4 napja, november 24-én tettem ki ide, az „Élő archívum” rovatba az Összehasonlító véralgebra című cikkemet, amely, mint írtam, sajtótörténeti bohózat, mint majd kiderül a másik oldal lejáratását bemutató „trilógia” záróanyagából, a Magyar Nemzetben megjelent leleplezésből.
Most az a cikk következik, amelyben a Demokrata 1999. IV. 8-i számában a szerkesztőség foglalja össze a Véralgebra történetét és közli válaszomat.
Tartalmazza természetesen a hazai egek magasságáig hangzó visítozást és a Véralgebra publikálása ellen tiltakozó 72 prominens SZDSZ-es népszabadságbeli levelét, beleértve az odahamisított, nem SZDSZ-es aláírások történetével.
A leleplezést tartalmazó cikket holnap teszem ki, ugyanide.
És egy apróbb magyarázat: amikor néhány sorral lejjebb azt olvassák, fél éve kezdtem kutatni a nagyobb népirtásokat, hogy azokat könyv alakban jelentessem meg, szintén igaz állítás. Csupán nem a cikkre vonatkozik, hanem Népirtások a XX. században című könyvemre, mely 2001-ben a Kairosz Kiadónál jelent meg.
(A „holokauszt” szót akkor inkább „holocaust”-nak írták.)
* * *
A DEMOKRATA SZERKESZTŐSÉGE:
EGY CIKK TÖRTÉNETE
Szerkesztőségünkhöz igen sok kérés érkezett, hogy Lovas Istvánnak a Népszabadságban március elején Összehasonlító véralgebra és a holocaust címen megjelent cikkét hetilapunkban is nyomtassuk ki. A kérésnek természetesen eleget teszünk, hiszen olvasóink közül sokan nem járatnak Népszabadságot. A cikk mellett közöljük még Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztőjének ugyanazon oldalon megjelent írását is. Miután munkatársunk esszéjének szokatlanul nagy visszhangja támadt az írott és elektronikus sajtóban, sőt azon kívül is, úgy gondoltuk, az újraközlés mellett erről is beszámolunk, valamint lehetőséget adunk Lovas Istvánnak a válaszadásra is. A “Véralgebra” eredetileg egy teljes újságoldal terjedelmű volt, de azt a főszerkesztő hozzászólása miatt – a szerző beleegyezésével – le kellett rövidíteni. Itt a rövidített változatot közöltük, ahogyan az a Népszabadságban megjelent. A tanulmány eredeti terjedelmében abban a könyvben lesz olvasható, amely várhatóan Jobbegyenes – Lovas István publicisztikái címen a Kairosz kiadó gondozásában a májusi könyvhétre jelenik meg.
A TÖRTÉNET
Tamás Ervin, a Népszabadság helyettes főszerkesztője, évekkel ezelőtt interjút adott hetilapunknak, melyben kijelentette, a Népszabadság nem engedheti meg, hogy a másik oldal olyan újságíróit ne közölje, mint például Lovas István. Munkatársunknak korábban már két írása is megjelent a Népszabadság Érvek, Vélemények rovatában, amelyet akkor Miklós Gábor, a lap jelenlegi washingtoni tudósítója szerkesztett. Lovas mintegy fél éve kezdett hosszabb kutatómunkába a nagyobb népirtásokról azzal a szándékkal, hogy azt könyv alakban jelenteti meg. Mivel Magyarországon a könyvkiadás szinte teljes egészében balliberális kézben van és a nem balliberális kontrol alatt működő kiadók évente csupán néhány könyvet tudnak megjelentetni, munkatársunk eredeti szándékát megváltoztatva cikket készített belőle hetilapunknak. Ekkortájt jelent meg a Népszabadságban Erős Ferencnek Auschwitz és Kiskunhalas című cikke, melyben a szerző párhuzamot von a mai kiskunhalasi menekülttábor a náci megsemmisítő tábor között. Cikke elején pedig azt írja, hogy Auschwitz egyedülálló mivoltát tagadni igazságtalan és botrányos. Lovas a két állítás logikai kibékíthetetlenségén – Auschwitzot kiskunhalassal bagatellizálni és ugyanakkor egyediségét kikövetelni -, a náci haláltábor relativizálásán és a holocaust kötelezővé tett egyediségén (más népirtások rovására) felháborodott és elhatározta, a cikket nem hetilapunknak, hanem a Népszabadságnak küldi el. Felhívta Tamás Ervint és elmondta, egy hosszabb írásban reagálna az Erős-cikkre. Ha nem tetszik, ajánlotta Lovas, a cikk azonnal megjelenik a Magyar Demokratában. “Fair ajánlat”, mondta Tamás Ervin. Lovas a cikket az általa javasolt Összehasonlító véralgebra – egyedi-e a holocaust? címmel január 20-án küldte el a lapnak. Meglehetős hosszú elmélkedési idő után Tamás Ervin közölte: a cikk február 5-én, pénteken jelenik meg, de rövidíteni kell. Hozzátette: Eötvös Pál a maga, ellentétes véleményét is közli. A vágásokban megegyezés született, azonban a cikk nem jelent meg. Elképzelhető, hogy Eötvös Pál nem volt megelégedve első fogalmazványával, ugyanis, ugyanis a többször módosított, majd március 5-i végső határidőként megadott megjelenés előtt Lovas cikkét még tovább kellett rövidíteni (szintén, korrekt módon, Lovas engedélyének megkérése után). Március 5-én, pénteken az írás meg is jelent Összehasonlító véralgebra és a holocaust címen, Eötvös Pál elnök-főszerkesztő magyarázó írásával együtt, Bossányi Katalin Érvek, Vélemények rovatában. Március 8-án, hétfőn , 72 aláírással Nyílt levél jelent meg, amelyben az aláírók Eötvös Pál főszerkesztőt kérdőre vonják a cikk megjelenése miatt. A cikk aláírói közül néhány név: Csepeli György, Haraszti Miklós, György Péter, Petschnig Mária Zita, Kéri László, Bauer Tamás, Vitányi Iván, Litván György, Vásárhelyi Miklós, Völgyes Iván, Gombár Csaba, Konrád György, Farkasházy Tivadar, Szabó Miklós, Heller Ágnes, Ágh Attila, Popper Péter, Jancsó Miklós, Eörsi István, Levendel Ádám, Radnóti Sándor, Vásárhelyi Mária, Pomogáts Béla, Krausz Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Bodor Pál, Földes Anna, Furmann Imre, Molnár Péter. Valamint Matolcsy György és Kasza László, akikről még lesz szó.
