Érdekesen kezdődött a Pekingbe Zürichen keresztül vivő utam: a budapesti felszállás előtt röviddel Orbán Viktor jelent meg a svájci járaton, igen vidám hangulatban. Azért úgy éreztem, a boldogság terén orrhosszal verem. Sárkányfogó hangulatban voltam. E pillanatig is.
Érkezés a 22 milliós kínai fővárosba másnap, vasárnap hajnalban.
A kínai kormány 40 országból több mint 150 résztvevőt hívott meg arra a nemzetközi szemináriumra, amelyet annak alkalmával rendeztek, hogy 30 esztendővel ezelőtt fogadta el az ENSZ közgyűlése a fejlődéshez való jogról szóló nyilatkozatát.
A kínai fővárosnál méltóbb helyet nehéz lett volna találni: Kína 700 millió embert emelt ki a szegénységből, ami példa nélküli a világtörténelemben.
Volt ország, ahonnan több résztvevőt hívtak meg. Volt, ahonnan egyet. Mint hazánk. Vagyis nem az ország népessége, illetve nagysága alapján döntöttek.
Amerikai, kanadai és brazil meghívott egy-egy volt, míg Belgiumból például hét, beleértve a belga törvényhozás elnökét. Voltak ott miniszterek, nagykövetek, neves egyetemi tanárok.
Nem akartam hinni a szememnek, hogy köztük lehetek.
Sőt, akkor még inkább megilletődtem, amikor kiderült: az egyenként ötven résztvevős három panelből az elsőben, ahol az „A” csoport tagjai fejthették ki véleményüket, a protokollra nagyon is ügyelő kínaiak az első sorba ültettek úgy, hogy például az Oroszországot egyedül képviselő meghívottja, Marszim Novoszela pekingi nagykövete mögülem szólalt fel.
A szemináriumot a pompás pekingi Nagy Népi Tanács épületében nyitották meg, ahol a tájékoztatási miniszter olvasta fel Hszi Csin-ping elnök üzenetét.
A résztvevőktől még előzetesen kértek egy esszét a témában és azt szép kötetbe gyűjtve osztották ki a vendégeknek.
Visszatérve a fórumon a felszólalásra: lényegében elmondtam azt, ami az írásban elküldött véleményem volt, amelynek azt a címet adtam: „A szabály alól semmilyen kivétel nem lehet.”
Ez alatt azt értettem, hogy a nemzetközi közösség igen rosszul végzi a dolgát, amikor csak azon országok esetében hajlamos bírálni a fejlődéshez a határozat szerint szükséges emberi jogok helyzetét, amelyeket nem tart demokratikusnak, hiszen éppen a demokratikus országoktól kell elsősorban elvárni az emberi jogok maradéktalan betartását.
E helyett mit látunk? Azt, hogy két demokratikus ország, India és Izrael a legdurvábban sérti meg az emberi jogokat gyarmataikon oly módon, hogy szinte barbarizmus már a kérdés feltevése is egy kasmírinak vagy a Gázai övezet lakójának, vajon biztosítva érzi-e a fejlődéshez való emberjogi feltételeket akkor, amikor az ENSZ szerint Gáza 2020-ra lakhatatlanná válik. Nem beszélve e gyarmatosított területek nemzeti szuverenitásáról, amely jog szerves eleme a Pekingben ünnepelt ENSZ-határozatnak.
Azt javasoltam, hogy elsősorban az emberi jogok terén oly sokat bírált Kína, Oroszország és Irán minden esetben emelje fel a szavát a gyarmati sorban tartott kasmíriak és palesztinok érdekében. Hangsúlyozva, hogy a nyugati országokat roppant kínosan érintené e két, „demokratikus” ország, India és Izrael gyarmati, illetve általuk blokád alá vont területein élők emberjogi helyzetének – illetve azok teljes hiányának – bírálata, és egészen biztosan a torkukra fagyasztaná az őket bíráló tirádáikat.
A szünetben igen sokan nyújtották a kezüket, hogy gratuláljanak a, mint ketten is mondták, a „szenvedélyes és ugyanakkor logikus” megszólalásomhoz.
