A Magyarországról szóló külföldi sajtócikkek szorgalmas olvasóinak nyilván nem kell elmondani, hogy azok milyen képet közvetítenek rólunk és médiaviszonyainkról.

Legtömörebben talán úgy lehetne összefoglalni, hogy azok, szerintük, kazahsztániak.

E cikkek informátorai közül nem egy a nevét is adja mindehhez.

A józanabbak – a magyar társadalom túlnyomó többsége – nem érti, miként lehet a tárgyszerű tájékoztatását szavakban oly nagy becsben tartó nyugati sajtónak mindezt leírnia. Hiszen az, amit leírnak egyrészt nem felel meg a valóságnak. Aki nem hiszi, próbáljon bejegyezni egy kazah Indexet, Magyar Narancsot, 168 Órát, hvg.hu-t és társait: ha a regisztráláson netán túljutottak, az első napon csupán egy ezredrészt olyan keményen bírálják a Nazarbajev-kormányt, mint ahogyan azt itthon teszik a megválasztott kormányzattal. Ha netán nyelvüket kitépik, karjukat levágják, azt panaszolják el a párhuzamot vonó médiumoknak, és ne a magyar kormányt pereljék kárpótlásért. Hogy Kazahsztán és sajtója még az ő Freedom House-uk értékelése szerint sem szabad, az se zavarjon senkit, hiszen e galád párhuzamot vonókat sem zavarja.

Az előbb említett józanabbak másrészt azt sem értik, hogy mivel e médiumok – eltekintve a közszolgálati adóktól – azt állítják, a piacról élnek, ezzel ellentétesen működnek a valótlan rágalmaik terjesztésével. Hiszen hazudozni nem piackonform. És e hazugságon felnőtt saját fogyasztóik már néhány éve végre átlátnak. Ehhez elég beleolvasni az olvasói kommentekbe olyan esetekben, amikor azt egy Magyarországról szóló cikknél engedik. Nem hinném, hogy túl messze állnék a tényektől, ha azt mondanám, az osztrák Der Standardtól a francia Libérationig a kommentelők elsöprő többségének pontosan ellenkező a véleménye, mint a cikk ulfkottei módon megvett szerzői. (Ulfkotte igen hosszú éveken át a vezető német lap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung külpolitikai szerkesztője és haditudósítója volt).

Ami kifejezetten a médiát illeti, e cikkek szerzői és informátorai kórusban dicsérik a sajtó- és szólásszabadság erényeit, ütköztetve azt annak általuk hirdetett hiányával nálunk, a velünk egy lapon emlegetett Oroszországgal, Törökországgal, Kazahsztánnal, a kommunista időkkel és – ahogyan ez nem maradhat el egyetlen nap egyetlen órájában sem – a „nácizmussal”.

Az alábbiakban a szólás- és sajtószabadság eme orális bajnokainak teszek most egy nagy szívességet.

Egy cikk fordításával. Amely igazán „tiszta forrásból” vétetett, úgyhogy nyugalom. Remélem, nagy örömet szerzek nekik, hiszen – mint szeretik harsogni – „a vélemény szabad”.

Íme:

*             *             *

A zsidók IGENIS uralják a médiát

Manny Friedman

(TIMES OF ISRAEL, 2012. július 1)

A cikk története: A szerző feltüntetett neve, Manny Friedman, álnév. A cikket valójában Elad Nehorai, az ismert amerikai hírportál, a Huffington Post bloggere írta.

A cikk megjelenését követően a Times of Israelnél a kívülről jövő bírálatok nyomán szerkesztőségi döntés született, hogy Elad Nehorai nevét Manny Friedmanként tüntessék fel. Egyes elméletek szerint a változtatásra vonatkozó döntés azért született meg, nehogy felismerjék Nehorai, az igazi szerző kapcsolatát a globális befolyású, szuprematista Csabad Lubavics zsidó szektával.

De a bírálatok azután sem szüneteltek. Ennek nyomán a Times of Israel az írást végleg eltávolította portáljáról, de az az internetes archívumban megtalálható: https://web.archive.org/web/20140125085955/http://blogs.timesofisrael.com/jews-do-control-the-media/ .

Korábban készült róla egy messze nem teljes, és a szöveghűségre nem annyira figyelő magyar fordítás.

