Az országot 39 éven át vezető tábornok ma is a spanyol belpolitika vízválasztója
Fotó: K. M.
Kevés a világon az olyan monumentális kegyhely, mint a Madrid tőszomszédságában fekvő Elesettek völgye (Valle de los Caídos) nevet kapott földalatti római katolikus bazilika, felette a világ legmagasabb, 150 méteres kőkeresztjével. Ott nyugszik Francesco Franco tábornok, a spanyol polgárháború 34 ezer áldozatának maradványai mellett. A bazilikába lépést a mostani, jobboldali kormány szocialista elődje megtiltotta. Nyár óta azonban – hála a jobboldali Rajoy-kormánynak – már ismét látogatható.
Franco tábornok alakja és öröksége az ottani jobboldali és szocialista-liberális érzelműeket éppen úgy osztja meg, mint nálunk Horthy Miklós kormányzóé. És aki eddig azt hitte, hogy a hazai balliberális, kegyeletpusztító mentalitás – orwelli nyelvhasználatukban ezt nevezik „toleranciának”- hazánkra korlátozódik, érdemes egy pillantást vetnie arra a harcra, amely a spanyol polgárháború több százezer áldozatára emlékező Elesettek völgye bazilika körül zajlott és zajlik.
Bármennyire is szeretnék tagadni Franco tábornok gyűlölői, a monumentális emlékmű 2009-es bezáratása előtt a spanyol nemzeti örökség hivatala által kezelt műemlékek közül a harmadik leglátogatottabb volt az országban.
A csaknem 14 négyzetkilométeren fekvő műemlék-komplexum mediterrán erdőt, gránitsziklákat, bencés kolostort és magát a bazilikát, valamint a fölötte lévő sziklákra emelt keresztet foglal magába. A projektet Franco tábornok indította útjára. 18 évi munka után 1959 áprilisában nyílt meg a nagyközönség előtt.
Franco tábornok, az 1936-tól 1939-ig tartó spanyol polgárháború győztese, 1939-től 1975-ben bekövetkező haláláig majdnem négy évtizeden vezette Spanyolországot. Ha nem nyeri meg a polgárháborút és a Sztálin által támogatott köztársaságpártiak kerülnek ki a több százezer áldozattal járó háborúból, ki tudja, miként alakult volna Nyugat-Európa sorsa, ugyanis akkor úgy Kelet felől, mint az Ibériai félszigetről kommunista harapófogóba került volna. Ki tudja, a kommunista hatalomátvételhez közel kerülő Franciaország és Olaszország is átbillent volna bolsevik irányba, és akkor az egész hidegháború sorsa máshogy alakul. Franco tábornok javára írandó az is, hogy Spanyolország 1959. és 1973. között Japán után a világ második leggyorsabban fejlődő országa lett és ekkor kezdtek el beszélni „spanyol csodáról”.
Franco sírja
A tekintélyelvű vezetőt ellenfelei és ellenségei fasisztának nevezték. A nem kifejezetten jobboldali szellemiségben szerkesztett internetes Wikipedia nem győzi hangoztatni, hogy a bolsevikok, baloldaliak, zsidók és a szabadkőművesek összeesküvésétől féltette a hagyományos Spanyolországot és általában Európa keresztény múltját.
Az utókor legnagyobb történészeinek azonban más a véleménye Francóról. Paul Johnson, korunk egyik legnagyobb történésze a magyarul 2000-ben megjelent A modern kor – a XX. század igazi arca című kötetében azt írja, „Franco sohasem volt fasiszta, a legcsekélyebb mértékben sem hitt semmilyen utópiában vagy rendszerben”. Hogy e történészről mi a véleménye a hazai balliberális oldalnak, arról hű és toleráns képet kap az, aki kezébe veszi a Magyar Narancs 1999. május 13-i számát, ahol ez a mondat olvasható róla: „Paul Johnson minden bizonnyal egy erényes, becsületes fasz”.
De idézhetjük még Richard Nixon amerikai elnököt, aki Franco halálhírére ezt mondta:„Franco tábornok az Egyesült Államok hűséges barátja és szövetségese volt.” Washington 1953-ban „Madridi szerződés” néven katonai és diplomáciai történelmi egyezséget kötött Spanyolországgal, amelynek értelmében Spanyolországnak Washington amerikai támogatást biztosított. Franco tábornok halálát követően János Károly spanyol király döntött úgy, hogy legméltóbb helye a kolosszális sziklabazilikában legyen, amely a polgárháború valamennyi áldozatára hivatott emlékezni.
A szocialista kormányzati időkben viszont mindent megtettek a tábornok emlékének eltörlésére. Minden, róla elnevezett kormányzati épületnek és utcának a nevét átváltoztatták. 2007-ben azt is megtiltották, hogy bárki hivatalosan hivatkozzon Franco uralkodására és eltávolították minden szobrát. Legutolsóként 2008-ban, Santander városában állt lovas szobrát. 1978-ban még a spanyol himnuszt, a Marcha Real-t is „megtisztították” francóista „reminiszcenciáitól”.