A cikk “közlése túlmegy azon, ami vállalható” írták az általános alanyba burkolódzó szöveg fogalmazói. Az aznap, 8-án megjelenő Metró újság Hetvenketten nem vállalják Lovas írását címen már értelmezi a nehezen értelmezhető “vállalható” szót: szemben az aláírók kihámozható szándékával, a Metró szerint nem Eötvösnek, hanem a hetvenkettőnek nem vállalható a cikk. A Metró az aláírók közül Heller Ágnest, Konrád Györgyöt, Jancsó Miklóst, Pomogáts Bélát és Matolcsy Györgyöt emelte ki. Szintén március 8-án Eötvös Pál egy másik Nyílt levelet is kap Dr. Szerdahelyi Szabolcstól (a Deport ’56 vezetője, a Horn-dossziék fáradhatatlan kutatója), melyben a levél írója kifejezi meggyőződését, hogy a cikk közlése nem megy túl azon, ami “vállalható”. “Sőt, úgy vélem, hogy a közlés ténye önmagában méltánylandó. Más kérdés, hogy a cikk vitára ingerlő”. Szerdahelyi javasolja, az “érintett felek” (vagyis Eötvös és Lovas) nyílt vitán fejtsék ki véleményüket a MÚOSZ-ban egy vitafórumon. Szerdahelyi Nyílt levelét a Népszabadság nem közli.
A főváros médiaberkeiben gyorsan terjedő hírek szerint a cikk megosztotta a Népszabadság szerkesztőségét és, jutott el hozzánk a híre már a közlés napjának délutánján, Bossányi Katalin bejelentette, lemond rovata szerkesztéséről, amit a főszerkesztő – az impresszum tanúságából ítélve – a mai napig nem fogadott el.
Március 9-én Dr. Feldmájer Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke szintén Nyílt levelet címez Eötvös Pál főszerkesztőnek. Ő, a “hetvenkettekkel” szemben teljes mértékben helyesli a cikk közlését, mert így látszik, hogy kik azok, akik szalonképessé akarják tenni a második világháború szörnyűségeit, melyet a fasiszta hadseregek követtek el (melynek éppen az ellenkezőjéről szólt a cikk – A szerk.)
Március 12-én Révész Sándor, az “SZDSZ-körüli” Beszélő c. havilap főszerkesztője Szöveg és feladat címen írt egy csaknem teljes kolumnát arról, hogy Lovas István szalonképtelen és így vele nem érdemes vitatkozni.
Ugyanezen a napon adott hírt a Népszabadság arról is, hogy Macskássy Izolda Lovas István cikke mellett aláírásokat gyűjt. Az aláírók szerint nem Lovas, hanem az az olvasói levél megengedhetetlen, amely a “hetvenkettek” Nyílt levele mellett volt olvasható és amely kétségbe vonta, sőt legitimizálta a katolikus egyház és annak egykori feje, Mindszenty bíboros kommunista üldözését, miközben még a fel sem állt XX. Századi Intézetet támadta.
Március 13-án Feldmájer Magyarországi Zsidó Hitközségének Szövetsége fizetett hirdetésben kéri számon a cikk közlését.
E közben három televíziós adás is foglalkozik a cikkel: a TV2-ben Szilágyi János, akinek felvezetése szerint a cikk mondanivalója, hogy “a holocaustot nem kell komolyan venni”, majd a Lauder-Baló televízióban Bánó András. A két tévé meghívta Eötvös Pált, Kéri Lászlót, Furmann Imrét – csak éppen Lovas Istvánt felejtették el megkérdezni, hátha neki is lenne mondanivalója.
A TV2-ben viszont egy érdekes kérdés csusszant ki Szilágyi szájából. Hogyan tudtatok ennyi embert ilyen gyorsan összerántani? – kérdezte Kériéktől. Mire a talán óvatlan Kéri: “Szerencsés véletlen, hogy péntek este az emberek szoktak találkozni – nem emiatt a cikk miatt, de egyébként is és mindenki erről a cikkről beszélt. Mindenféle más társaságokban is erről beszélték. És mindenki akart írni egy levelet Eötvös Palinak, hogy ők ezek után a maguk részéről be fogják fejezni a Népszabadsággal az együttműködést.” (Szégyen arra, aki rosszra gondol, vagyis, arra, hogy az aláírók péntek esténként beszélik meg a balliberális média következő heti stratégiáját az Orbán-kormány ellen. Nyilván az árvízkárosultak megsegítéséről folyik a beszélgetés. – A szerk.) A barátian alákérdező és alábeszélő Szilágyi szerint a kétmondatos levelet (melynek, Ungvári szerint, se füle, se farka – A szerk.) igazi “profik írták”. Kéri a cikket “szélsőjobboldali uszításnak” címkézte, majd azt mondta, hogy Eötvösnek igaza van: ilyen írásokért a “nyugati országokban” eljárást szoktak indítani. Eötvös a cikk “színvonalát” számonkérő Kérivel szemben azt mondta, a cikk “nem mindennapos raffinériával lett megírva, nagyon is okosan”.