A teljes, szöveghű fordítás tehát:

*             *             *

Mi zsidók fura fajták vagyunk. Imádunk kérkedni minden zsidó színésszel. Olykor még úgy is teszünk, mintha egy színész zsidó lenne csak azért, mert szeretjük annyira, hogy azt gondoljuk, megérdemli, hogy csapatunkban legyen. Dicsekedünk a zsidó szerzőkkel, zsidó politikusokkal, zsidó rendezőkkel. Ha valaki megemlít egy filmet, könyvet vagy műalkotást, mindig kijönnek belőlünk ilyen mondatok: „Tudtad, hogy zsidó?” Ilyenek vagyunk.

Hajt bennünket valami. És nem csak a művészeti világ tekintetében. Ott van például az AIPAC[1], amelyet lényegében azért hoztak létre, hogy az amerikai fővárosban, Washingtonban programját erőltesse. És az csodálatosan működik. Dicsekszünk is vele. Ismét tehát: ez az, amit teszünk.

De a fura része a dolgoknak az is, amikor bármilyen antiszemita vagy Izrael-ellenes személy elkezd puffogtatni olyan szövegeket, hogy „a zsidók kezében van a média” és „a zsidók kezében van Washington”.

Ekkor hirtelen beindulunk. Hatalmas hadjáratokat kezdünk, hogy levadásszuk ezeket az embereket. Mindent megteszünk, hogy elveszítsék munkájukat. Cikkeket írunk. Egy csomó szervezetet hoztunk létre, amelyeknek kizárólag csak az a céljuk, hogy mindenkinek elmondják, a zsidók kezében semmi sincs. Ó nem, nincs a kezünkben a média, nincs nagyobb befolyásunk a fővárosban, mint bárki másnak. Nem, nem, nem, esküszünk! Olyanok vagyunk, mint mindenki más.

Látja bárki más (aki nem bigott) ennek az iróniáját?

Legyünk őszinték magunkkal, zsidó felebarátaim. A média a mi kezünkben van. Annyi van a mi faszijainkból valamennyi nagy filmgyártó cég igazgatói irodáiban, hogy az már csaknem obszcén. Majd’ minden film vagy tévéjáték, legyen az „A trópusi vihar” vagy „A se ölelés, se tanulás” tele van zsidó színészekkel, rendezőkkel és forgatókönyvírókkal. Tudták azt, hogy mind a nyolc nagy filmstúdiót zsidók irányítják?

De ez még nem minden. A mi kezünkben vannak azok a hirdetések is, amelyeket e tévésorozatokban lehet látni.

És ne feledjük az AIPAC-et, amely minden antiszemita kedvelt boxzsákja. Olyan szervezetről beszélünk, amely gyakorlatilag a Cion bölcseinek megfelelője. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor egy egyetemen jelen voltam az egyik AIPAC összejövetelen. Egy ember kiállt a dobogóra, és azt mondta, hogy céljuk az, hogy csak a legjobb eredményt elért 50 végzett diákkal dolgozzanak együtt, mert végül ők lesznek azok, akik változást hoznak létre a kormányban. Én meg itt vagyok, egy idealista kölyökként, aki az ötven leggyengébb suli egyikébe (az Arizonai Állami Egyetemre) járok, és aki alulról akarja meggyőzni az embereket, és akkor ezek a figurák szó szerint arról beszélnek, hogy miként épüljenek be a kormányba. Kemény.

Nos, tudom, hogy mit fog mindenki erre mondani. Hogy mindenki lobbizni akar. Minden kisebbségi csoport és minden többségi csoport. Hogy minden csoportnak vannak sikeres színészei és rendezői. Csakhogy ez távol áll attól, mint amikor azt mondjuk, hogy mi irányítjuk Hollywoodot és Madison Avenue-t. Hogy a világ valamennyi Mel Gibsonjának igaza van, amikor azt mondja, szándékosan használjuk hatalmunkat arra, hogy birtokunkba vegyük a világot. Hogy erre esküdtünk össze.

1. Rendben. Jó, ennek egy része egy kissé süsüség.

De ássunk a dolog mélyére.

Talán igaz: mindenki lobbizik. Talán igaz: vannak körülöttünk mindenfajta származású színészek. Na de fiúk! Mi vagyunk azok, akik állandóan dicsekszünk ezzel! Nem vallanánk be, hogy hihetetlenül sikeresek vagyunk? Nem kiabálhatjuk ezt bele a világba?

Íme az elméletem, hogy a zsidók miért nem akarnak arról beszélni, hogy az övék a média.

Először is mindamellett, hogy a zsidók szeretik tényként állítani, hogy sokuk sikeres, és hogy sokuk oly sokat elért, gyűlölik bevallani, hogy ehhez zsidóságukhoz van köze. Arra van esély, hogy bevallják: mindennek van valami köze a zsidó tapasztalathoz. De hány zsidó vallaná be, hogy mindegyikükben rejtőzik valami, ami segíti őket csodálatra méltó dolgok végrehajtásában?