Nagyon jól esett az is, amikor az iraki delegált elmondta, teljesen egy hullámhosszon gondolkodunk, hiszen a kötetben ezzel a címmel kapott helyet hozzájárulása a konferenciához: „A külföldi beavatkozás meggátolja a fejlődéshez való jogot, mint ezt Irak példája mutatja”. Abbasz Dzsavad Kdaimit biztosítottam arról, hogy a jó érzésű magyarok – a nemzet nagy többsége – szomorú együttérzéssel gondol az országukat megszálló amerikaiak és kényszerű szövetségeseik (beleértve bennünket) irtózatos pusztítására.
A konferencián kitűnő kapcsolatokra sikerült szert tennem.
És most néhány megjegyzés, amit nehéz elfelejteni.
A Kanadát képviselő hölgy – a hót liberális Justin Trudeau miniszterelnök előtti konzervatív kormány miniszter asszonya szép magyar kiejtéssel kívánt boldog karácsonyi ünnepeket.
Az egyiptomi küldött, aki Gyurcsány idején Budapesten képviselte hazáját: „Orbán Viktor igen népszerű Egyiptomban, mert utálják Nyugaton.”
Az egyik holland meghívott – aki Kínában végzett egyetemet és kínai felesége van – sajtójukról beszélgetve azt mondta saját országa fősodratú médiájáról, hogy az „hihetetlenül hiteltelen”.
A zambiai küldött arra a megjegyzésemre, hogy Dambisa Moyo hazája Washingtonban élő világhírű közgazdásza mennyire bátor hölgy, amiért a Világbankban betöltött fontos állása ellenére könyvet mert írni arról, mennyire nem érdemes az afrikai országokat segélyezni, nyílt őszinteséggel így felelt: „Dambisa saját szemével is láthatta”.
Kedden a pekingi reptéren három ukrán egyetemista egyike arra a kérdésemre, mikor ment jobban az ukránoknak, a Majdan előtt vagy után, azzal felelt: „előtt”. Másik két társa egyetértően mosolygott.
Egy angolul kitűnően, franciául tökéletesen beszélő iráni hölgy, külügyminisztériumuk emberjogi szakértője elmondta, a Nyugat nem hajlandó megérteni, hogyha a síitáknál a legfőbb vallási vezető fatvát mond, az szent és sérthetetlen. Márpedig Ali Hamenei fatvát mondott az atomfegyverekre. Amikor azt kérdeztem tőle, félnek-e Trumptól, amiért össze akarja tépni az iráni atomegyezményt, azzal felelt: „Mi, irániak sohase félünk senkitől. Sem Amerikától, sem Izraeltől. Mert nem másban, hanem magunkban bízunk. Mégha ezer atombombával fenyegetnek is bennünket”.
A Bécsbe tartó Austrian Airlines stewardesse – mintegy 45-50 körüli hölgy – arra a kérdésre, hogy kire szavazott volna, ha vasárnap nem Pekingben állomásozik, hanem otthon lehet, azzal felelt: Van der Bellenre. A „miért?” kérdésemre azt mondta: „Én Ausztriát képviselem külföldön, és sok amerikai barátom is van, akik az „Ausztria” országnév kimondására azonnal „Hitlert” mond.
Miután megkérdeztem tőle, vajon a választások eredménye ellenére amerikai barátai ezután országa neve elhangzására nem ugyanarra fognak asszociálni? Egy pillanatra elkomolyodott, majd felemelte a vörösboros üveget és mosolyogva, igen fair módon ezt mondta: „Látom nem értünk egyet. De ez Alsó-Ausztriából való bor, ahol Hofer nagyon jól teljesített. Gondolom, iszik még egy pohárral az egészségére, ugye?”
A valóban finom bort ízlelgetve gondoltam vissza a két csodálatos napig tartó élményre és arra, hogy ha nem hagy cserben a memóriám, a hidegháború óta egyetlen nyugati országba nem hogy nem hívtak meg semmilyen konferenciára, de ott nem is engedtek volna felszólalni.
Nem így Pekingben.
Hálával gondoltam meghívóimra, akik nem egészen mellékesen, és teljesen ellentétesen a nyugati „szövetségeseinkkel”, soha nem szóltak bele hazánk belügyeibe. Azaz szuverenitásunkat nem sértik. És így teljesítik fejlődéshez való jogunkat úgy, ahogyan azt az ENSZ határozata 30 évvel ezelőtt megfogalmazta.