Szinte nincs nap, hogy újabb és újabb vita ne robbanna ki Nyugaton a Franciaországban november második felében megjelent 830 oldalas tanulmánykötetről, amelyben francia történészek a kommunista uralom alatt álló országokban elkövetett népirtás közvetlen áldozatainak teljes számát mintegy 100 millióra becsülik. Amiben igazán nincs semmi új, hiszen a témában több tanulmány már korábban is nagyjából erre az eredményre jutott. Ami azonban új az az, hogy ezt a könyvet főként baloldali, korábban a kommunizmus legterrorisztikusabb formáival szimpatizáló történészek írták és a kötet kiadója, a kommunizmus-kutató, diákkorában maoista Stéphane Courtois a kommunista bűnök fekete könyvéhez írt előszavában elkövette azt az arcátlanságot, hogy, a nem-baloldali történészek után először, szembe állította a kommunizmus 100 millió áldozatát a nemzetiszocializmus 25 millió áldozatával. Ami Franciaországban a vitát igazán aktuálissá tette az az, hogy a Jospin-kormányban kommunista miniszterek ülnek, akik nem igazán örültek a könyv megjelenésének.
Nálunk az Új Magyarország volt az első, amely, napokkal a könyv franciaországi megjelenése előtt, 100 milliós holocaust címen november 13-án írt róla vezércikket. Ezt követően hosszabb időn át a sajtó hallgatott, mintha Magyarországot a kommunizmus annyira érintette volna, mint a Cook-szigeteket. A csöndet az SZDSZ jelenleg legkedveltebb lapjában, a Népszavában Várkonyi Tibor – a Courtois-könyvben vádolt népirtó rendszer korábbi, szolgai támogatója – törte meg, idegesen, ,,a helyzet annál bonyolultabb” hangütésben.
Mint tudjuk, Magyarországon, mint Magyar Bálint eldicsekedett vele, minisztersége pontot tett a kultúrharcra. Teljesen igaza van és ezért is lehetünk biztosak benne, hogy Courtois könyve Magyarországon nem fog megjelenni, akár annak a svéd-amerikai demográfusok és történészek nemrégiben megjelent kötete, akik szerint a kommunista rendszernek ,,köszönhetően” 110 millió embert öltek meg és amelyet, a félmilliós Izvesztyíjában megjelent cikk nyomán nálunk Gereben Ágnes ismertetett novemberben a Magyar Hírlapban.
Nem fog megjelenni, sok más, e témában írt, negyvenöt év történelmünk lényegével foglalkozó több más kötethez hasonlóan, mert azok, akik a kultúrharcot megnyerték, érdekeikkel és érzelmeikkel ellentétes vagy szüleiknek a kommunista rendszerben vállalt szerepük, vagy a kommunista utódpárthoz kötődő szimpátiáik, hanem együtt-kormányzásuk az MSZP-vel. A hallgatás azonban nem csak a könyvkiadásra, hanem a sajtóra is kiterjed.
Mivel az ellenzéknek az érdeke és érzelmei ezzel ellentétesek, nem is szólva liberális filozófiájáról, mely szerint történelmünket nem elhallgatni, hanem megismerni kell, nézzük meg közelebbről a kommunista és náci népirtás ,,bonyolult” kérdését.
Magyarországon a rendszerváltás után Schmidt Mária történész volt az, aki a kesztyűt odadobta azoknak, akiknek mára sikerült megszüntetniük a kultúrharcot azzal, hogy a két totális rendszer között megvonta a párhuzamot és az összehasonlításból nem a nácizmus húzta a rövidebbet. A harag főként, mint tudjuk, liberális Magyar Narancsban zúdult rá, a Tocsik-ügy SZDSZ-oldalról kedvezményezett alapítványa volt kurátorának, György Pétertől és a most a Soros-egyetemen politológiát tanító Bozóki Andrástól. Noha Schmidt igazán nem volt elődök nélkül: elég, ha a Magyarországon ismertebbek közül Arthur Koestlert és Hannah Arandtet idézzük. Míg az előbbi a kommunizmust a XX. század legszörnyűbb rendszerének tekintette, Arendt alapkönyvében, az 1951-ben megjelent A totalitarianizmus eredetei c. munkájában a kommunizmust és a nácizmust is ugyanannak a totális rendszernek két válfajának tekintette.
Ahogyan Schmidt Mária Magyarországon, úgy a tavaly nyáron a francia forradalom egyik legjobb ismerője, Francois Furet sértette meg a baloldal tabuját és 1995-ben publikált, nagy figyelmet kiváltó, Egy illúzió vége c. könyvében, Arendthez és követőihöz hasonlóan a kommunizmust és a nemzetiszocializmust a totalitarianizmus eltérő változatainak értelmezi. A nagytekintélyű történész mindenek előtt arra utalt, hogy mindkét totalitariánus ideológia a polgári demokráciát elutasítja és minden eszközzel az ,,új ember” megalkotására törekedett.
Courtois gyakorlati példával mutatja be a két rendszer áldozatainak azonosságát. Mégpedig a megölt gyerekek példáján, ami nálunk azért különösen érdekes, mert a Schmidt Máriának a két totális rendszer egyforma kegyetlenségéről alkotott véleményét azzal, a kommunizmus népirtási gyakorlatának döbbenetes nem-ismerését mutató érvvel igyekeztek megtámadni, hogy a kommunisták nem öltek gyerekeket. Courtois ezt írja: ,,A Sztálin által szándékosan kiéheztetett ukrán kulákok gyermekének éhhalála ugyanaz, mint a náci rendszer által a kiéheztetett varsói gettóban meghalt zsidó gyerek halála.”
(Magyar Nemzet, 1998. január.)