A TV3-ban Bánó András, ellentétben a TV2-vel, nem címkézte a cikket, Lovas Istvánt “konzervatív” újságírónak nevezte. Beszélgetőpartnere Eötvös Pál volt. Lovast ide sem hívták meg. Bánó a nyílt levél aláíróit sorolva, csodálkozó szemmel mondta: “sőt, még Matolcsy György is aláírta”.
Ezt követően került sor az Aktuálisban György Péter és dr. Tallós Emil vitájára, Betlen János rendkívül tisztességes vitavezetésével. Betlen Lovas Istvánt “jobboldaliként számon tartott közíróként” mutatta be. György Péter Lovast, a MIÉP-et és a szkinhedeket leszélsőjobboldalizta és lenácizta, míg Tallós Emil érvelt. A szöveg antiszemita, jelentette ki György, és idézett egy passzust belőle, melyet azonban – mint Tallós Emil figyelmeztette – nem Lovas írt, hanem Zygmunt Bauman történészt idézte. Hogy miért Tallós volt a beszélgetőpartner? Macskássy Izolda legjobb indulattal útnak indított aláírásgyűjtése egy véletlennel gellert kapott. A festőnő Vödrös Attila címlistáját kérte, amit az Új Idők szerkesztője mintegy negyven perc múlva át is küldött. Macskássy azt hitte, az átfaxolt listán szereplőkkel Vödrös már egyeztetett és így a címlistán lévők névsora került az MTI-hez, valamint a tévéállomásokhoz. Amire – teljesen érthetően – a meg nem kérdezettek tiltakoztak, mint azt sietve be is mondta a Kossuth Rádió és adta hírül a Népszabadság (márc. 12). Tallós Emil is igy került a listára, noha, mint mondta a TV-vitában, ő a cikk mondanivalójával lényegében egyetért. De hogy a “hetvenkettek” listája körül is baj volt, arról a közszolgálat és a Népszabadság is mélyen hallgatott.
Az SZDSZ-nek a brit lobogóval diszített honlapján, az SZDSZ-es tinta honlapon és az Internetto törzsasztalán eközben dúlt a vita a cikkről ill. György Péter és dr. Tallós szerepléséről (ld. szemelvényeinket). Jellemző, hogy magán az SZDSZ honlapján tízszer többen támadták György Pétert és dicsérték Lovas cikkét ill. dr. Tallós szereplését, mint amennyiben Lovast gyalázták, érvek nélkül. Ez is jelzi, a “hetvenkettek” messze nem fejezhették ki a Népszabadság olvasóinak véleményét a cikk közléséről.
Macskássy tévedése után ismét munkához látott és most már egyeztetett nevekkel szereplő listát hozott nyilvánosságra, melyből a Népszabadság március 13-án néhány nevet ismertetett.
18-án a Mancsban Seres László Dekóder c. rovatában támadja a cikket, míg másnap, március 19-én az Élet és Irodalomban teljes kolumnát foglalt el Ungvári Tamás Unabomber a Népszabadságban című írása, mely egyetlen mondatot sem idéz a támadott Véralgebrából. Viszont a Szilágyi által negédesen “profi íróknak” nevezettek tiltakozó fogalmazványát idézi és róla ezt írja: “A szöveg, amelyben megegyeztek, még nyelvtanilag sem szétfejthető. Az ominózus cikk, mondják az aláíróik ‘túlmegy azon, ami vállalható’ Ki által? Mikor? Miért? Hol? Ez a szöveg védelmi lövészárkot ás, nem világítótornyot alapoz.”
Március 26-án Révész Sándor és Halmai Gábor osztozik a vitát folytató Élet és Irodalom egy teljes oldalán. Az SZDSZ ismert embere, Halmai (a közszolgálati médiában “független alkotmányjogász) már felveti a lehetőséget Lovas István börtönbe zárásának Magyaroszágon, míg Révész Ungvárit is bírálja, majd ugyanakkor kijelenti, Lovast Ausztriában vagy Németországban sem lehetne perbe fogni.
Az immár Lakatos Pál vezetése alatt ismét cenzúramentessé vált Vasárnapi Újság március 28-i kiadásában 2 millió hallgató tudhatta meg a tényt: Kasza László nevét megkérdezése nélkül vették fel a listára és hogy Matolcsy György ígéretet tett arra, helyesbíteni fog a Népszabadságban amiért neki a tiltakozást szervezők mást olvastak be, mint amit aláírt.
* * *
VÁLASZ
Lovas István
“… itt, Kelet-Európában, teljes szellemi (és nem-szellemi) életünk alapja annak a rendszernek a visszautasítása volt, melyben élünk… Nem tudom, hogy mit tennénk magunkkal, ha a rendszer hirtelen és drámai módon megjavulna. Örülhetünk, hogy ennek kevés az eshetősége. Ha egy ilyen változás bekövetkezne, nem csak megélhetésünket veszítenénk el, de azonosságtudatunkat és társadalmi funkciónkat is…, mi, kelet-európai társadalomtudósok… egy beteg társadalom elemzéséből élünk… nem tudnánk, hogy mit tegyünk magunkkal egy egészséges, normál társadalomban. Újra kellene tanulnunk szakmánkat…”
Hankiss Elemér levele Paul Hollandernek 1988. január 9-én (Paul Hollander, Anti-Americanism, Critiques at Home and Abroad, 1965-1990. Oxford University Press, Oxford. 1992. 14-15. old.)
