A 2008-ban elhunyt Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő, akit életében a hazai média folyamatosan „szenátorozott”, vagyis éppen úgy hazudott róla, mint amikor George Sorost Soros Györgynek nevezi, egyik jótette volt, hogy Washingtonban ráhajtott a 13 éves kisfiú, Owen Sanderson lábára, majd észrevéve, hogy a kiabáló gyerekkel mit tett, hátrafarolt és áldozatát cserbenhagyva elhajtott.
Ez volt jellemző más cselekedeteire is. A rendszerváltás után ott volt az elsők között, akik ráhúzták Magyarországra az antiszemita vizeslepedőt, amikor 1992-ben az amerikai kongresszusban Csurka István ellen rendezett felhajtást.
Éveken át részletesen dokumentáltam gaztetteit. Szokásom szerint természetesen a rá vonatkozó tényeket megjelentető eredeti írások megjelölésével.
A csak róla szóló leghosszabb cikkeimet és neki címzett leveleimet idemásoltam. Az alábbiakban olvashatók.
A „Tom, mindenki barátja” című 2009. 02. 20-án jelent meg a Magyar Nemzetben.
Az „Akit majd a nagykereszt takar” című ugyanott, 2008. 01. 14-én.
A „Tom Lantos” címmel hozzá írt levél a Demokrata 2004. 04. 28-i számában jelent meg.
Aki el akarja olvasni, milyen véleménye volt még életében róla az antiszemitának igazán nem nevezhető vezető amerikai lapnak, itt a cikk: http://www.nytimes.com/1992/01/15/opinion/deception-on-capitol-hill.html
A Népszava így mutatta be február 1-jei szoboravatóját a XIII. kerületben: http://nepszava.hu/cikk/1151737-kemeny-uzenetek-a-tom-lantos-szoboravaton
A Népszabadság volt washingtoni tudósítója, Horváth Gábor itt nyalja a talpát február 2-án, szintén a Népszavában: http://nepszava.hu/cikk/1151758-trump-es-tom-lantos
Róla szóló cikkeim:
https://mno.hu/vezercikk/tom_mindenki_baratja_-331946
https://mno.hu/migr_1834/akit_majd_a_nagykereszt_takar-365835
Mivel a Demokratában 2004. 04. 28-án megjelent levélnek nem találom a linkjét, ide másoltam teljes egészében.
Utána pedig egy négyrészes, 2006-ban, ugyancsak a Demokratában megjelent levelet szintén teljes egészében idemásoltam, mert az interneten ezt sem találtam.
Kezdjük tehát a 2004-es levéllel, ahogyan az a Demokratában megjelent:
TOM LANTOS
Az Egyesült Államok kongresszusi képviselője
Képviselő Úr!
Jön a kampány, és – nyilván puszta véletlenségből – ismét sűrűn látogat Magyarországra. Akár George Soros és Charles Gati.
Az, hogy ez a levelem önt hol éri, mindegy. Ha éppen nincs itt, majd elfaxolják önnek.
Monológom (ön a párbeszédre gyáva azokkal, akik nem szolgálják) Nyilván frissítően hat önre, hiszen ezt a hangot a nyugati világ nem sok lapjában kapja. Mély tisztelet persze néhány kivételnek, elsősorban kedvencemnek, a baloldali londoni Guardian-nek, az ottani Independent bagdadi tudósítójának, Robert Fisknek, a Toronto Star Eric Margolisának és néhány olyan kollégámnak, akik köpnek az önök „politikai korrektségére”, pénzükre és helikopter erődjeikre. Tisztelet tehát kollégáimnak, akik szabadnak születtek.