Igyekezetükben segítette őket a strasbourgi Európa Tanács parlamentje állandó bizottságának 2006 márciusában hozott határozata, amely „sürgette” a spanyol kormányt, hogy a bazilikában állandó kiállításon mutassa be azokat a „szörnyű körülményeket”, amelyek közepette még politikai foglyok is építették a kegyhelyet.
Való igaz, hogy voltak politikai foglyok Franco Spanyolországában, ahol még ma is szinte tegnapként tekintenek a polgárháború idejére. Ahol a köztársasági oldalt olyan „igazi demokraták” is segítették, mint Gerő Ernő, a magyarországi rákosista miniszterelnök-helyettes, aki a spanyol polgárháborúban egy nemzetközi brigád parancsnokaként hajtotta végre a szovjet titkosszolgálati KGB-előd NKVD-nek az akaratát, kiérdemelve a „barcelonai hóhér” nevet. E polgárháborúban szerzett magának oly nagy nevet a szabad idejében– mint Paul Johnson írja – „állítólag papok torkát átharapó”, kommunista Dolores Ibárruri („La Pasionaria”), hogy Gyurcsány Ferenc városligeti majálisán Orbán Viktornak az előbbi „antifasiszta” szlogenjével (No pasarán! Nem törnek át!) üzent még 2011-ben is.
Azok, akik azt hiszik, csupán nálunk képesek fellépni egyesek egy nép többsége vagy nagy része által nagy kegyeletben tartottak ellen különlegesen ádáz gyűlölettel, azoknak érdemes idézni a híres amerikai Vanity Fair magazin spanyol kiadásának egy blogját arról, hogy mit is kellene tenni az Elesettek völgyével „az elnyomás, barbarizmus és a fasiszta építészet, valamint rossz ízlés jelképével” és „az antifasiszta vérrel emelt 150 méteres kereszttel”? „Az első, ami az eszünkbe ötlik, az kevésbé képzelet dús: a lerombolás. Robbantsuk fel és takarítsuk el ezt a szemetet, amely több mint 40 kilométeres körben rondítja el a tájat. Sajnos közép-jobboldalunk fellázadna e monumentum szétszedése ellen…”, olvasható a „másságot” nem tűrő destruálás önsajnáló, magát ezért áldozatnak bemutató mondataiban.
Miután 2009 novemberében a szocialista kormány irányítása alatt álló Nemzeti Műemlék Hivatal „restaurálási munkálatok” miatt elrendelte a bazilika bezárását – amelyet szakértők és a bencések a bíróságon támadtak meg-, a rákövetkező évben kalapáccsal és bontógépekkel estek neki a bazilikában lévő Pieta szoborcsoportnak. E miatt több pert indítottak a spanyol kormány ellen. A jobboldali spanyol lapok azt kérdezték, vajon az a világ, amely oly hangosan tiltakozott, amikor Afganisztánban a tálibok elpusztították a bamijani Buddha szobrokat, most miért marad csöndben?
A szocialista Zapatero-kormány még egy 12 tagú bizottságot is felállított azzal a céllal, hogy „a nemzeti katolicizmusnak állított emlékművet” miként lehet „a megbékélés olyan emlékművévé átalakítani, ahol spanyolokként mindannyian jól érezhetjük magunkat”. A spanyol jobbközép azonban éppen úgy tudja, mit jelent művészeti téren a vaskefés „megbékélés” a gyakorlatban, mint a miénk: ez csak akkor merül fel, ha a gyilkosokkal politikai vérrokonságot éreznek.
A kegyhely és a spanyol nép történelmi emlékezetének szerencséjére a 2011. novemberi választásokon győztes konzervatív néppárti kormány tavaly június 1-jén megnyitotta a bazilikát a nagyközönség előtt.
A küzdelem azonban nem ért véget, és Franco ellenségeinek voltak sikereik is. Elérték, hogy a spanyol Királyi Történelmi Akadémia 2011-es életrajzi lexikonjából kidobassák Luis Suárez spanyol történész kiegyensúlyozottságra törekvő szócikkét Franco tábornokról, mert az – a támadások szerint – „frankóista propaganda” volt.
2012. október 10-én egy szocialista szenátor azt követelte a Cortes-ben, a spanyol törvényhozásban, hogy a Caudillo (vezér) tetemét távolítsák el a sziklabazilikából. A néppártiak az indítványt leszavazták és megkérték a baloldalt, hogy Franco maradványainak kidobatása helyett foglalkozzon „az élők bajaival”.
Hogy ez a felszólítás megszívlelése tartós lesz-e, vagy csak a következő választásokig tart, a jövő zenéje.
Lovas István
(Magyar Nemzet, 2013. január 8.)