Hankiss Elemér jobb elemző mint jós: levele után nem sokkal a “kevés eshetőség” lett a valóság – és ott álltak Hankissék, hogy újra tanulják a szakmájukat. De erre restek voltak. Sőt, az erősebb kutya a társait és kölykeit is arra kényszerítette, hogy a régi módon írjon és beszéljen. De ne menjünk el esszébe…
Elküldtem egy cikket a Népszabadságnak, melynek a lényege, hogy, a holocaust éppen úgy nem relativizálható, mint egyetlen más népirtás sem, és aki relativizálja az egyiket, rendszerint a másik rovására teszi, ami pedig elfogadhatatlan. A cikket – és talán egyeseket ez vezet félre -, az áldozatok szemszögéből írtam. Az áldozatnak édesmindegy, hogy őt milyen jobbító szándékú ideológiának, ködös utópiának, törzsi dühnek vagy messianisztikus megszállottságnak az oltárán, netán egyszerű gazdasági célszerűségből teszik el láb alól csak azért, mert egy jól körülírható csoportnak a tagja.
Eötvös Pálnak köszönöm, hogy megengedte olvasóinak, ne csak az annyiszor megszokottat kapják reggeli kávéjukhoz. Kockázatot vállaló ember – csak a naivak gondolhatták, hogy nem fogják megtámadni. Hogy a cikk mellé hosszú választ írt, az viszont – ha már a másik oldal folyamatosan a “Nyugatra” hivatkozik – nem szokás. Egy újság vagy leközöl egy cikket vagy nem. Szerkesztőségi megjegyzésként egy-két mondat hozzáfűzése érthető akkor, ha olyan, egzotikus cikk közlésére kerül a sor, amit magyarázni kell az olvasóknak (mint tették ezt Zacsek Gyula Termeszekről írt cikkének utóközlésekor a New York Times-ban). Neki a cikket vagy le kellett volna közölnie vagy nem. Ha pedig vitát akart volna indítani, a szerkesztőségnek ezt kellett volna jeleznie.
Eötvös Pálnak viszont elborzasztott az az állítása, hogy e cikk megírása miatt Németországban vagy Ausztriában a szerző – és lapja ellen – bűnvádi eljárást indítottak volna. Szinte kizártnak tartom, hogy a Népszabadság vezető embere ezt a mondatot tájékozatlanságból írta volna. Ő is tudja, hogy ezek a törvények ott azt tiltják, ha valaki a holocaust egészét vagy annak egy sarkalatos tényét tagadja. De hogy ez a törvény milyen nehezen alkalmazható, az közismert, még e két országban virágzó neonáci csoportok előtt is. Hogy Eötvös Pál ezt a hazugságot invokálva térdelt le egy általa rendkívül befolyásosnak tartott érdekközösség előtt, az szomorú, hiszen ezzel az antiszemitizmusnak adott lökést.
Eötvös állításával szemben “Nyugaton”, de “Keleten” is, az összevetés a holocausttal rutinszerű. Az utóbbira egy új keletű példa: a Postabank és Soros ösztöndíjaival utaztatott Vágvölgyi B. András, a Magyar Narancs egykori főszerkesztője a Magyar Hírlap március 20-i számában készített PR-interjújában ezt mondja: “… a múlt század indiánirtásai a világtörténelem nagy tömeggyilkosságai közé sorolhatók”. Petri György Antropozófia c. versében (mely Népszabadság-cikkem terjedelmi okokból kimaradt mottója volt): Hogy nem voltak képesek előrelátni,
hogy ők a fasizmus előfutárai?
(Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.) Nyugaton pedig ez szinte evidencia amióta Hannah Arandt a bolsevik és náci totalitarianizmust összehasonlította és egylényegűnek találta. Ami kifejezetten az indiánokat illeti, legutóbb nálunk a Spektrum nézői hallhatták, amint egy BBC-filmben az indiánok népirtását egy “ötszáz éve tartó holocaustnak” nevezte.
Nemrégiben érkezett hozzám két amerikai könyv. Az egyiket a ruandai népirtásról (száz nap alatt 1 millió halott, míg a világ közönye és a franciák anyagi plusz morális támogatása segítette a népirtó hutu kormányt), a másikat Boszniáról írták. A ruandai könyv (“Tájékoztatni szeretném, hogy holnap családjainkkal együtt megölnek bennünket” címen jelent meg) szerzője a holocaust elől az Egyesült Államokba emigrált szülők gyermeke és aki könyvét szüleinek dedikálta, néhány soros előhangjában ezt írja: “Ruandában csaknem háromszor olyan gyorsan öltek, mint a holocaust során.” A könyv hemzseg a holocausttal való összevetéstől. Az egyik ilyen: Gourevitch 1994. májusában a washingtoni Holocaust múzeumot látogatja meg. Sorállás közben olvas egy fővárosi lapot olvas, amelynek címoldalán iszonyatos kép a ruandai tömegmészárlásról. A múzeumba siető dolgozók zakóján jelvények “Emlékezz!” és “Soha többé!” felirattal. És most idézek: “ A múzeum csak egy éve nyitott ki. Az ünnepélyes megnyitón Clinton elnök a múzeumot “a biztos jövőbe vetett beruházásként jellemezte, mely védelmez bennünket a jövő mindenfajta őrültségével szemben. Hát igen – nyilván arra gondolt, hogy a jövő népirtásainak áldozatai most már azzal a tudattal halhatnak meg, hogy Washingtonban van egy nagy síremlék, ahol szenvedéseikről majd megemlékeznek…” Amikor pedig Clinton 1998 március 25-én Kigali repülőterén beszédet mondott, így emlékezett meg a tuszik lemészárlásáról: “Azon kilencven nap során, amely 1994. április 6-án kezdődött, Ruanda e véráztatta század legintenzívebb mészárlását élhette át.” Már várom a “hetvenkettőt”, hogy a Fehér Háznak írjanak, miszerint Clinton nem vállalható…
A Boszniáról írt könyv szerzője szintén amerikai zsidó. Roger Cohennek hívják. Gourevitchéhoz hasonló gyönyörű, tragikus könyvet írt. Szintén tele a holocaustra utalással. Dehát minek is használnák a “szövegkörnyezetét”, ha nem a holocaustét, melyről két évtizede (nálunk csak egy) szinte minden nap annyi szó esik?