Abe Foxman, az ADL /Rágalmazás Elleni Liga/ elnökét nagy cikkben interjúvolták meg a témával kapcsolatban, és ő ott azt mondta, „azt szeretné, ha az emberek azt mondanák, az iparban sok vezető ’történetesen zsidó’”. Lényegében ez a pártvonal.

Az igazság az, hogy az antiszemitáknak igazuk van.

Bennünk zsidókban van valami, ami teljes mértékben más, mint a világ valamennyi más csoportjában. Olyan embercsoportról beszélünk, amelyet haláltáborokba tettek, pogromokon ment át és teljes családokat tizedeltek meg. Azután eljöttek Amerikába. Az egyetlen helyre, ahol hagyták őket, hogy legyen annyi hatalmuk, amennyit csak akarnak, és hirtelen átvették azt. Kérem, ne mondja nekem senki, hogy a világon bármely más csoport is ugyanazt tette valaha is. Csak a zsidók tették ezt. És ezt megtettük korábban is. Ezért voltunk egyiptomi fogságban. Mert túl sikeresek voltunk. Nézzünk csak a Tórára: rögtön ott áll benne. És ugyanezt tettük Németországban is.

Ez a képesség a sikerre, a belső hajtóerő nem több évnyi képzésből ered vagy valamilyen más feltételes tényezőből, hanem azért, mert minden zsidóban van egy belső szikra.

Nos, az olyan csoportok, mint az ADL vagy az AIPAC ezt utálják bevallani, mivel ezek világi szervezetek. Egész programjuk arra irányul, hogy bizonyítsák, minden zsidó pontosan olyan, mint a világon bárki más. Egy ennél furább programot el sem tudok képzelni. Az igazság viszont az, hogy mi mások vagyunk. Különlegesek.

Természetesen az emberek utálják, ha bárki ezt mondja. Feltételezik, hogyha azt mondjuk, a zsidók különlegesek, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy jobbak vagyunk.

Őszintén: nem igazán vagyok biztos benne, hogy mit jelent maga a „jobb” szó. Amit tudok az az, hogy a „különleges” azt jelenti, egy embernek felelőssége jót cselekedni.

Azt hiszem, ez a valódi oka, amiért a legtöbb zsidó fél bevallani, hogy van valami önmagában véve erős és jó bennünk. Nem azért, mert félnek attól, hogy különlegesek lennének. Hanem azért, mert félnek a felelősségtől. Azt jelenti, hogy hirtelen bűnösek, amikor mocskos tévéshowkat gyártanak le, amelyek a világ szellemi légkörét beszennyezik. Ez azt jelenti, hogy a dolgokat nem lehet egyszerűen csak a szórakoztatás, a szórakozás, de magáért a „művészetért” sem létrehozni.

Nem lehet csakúgy elbaszarintani a világot.

Az érdekes dolog az, hogy a zsidók annyi mindent tettek a világért – másként. Segítették a polgári jogok érvényre jutását; segítettek emberi életeket megmenteni Darfurban, Haitiban és olyannyi más helyen.

De ez nem elég. A világ fizikai megreparálása csak a fele a harcnak.

A nagyobb, keményebb harc a világ szellemi felemelése. És ez az, amitől félnek azok, akik lelkük minden centijével azt akarják bizonygatni, hogy a zsidók ugyanazok, mint mindenki más. Ez azt jelenti, hogy nem folytathatjuk a régi játékot, azaz azt, hogy csak „kifejezzük magunkat”. El kell gondolkodnunk azon általunk létrehozott dolgok fölött és azon, ahogyan cselekszünk. El kell kezdeni gondolkodni azon dolgokról, amelyeket létrehozunk, és ahogyan cselekszünk. Azt jelenti, hogy el kell kezdenünk együtt dolgozni. Ez azt jelenti, hogy egymást és magunkat magasabb normákhoz kell igazítanunk.

Erre azonban eljött az idő. Már nem kell megváltoztatni a nevünket. Nem kell kaméleonként beilleszkedni próbálni. Miénk az egész kretén ország.

Mind ehelyett legyünk büszkék arra, hogy kik vagyunk, és egyben legyünk tudatában a hatalmas felelősségnek, és lehetőségnek.

[1] Az AIPAC /American Israel Public Affairs Committee/ nevű amerikai lobbiszervezet magyar nevét minden esetben rosszul fordítják. Az Amerikai Izrael (és nem „izraeli”) Közügyi Bizottságot jelent.