Paul Craig Roberts professzor, Reagan elnök volt pénzügyi államtitkára, a Wall Street Journal egykori szerkesztője és a nyugati világ legbátrabb újságírójának másik remekbe szabott cikke. (Az elsőnek ma ismertetett itt: http://lovasistvan.hu/2017/09/09/kacagva-az-armageddonhoz-vezeto-uton/)
A fentebb megadott címmel írt cikkét Roberts így kezdi.
Az oroszokat aggasztja, hogy Washington önkényesen bezáratta san franciscoi konzulátusát és törvénytelenül átkutatták diplomáciai ingatlanjait. Kétség nincs arról, hogy Washington megsértette a diplomáciai védelmet és a nemzetközi jogot.
Miért mutatta Washington ezt a lator ábrázatát a világnak?
Azért, hogy megmutassa, hiába olyan erős valaki, mint Oroszország, nem tudja megvédeni magát Washingtontól? Mert annak semmi nem áll útjába? Washington minden következmények nélkül megsérthet minden törvényt.
Washington véleménye az, hogy csak az erőnek és csakis az erőnek lehet igaza. A jogot ki kell dobni az ablakon, úgyhogy Oroszország miért a jogra támaszkodik, amikor Washingtonnal van dolga?
Vajon Washingtonnak az a szándéka, hogy hamis bizonyítékokat helyezzen el az orosz ingatlanon, ami azt mutatná, hogy beavatkozott az elnökválasztásba egy olyan jelölt érdekében, aki a békét részesítette előnyben az Oroszország való konfliktussal szemben?
Lavrov orosz külügyminiszter azt mondta amerikai kollégájának, hogy Oroszország perli Washingtont a diplomáciai tulajdon elkobzása és átkutatása miatt. Szóval ismét itt tartunk: az oroszok Washingtonnal a jog, a diplomácia, stb. eszközével akarnak élni ahelyett, hogy szembenéznének a valódi dologgal. Hogy mi az?
A valódi dolog az, hogy az amerikai katonai/biztonsági komplexum – az amerikai kormány leghatalmasabb része – úgy döntött, Oroszország az az ellenség, amely igazolja az éves ezer milliárd dolláros költségvetést és a vele járó hatalmat.
Más szavakkal: Oroszországot célozták meg, hogy Amerika első számú ellenségévé váljon, és ezen nem fog változtatni, bármit is tegyen Oroszország.
„Kedves Oroszország, meg kell értened, hogy az ’ellenség’ szerepét osztották ki rád”, írja Roberts.
Később felteszi a kérdést: de mit tehet Oroszország?
Így felel:
Hátat fordíthat a Nyugatnak, miközben erősen figyeli, nem támadják-e meg. Oroszország semmiben nem számíthat Amerikára. Az orosz központi bank hite abban, hogy Oroszországnak szüksége van külföldi tőkére, csak bizonyítéka annak, hogy a Jelcin érában az orosz közgazdászokat az amerikai neoliberlizmus sikeresen részesítette agymosásban. Az orosz kormány még most sem látszik megérteni azt, hogy csak azért lehet szankciókat hozni Oroszország ellen, mert Oroszország be van hálózva a nyugati pénzügyi rendszerbe. „Az a gazdasági tanács, amit az orosz kormány kap agymosott neoliberális közgazdászoktól, Washington és nem Oroszország érdekeit szolgálja.”
Oroszországnak nem szabadna nyugati pénzügyi klíringmechanizmusokat használni, amelyek Washington érdekeit szolgálják.
Mikor fogja az orosz kormány végre befejezni azt, hogy úgy tesz, mintha ellensége partnere lenne? Miért nem hajlandó az orosz kormány a képébe bámuló valóságot felismerni?
Miért akar Oroszország oly makacsul része lenni a korrupt és hanyatló Nyugatnak és elfogadni tőle minden inzultust, minden visszaélést?
A Nyugat csak egyetlen autonóm hatalmat ismer el. A sajátját.
Kína sem érti Washingtonnak ezt az oldalát.
A megszervezett „korai válság” nem Észak-Koreáról szól. Hanem arról, hogy Washington atomrakéta támaszpontot telepítsen a kínai határ mentén, mint ahogyan a megszervezett „iráni válság” is arra volt jó, hogy atomrakéta telepeket helyezzenek az orosz határok mellé.
Ha a Washington egyeduralmát korlátozni képes Kína és Oroszország nem érti lépései következményeit, a háború annál inkább valószínű.