Folytatom a válaszokat, időrendben.
A “hetvenkettek”. Hogy a “hetvenkettőből” hány a valódi, hány a hamis aláíró, nem tudom. Én csak kettőt ellenőriztem. A kettőből az egyik tagadta, hogy aláírta volna, a másik nem azt írta alá, amit neki felolvastak. Vagyis a véletlenszerűen kiválasztottak ellenőrzésekor a találatarányom 100 százalékos volt. Kasza Lászlót, egykori SZER-es kollégámat kocsijában értem el, amikor a melki apátság magasságában hajtott Hegyeshalom felé. Megdöbbenve értesült arról, hogy ő “aláírt” valamit, hiszen soha nem ír alá semmit, mondta. Nem is szólva arról, hogy otthon, Münchenben volt, ahol senki sem kereste. Később többször beszéltünk. Azt mondta, egy barátja rakta fel a névsorra, mert feltételezte, hogy aláírta volna a tiltakozást. Lakatos Pál, a Vasárnapi Újság főszerkesztője felhívta. Neki ugyanezt elmondta, de azt is, mint korábban nekem, hogy nem kér helyesbítést a Népszabadságtól, viszont nem is tagadja le, amit mondott.
Matolcsy György a Polgári Demokraták Társaságának tagja. Vele március 18-án sikerült beszélnem egy gimnáziumi folyosón mielőtt felült volna az emelvényre. Egy úrral beszélgetett, amikor megkérdeztem tőle, miért írta alá a szöveget. Azt felelte, neki más szöveget olvastak be. “Remélem helyesbít a Népszabadságban”, mondtam neki “Fogok”, felelte. A lista megjelenése óta már több mint két hét telt el. Ígérete óta is több mint egy hét. Gyanítható, hogy Matolcsy úr nem fog helyesbíteni és hogy rá komoly karrier vár.
Feldmájer Péter. Feldmájer, aki hivatalos címével – a MAZSIHISZ elnöke – szerepel a Népszabadságban Eötvös Pálhoz írt levelében, örömét fejezte ki, hogy a lap megjelentette a Véralgebrát, mely, írja, “betűhalmaz”, “összevissza hordott szavak és érthetetlen érvek” gyűjteménye. Majd azt írja “A közlés mindenki előtt nyilvánvalóvá tette ugyanis…” Az elnök – egyébként kecskeméti ügyvéd – tehát úgy érzi, az érthetetlen, zűrzavaros írás “mindenki” számára “nyilvánvalóvá” tesz valamit. Igazán örülök, hogy nem írtam világosan, mert akkor mindenkiben csak kuszaság támadt volna. Mint Feldmájer fejében, aki szerint én a konzervatizmus jelszavát hangoztatom és igyekszem szalonképessé tenni a második világháború szörnyűségét, tisztára mosni a fasiszta államok hadserege által elkövetett szörnyűséges cselekedeteket… Nos, erre a legszívesebben azt felelném: ő pedig a hatnapos csecsemők elégetését javasolja abbeli örömének kifejezésekor, hogy a Népszabadság megjelentette cikkemet. Ugyanis nekem legalább annyi jogom van kiolvasni ezt abból, amit ő írt, mint neki azt, amit az enyémből hámozott ki.
Feldmájer még elmondja: “Ezek a szavak, ezek a mondatok mindenki számára világossá tehetik, hogy vigyázni kell, mert ezek az emberek csak szavaikban a polgári jobboldal hívei, gondolataik a húszas-harmincas évek szélsőjobboldali eszmevilágában gyökereznek, ahol minden köntörfalazás és állérvek nélkül megfogalmazták az emberirtás programját”. Tehát zűrzavarom ezt is világossá teszi. Az elnök így fejezi be levelét: “Mielőtt valaki szóba áll velük, jobb, ha végiggondolja, kikkel kell majd kezet fognia.” Nem tudom, melyik szent könyv olvasása vezette Feldmájer Pétert a kirekesztés iránti szeretete megnyilvánulására De ez Feldmájer úr részéről korántsem meglepő. Hiszen emlékszünk arra, hogy – mint olvashattuk a Szombat 1996. decemberi számában azon a kerekasztal beszélgetésen, melyen Székely alpolgármester is részt vett – Feldmájer úr testvére, Sándor ezt mondta: “Mindenesetre fenntartásokkal kezelek mindenkit, aki nem zsidó”. Ez nekem azt mutatja, hogy ezt a kirekesztésre ösztönző szeretetet Feldmájer úr talán otthonról hozhatta, és nem olvasmányaiból. Persze, meglehet, mindkettőről szó van.
Feldmájer Péter a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke. Ha egy nem balliberális lapban nevezik a magyar zsidókat “magyarországi zsidóknak”, azonnal repül az antiszemitizmus vádja. Nem tudom, nem lenne-e érdemes felvennie Feldmájer úrnak a következő elnökségi ülésen napirendi pontnak szervezete névváltoztatást? Például a Magyar Zsidó Hitközségek Szövetségére.
