A korlátlan potenciállal megáldott, jelképpé változott holokauszt még a zsidók ellen is fordítható. Izrael ellenségei lépten-nyomon fel is emlegetik, amikor a zsidó állam bevándorlási, letelepedési, állampolgársági, sőt házassági politikájáról beszélnek. És hozzáteszik: „hitleri”. Ami pedig igaz: Haider, ha arra kerülne a sor, sokat tanulhatna Izraeltől a kisebbségellenes bánásmódot illetően.
De ez nem tartotta vissza Izrael bécsi nagykövetét, hogy hazatérjen Ausztriából, miközben erkölcsileg puffogtatott: „Felhívjuk a szabad világ figyelmét, valamennyi demokráciát, hogy elszigetelje ezt az újfasiszta kormányt”, mondta egy izraeli kormánytag, miközben el sem pirult. Nyilván elfelejtette az izraeli vezetők névsorát, mely olyan neveket is tartalmazott, mint Menachem Begin, Jichak Samir és Benjamin Netanjahu. Minden izraeli tett – függetlenül annak brutalitásától – azonban felmentést kap mint „holokauszt-megelőzési akció”.
Mivel a veszély örök és azonnali, az újabb holokauszt kivédése nevében minden elkövethető. A tisztesség, a megfontoltság, a retorikai korlátok sutba dobhatók, ha valaki messzelátójának célkeresztjében egy fiók-Hitlert fedez fel. A legkisebb helyi politikus is világméretű őrjöngést vált ki. Schmidt Mária azt állítja – teljesen jogosan és a történelmi dokumentumok érvényes olvasatával -, hogy a II. világháborúban a nagyhatalmi döntésekben a holokauszt marginális szerepet játszott? „Hullarabló és sírgyalázó” (Tamás Gáspár) lesz belőle, aki egy újabb holokausztot készít elő. Ugyanis ma már ott tartunk, hogy, állítják, a holokauszt-relativizálás – a tagadásról nem is beszélve – új holokausztot eredményez, vagyis mintha Krausz Tamás gulág-relativizálása Recsket hozná vissza.
Így a végtelen, fantom-Hitler ellenes, elmebajjal határos őrület egyfajta morális tanúvá válik. Amely McCarthy korát a nyugalom korszakává avatja. Egyszer Sztálin gúnyosan megkérdezte: „A pápa? Miért, hány hadosztálya van?” McCarthy idejében – mint kiderült – sok kommunista bujkált nemcsak az ágyak alatt, de az amerikai külügyminisztériumban és más, kényes helyeken. Mögöttük ki tudja, hány szovjet és kínai hadosztály állt. Ma „Hitlernek” hány hadosztálya van? A mai népirtásokat volt kommunisták követik el, Milosevicstől Putyinig. Az előbbivel a Nyugat parolázott, az utóbbival most parolázik. De nem az osztrák kormány tagjaival. Vajon miért tart a mai bécsi kormánytól annyira? Nem érzi, hogy Európa csendes többségében egyre inkább szilárdul meg az a gondolat, hogy minden olyan politikus, akiről „Hitlert” kiáltanak, egyenlő az emberi jogok betartóival, a példás rend, tisztaság és a környezetvédelem fenntartóival? Ha ennél valaki jobban lehet a saját ellensége, a sors élénk fantáziával áldotta meg.
(Magyar Demokrata, 2000. március 9.)