Március 12-e Magyarország NATO-csatlakozásának napja. Göncz Árpád szerint az évezred legfontosabb eseménye. A Népszabadság Vélemények rovata azonban nem ezzel, hanem velem foglalkozik. A cikkíró a mindig elővehető Révész Sándor, aki ma nem lenne az SZDSZ-es Beszélő c. havilap (14 oldalát támogatja a külügyminisztérium) főszerkesztője, ha Bayer Zsolt elfogadja a neki felkínált karosszéket. Révész Sándor Szöveg és feladat c. majd’ kolumnás írása (csak az SZDSZ OT tag Eörsi István rabol el egy csíknyi helyet a Vélemény rovatban a Beszélő főszerkesztőjétől) így kezdődik: “Noha sok barátommal ellentétben helyeslem Lovas István cikkének közlését, mégis kénytelen vagyok helyteleníteni.” Igazi SZDSZ-es szöveg. Ez is, az is. Az alaptörténet: a rabbitól megkérdezi tanítványa, hogy a Talmud olvasásakor szabad-e cigarettáznia? “Csak nem képzeled?” – feddi meg a rabbi. Majd elmélázva hozzáteszi: “De hogy cigerattázás közben lehet-e a Tórát olvasni?…” Tudom, antiszemita vicc. Hogy miért? Mert nem Révész Sándor meséli. Tőle “jópofa” lenne. Mert Révész Sándornak – és az aláírók messze többségének mindent lehet. Például – mint Hankissnak – 30 ezer délvidéki magyar kiirtásáról készült filmet letiltani. Nyilván az “Emlékezzünk!” és a “Soha többé!” jegyében. Révésznek is mindent szabad. Mint azt a hallatlan arcátlanságot – mármint arcátlanság az általuk folyamatosan felidézett “Nyugat” mércéjével -, hogy írása elején keményen letolja Eötvös Pál főszerkesztőt, amiért a rovatvezető Bossányi Katalin a cikket nem akarta leközölni és ő mégis keresztülverte akaratát. Értik, ugye? Egy külső ember nyilvánosan felelősségre vonja annak a lapnak az első emberét, amelyben cikkét lehozzákés azért, mert egy ottani beosztott (a rovatvezető) ezt a publikálást nem akarta. Próbáljuk ki a párhuzamot a liberálisok “bezzeg” lapjával, a New York Timesszal: Arthur Ochs Sulzberger, a lap elnöke és kiadója egy kéziratot ad Bossányi ottani megfelelőjének, Katherine J. Robertsnek. Roberts asszonynak a kézirat nem tetszik, de Sulzberger akarata érvényesül. Roberts hisztériás jelenetek közepette lemond. Sulzberger lemondását akkor sem fogadja el, amikor kiderül, a rovatvezető asszony felkéri a Nation főszerkesztőjét, támadja meg Sulzbergert, amiért keresztülvitte akaratát, miközben Brooklynt telesírja azzal a “sérelemmel”, ami vele történt a szerkesztőségben. Majd a Nation c. hetilap csodálóinak köre (mind a hetvenkettő) megírja a “nem vállalható” (hogyan lehet ezt angolra fordítani?) levelét. Elképzelhetetlen. Mint ahogyan egy tiltakozó rabbi levele is.
Révész cikkében ezután “Lovasokról”, “Bayerekről” és “egyebek irományairól” ír. Ha a “szélsőjobboldal” vagy “nácik” lapjaikban “Révészekről” vagy “Bauerekről” írnának, azonnal megérkezne a válasz: csak Révész és Bauer van, de nem Révészek és Bauerek, mert minden általánosítás rasszista jellegű. A cikk ezután felemlegeti a többi soros démont (Schmidt, Tőkéczky, Tellér). Révész ugyanakkor kijelenti, a Véralgebra nem tagadja a holocaustot. Csupán egyediségét. Amiben teljesen igaza van. Majd elmondja, nem vagyok párbajképes, nem vagyok vitapartner ( vajon kivel vitázik Révész, kivel társai?), nem óhajt velem “kommunikálni”, nem “alacsonyodik le” hozzám és, írja, “közelébe sem megyek olyan szalonnak, amelyben ő szalonképes.” Majd, egy szuszra, taglalja cikkem “intellektuális kihívásának” “három szintjét”. Ha ugyanezt valaki a jobboldalon írná, azonnal a nyakába kapja a korbácsot: “áttételesen zsidózik”, az “úri kaszinóra gondol”, ahol “kutyáknak és zsidóknak” tilos volt a belépés, ők nem voltak “párbajképesek”. A Mancs, sajátos stílusában, nyilván tovább fejtené “dekóderjében”: itt megint a zsidók szájába vizeltek.
Anatole France vette észre (Balzac után), hogy egy erőszakos rendszerváltás után a hatalmat átvevő elit majmolja a korábbi elit manírjait. A “Révészek” és szüleik 45 óta a nyilas manírokat majmolják. Jobban mondva a lényeget. Amikor az Andrássy út 60 az övék volt, ott, mióta “csak” a sajtó egy nagy szelete, ott, csak más eszközökkel, mondaná Clausewitz. De mitől e nosztalgia a nyilasok után?
Révész cikke pénteken jelent meg. A Népszabadság szombati száma A Magyarországi Zsidó Hitközségének Szövetségéé. Fizetett hirdetése így szól: Mi nem azt a NÉPSZABADSÁGOT fizettük elő, nem azért olvastuk és szeretnénk olvasni a jövőben is, amelyik az ÖSSZEHASONLÍTÓ VÉRALGEBRA ÉS A HOLOCAUST (1999. március 5., péntek, 10. oldal) című cikk szellemében írott közleményeknek a saját hitelét és nyilvánosságát kölcsönzi.” Magyarul: Feldmájer szervezete elhatárolódik saját elnökétől, Feldmájertől, aki néhány nappal korábban éppen örömét fejezte ki a cikk közlése miatt. Vagy itt egyfajta tudathasadásról lenne szó? Vagy jeladásról? Dehát van erre szükség a “hetvenkettek” után? Vagy egy ócska trükkről lenne csak szó, amelyet a politikában az SZDSZ-től ismerünk már 1990 óta: mindennek lenni, még annak az ellenkezőjének is?
De elég a viccből. Itt sokkal fontosabb dologról van szó: hazug “nyugati” példákra hivatkozva kriminalizálni akarják a véleménynyilvánítást és a magyar(országi) zsidóság hivatalos szerve is a sajtószabadságot támadja azzal, hogy súlyánál fogva komoly nyomást fejt ki a Népszabadságra. Révésszel együtt, az olvasók rovására. És a Népszabadság, döbbenetes módon, kapitulál. Nem csak Révész cikkének közlésével. De, a szellemi intifádai kövei hatására, már nem közli Kondor Katalin, a Magyar Rádió adófőszerkesztőjének válaszát Eörsi István SZDSZ-es OT-tag ellene irányuló, személyeskedő gyalázkodására és nem közli Bayer Zsolt utolérhetetlenül zseniális cikkét két nagyapjáról (az egyiket, a gettó orvosát, zsidó ávósok vitték el). Melyeket a Magyar Nemzet közöl. Kondor válasza mellett megemlítve, hogy a Népszabadság nem közölte, míg Bayer írása mellől (alól) ez a közlés hiányzik. A Népszabadság tehát piaci érdekeit is sutba dobva fosztja meg olvasóit a vélemények egy igen széles skálájától, a teljes és korrekt tájékoztatástól, a más vélemények okozta szellemi izgalomtól, mert a hetvenkettő és a MAZSIHISZ fél ellenvéleményt olvasni. Brávó. Szabó Albert pontokat gyűjt.
Ungvári. Az Élet és Irodalomban megjelent, teljes oldalt betöltő cikke a Komintern-ávós újságírás etalonja. Felvázolja azt az írást, amelynek le akarja verni a veséjét, majd ólmos bottal le is veri. Az “Unabomber a Népszabadságban” szerzője szerint a terrorbombázó amerikai matematikus manifesztuma és a Véralgebra “igencsak hasonlít” egymásra. Ungvári úgy tesz, mintha egyiket sem olvasta volna. Márpedig ha a Véralgebra “a holocaust-tagadás katatóniája” (Ungvári idegen szavaival láthatóan a Keleti-környéki kocsmák törzsközönségére próbál mély benyomást kelteni), akkor az Unabomber kiáltványának is annak kellene lennie. De nem az. A Feldmájer-Révész-féle nyilas patronokat persze Ungvári is elpufogtatja: “A ‘véralgebra’ nézetekkel nemcsak a szalonképesség, a párbajképesség hiánya okán érdemtelen vitatkozni”, majd tovább vitatkozik vele. Ungvári, mint kifejti, mindenfajta vita ellen van, mert “a vita felerősíti s győzelemre juttatja az irracionalizmust, mert hiszen annak legbensőbb üzenete érvekkel nem legyőzhető”. Ennyi antidemokratizmustól még egy Soros/Nyílt társadalom támogatásával megjelölt lapnak is el kellene határolnia magát.
Ungvári tobzódik a jelzőkben – ami a kádári magyar újságírás erőssége. Ahogyan korábban Titó láncos kutya volt, ma Schmidt Mária “tudományos fokozat nélküli, különben fokozhatatlan, tudományos intézetvezető”, Tóth Gy. László “szabad demokratából vedlett…, a szivárvány minden színében játszott kispályás”, Bayer Zsolt “a csonttöréses becsúszást még tanuló”. Akik, így, összességükben, “gyalogmuskétások”. Ungvári a Véralgebra megjelenése mögött – akár a kommunista (MSZP-s) Akar László egykor a Postabank megrohamozásában vagy Clintonné a Lewinsky-szivar ügyben – jobboldali összeesküvést szimatol: kiderülhet, írja, hogy “kormánypénzek folynak az egyensúlyteremtés számlájáról különleges bugyellárisokba.”
Seres László, a publicisztikával foglalkozó magyar újságírók körében elterjedt beteges szokáshoz (alanyi, önéletrajzi újságírás) híven számtalanszor elmondta már, hogy ő anarcho-libertariánus. Aki a teljes szabadság és az állami kontroll abszolút hiányának híve. És a tabuk kíméletlen döntögetéséé. Kivéve a Véralgebra ügyében. De a tisztességesség csírái, ellentétben az Ungvári-Révész vonallal, fel-feltörnek rovatában. Eötvösnek, írja, “komoly ellenérvei ugyanakkor nincsenek abban a válaszban”, melyet oda”biggyesztett”. Az Ungvári-féle vitafóbia szele (minden vita erősíti az irracionalizmust) azonban, Moldova mozdonyfüstjéhez hasonlóan, Serest is megcsapta: “Részletekbe menően nem érdemes Lovas írásával foglalkozni…” De ő legalább idézi azt, amit támad: “Azok, akik saját holocaustjuknak erőszakosan és kategorikusan egyediséget követelnek, szinte minden esetben az érdekérvényesítésben gyengébb népek holocaustját leértékelik”. Hogy erről mi a véleménye Seresnek? “Súlyos, előítéletes és buta állítás”. Hogy miért? Csak. Most viszont, Seres kedvéért is, idézzünk a fentinél még provokatívabban (mert konkrétabb), még “előítéletesebb”, még “butább” állítást, mely Israel W. Charnyé, aki nem más, mint a Jad Vasem, az izraeli holocaust múzeum igazgatója: “…egyre nyugtalanítóbb tünet, hogy a holocaust ‘összehasonlíthatatlan egyediségét’ hangoztatják és jókora politikai muszklit vetnek be az egyetemek, múzeumok és közösségek területén ennek az igénynek az alátámasztására, miközben az e nézettel egyet nem értőket lenyomják és kiszorítják”. Súlyos, buta, elfogult Israel W. Charny is? És ha ő nem, akkor miért nem? És ha igen, miért nem vágja Seres Charny képébe rám kiszabott sommás ítéletét? Kettős mérce vagy gyávaság? Vagy mindkettő?
Seres javára érdemes megemlíteni, hogy ő a minden más téren vidám tabudöntögető György Péter esztéta ellen foglal állást, aki az Aktuálisban tabuként jelölte meg a holocaust egyediségének kérdését. “A kesztyűt fel kell venni. Ahhoz, hogy fennmaradjon a marhavagonokba deportált, elgázosított milliók emléke, sérthetetlenségük tabuja, meg kell akadályozni, hogy a holocaust kiüresedett, megkérdőjelezhetetlen mítosz legyen.” Seresnek teljesen igaza van. Mint ahogyan a Kigaliban és szerte Ruandában néhány évvel ezelőtt bozótvágó késsel leölésük előtt “méretre vágott” (mert magas) tuszik kiirtásából sem kell tabut csinálni. Csupán nem szabad őket sem elfelejteni, pusztán azért, mert nem fehérek. (Mert “mások”, liberális nyelven.). Vagy azt a három millió észak-koreait, akiket egy kommunista őrült most éheztetett és éheztet halálra. Elfelejteni őket pusztán azért, mert sárgák? Az “idegen szép”, tartja a pesti liberális idiotizmus szlogenje. A kérdés persze, hogy egy végtagjaitól machetével megfosztott tuszi vagy egy óriásléggömbre puffadt hassal egy koreai is szép marad-e? Nem tudom, de azt igen – mint a “náci” Magyar Demokrata “nácija” -, hogy egy áldozat nem lehet Untermensch, csak azért, mert más, mint egy másik áldozat.
Az Élet és Irodalom március 26-i kiadásának 4-ik oldalán két szerző birkózik tovább zagyva, kusza, értelmetlen, színvonaltalan cikkemmel. Halmai Gábor az egyik, aki A véleménynyilvánítás és a szerkesztőség szabadsága c. írásában azt is felveti, a 269. paragrafus (olvasóinknak: a Göncz-féle gyűlölettörvény) alapján (közösség elleni izgatás) engem és Eötvöst Magyarországon is be lehetne csukni. Az SZDSZ változó álláspontját minden esetben hűen követő, jogi érvekkel alátámasztani igyekvő Halmait ma Magyarországon a rendkívül befolyásos “hetvenketteken” kívül kevesen veszik komolyan. Annak, aki a taxisblokád idején a polgári elégedetlenségért állt ki, majd a Horn kormány idején – amikor Csurka felszólította a társadalmat, ne fizessenek a villanyért – annak sokkal szelídebb formáját is kategorikusan elvetette, vagy annak, aki az 1996. március 23-i Magyar Nemzetben büntetőjogilag felelősségre vonandónak kiáltotta ki azt a két fiatalt, aki a március 15-i ünnepségen Hornékat Pol Pothoz hasonlította trikóján lévő felirattal (a két gimnazista ellen a szabálysértési eljárást is megszüntették) már csak egy féloldalra toleráns SZDSZ hagiografiájában marad helye. Halmai szerint azért vagyok elítélhető, mert cikkem “alkalmas” arra, hogy egyesekben gyűlöletet keltsenek a Holocaust egyediségét hangsúlyozó zsidókkal szemben. Legyen. De vajon, akkor Halmai és bírálóim nem zárhatók-e rács mögé azon az alapon, hogy álláspontjuk “alkalmas” egyesekben gyűlöletet keltésére azon örmény származású magyarok ellen, akik szerint népük jó részének lemészárlása nem kevésbé egyedi a holocaustnál? A 269. paragrafust pedig egyébként is az ügyészség is olyan viccesnek találja, hogy az a MIÉP-eseket az Erzsébet-téri gödörbe akarók ellen sem hajlandó, a hetilapunkban is közölt, hónapokkal ezelőtti nyílt feljelentés ellenére, megindítani az eljárást. Vagyis, itt, per analogiam, egy, a zsidókat a Dunába lövetéssel fenyegető cikk írója sem számolhat komolyan jogi retorzióval.
Révész Sándor másodszori nekifutását azzal kezdi, hogy “szétválassza” mindazt, amit a “kitűnő” Ungvári “összekevert”. Ami “nem kevés”, írja Révész. A cikk alaphangjára utaló néhány idézet: “A Bayer nevű kincstári kürtös például Lovas védelmében is elkürtölte magát”. Révész a mellette közölt Halmainak viszont tagadja azt az állítását, hogy cikkem nyomán rács várna rám: “És bizony igaz, hogy Lovas a zsidó Holocaust nagyságrendjét ebben a cikkben nem vonta kétségbe, nem tett olyan állításokat, amelyekre érvényes bizonyos országokban a főszerkesztő által említett büntetőjogi tilalom.” Azért ez is eredmény. A végén talán kiderül, azt írtam, ami fekete betűkkel ott áll a Népszabadság hófehér papírján.
* * *
Egy sikeres örmény származású üzletember is hívott a cikkem megjelenése után. Megköszönte, hogy hosszabban írtam az örmény genocídiumról. “Ha az örmények kiirtásáról a két világháború között annyit írtak volna, mint ma a holocaustról, talán a zsidó holocaust sem következik be”, mondta.
Március 24-én indította meg a NATO a szerbek elleni támadást. A magyar tévéállomások nem idézték, de a CNN-n hallható volt: Clinton a holocaust alatti és előtti nyugati passzivitással is indokolta az etnikai tisztogatás előtt álló albánok megmentéséért indított nyugati katonai támadást. Ez a mondat volt a legjobb hír a szovjet kommunizmus bukása óta. A világtörténelemben először akadályoznak meg egy népirtást katonai erővel. Most Bukarestben is megértik talán, ettől a pillanattól kezdve az ottani magyarság is védett. Az Isten áldja meg ezért Amerikát és NATO-szövetségeseit. Vagyis bennünket is.
DEMOKRATA, 1999. 4. 8.
(A könyv szerkesztésének lezárásáig – 1999. május 7 – a Véralgebráról az Élet és Irodalomban megkezdett vita tovább folyik. Pelle János a Hit Gyülekezet hetilapjában, a Hetek-ben támadta az írást.)