Amikor itt volt, éppen a vajdasági magyarokat és vezetőit fenyegették meg halálosan. Mibe került volna önnek, ha látványosan és demonstratíve felveszi a telefont és Kostunicát tárcsázza? E helyett ismét a holokauszt-bizniszben utazott és utazó ügynökként a magyar politikai osztályt bíztatta, hogy vegyenek részt abban a gazemberségben, amit ön Irak felszabadításának nevez. Amikor ezt mondta, Irak égett és azóta is ég. Önök pedig épp mintegy hatszáz polgárt öltek meg Faludzsában. Isten házát is berobbantva. Nézegettem az Al-Jazíra televízió honlapján felsorakozó képeket a megcsonkított, megölt iraki gyerekekről. Miközben néztem az ön arcát az itteni tévén. Hányinger fojtogatta torkomat.
Mialatt egyre súlyosabb akcentusával ki tudja miért itt is angolul előadott pozőrségét hallgattam, fél füllel, rámentem az internetre, hogy megnézzem, mi a véleménye önről azoknak, akik nem tartanak véleményük kimondásától. Például Ben Terrallnak, aki felidézte az izraeli Ha’aretz című lap 2002. szeptember 30-i számát, amely arról tudósított, hogy ön mit mondott Colette Avitalnak, az izraeli Knesszet tagjának. „Colette drágám”, mondta ön a törvényhozó asszonynak, „nem lesz semmilyen problémája Szaddammal. Hamar megszabadulunk tőle. Helyébe egy nyugatbarát diktátort teszünk, aki jó lesz nekünk és nektek”. Már akkor kiszemelték az akkor még emigrációban élő Ahmed Csalabit Irak vezetőjének, ugye? A feltétlen izraelbarát sikkasztót, aki nem merne Jordánia területére lépni, nehogy néhány évtizedre bekasztlizzák, ugye?
De menjünk vissza a történethez. Ön ezt mondta: „Jópofa dolgokat tulajdonít nekem a Ha’aretz, mert ellentétes egész életművemmel. Mindig is szilárdan támogattam a demokráciát”. És Ceausescut?
Ön merészelte itt felsorolni azt, hogy Szaddam Husszein gázt vetett be saját emberei ellen? Ugyan, hol tiltakozott akkor, amikor Husszein Halabdzsában gázzal megölt ötezer kurdot? Vagy amikor iráni katonák haltak meg és fulladoztak, tüdejükből vért köhögve fel az iraki mustárgáztól? Ja, akkor Irak volt a haver? Irán meg a fősátán?
De ismét vissza a Colette-sztorihoz, akit Ben Terrall vérbeli újságíróként azonnal megkérdezett. E-mail-fordulatával a következő üzenetet kapta tőle: „Megerősíthetem, hogy a történet igaz. Magam is meglepődtem és fájtak is Lantos képviselő megjegyzései. Mivel Izrael barátja és már régóta barátja vagyok, nem akartam reagálni tagadására vagy még jobban zavarba hozni. Tisztelettel: Colette Avital, a Knesszet tagja”.
Terrall szerint ön beteges gyakorisággal hozza elő lépten-nyomon erőltetett párhuzamait a náci Németországgal és a II. világháborúval, amikor Bush háborús terveit adja el. Terrall ezen kívül önt még arcátlan csalásokkal is vádolja és a közvélemény súlyos félrevezetésével. Amikor ön 1990-ben az Emberjogi (!) Bizottság elnöke volt, meghallgatást kezdeményezett, amelyre elővezetett egy kuvaiti asszonyt, aki elmondta, hogy saját szemével látta, amint iraki katonák egy kuvaiti kórházban lévő inkubátorokból csecsemőket téptek ki. Az asszony azt is mondta, hogy csak keresztnevét (Najira) meri megmondani nevét, mert fél. Ön csak azt felejtette el elmondani – és ez John MacArthurnak a polcomon lévő, Második front: cenzúra és propaganda az Öbölháborúban című könyvében is olvasható -, hogy a fiatal hölgy nem véletlenül hallgatta el teljesen nevét (Najira Al-Szaba). No nem félelmében, hanem azért, mert akkor az újságírók azonnal tudták volna, hogy ő a washingtoni kuvaiti nagykövet felesége. És azt is, hogy az ő tanúvallomását az a Hill and Knowlton PR-cég készítette, amely szerződésben állt a kuvaiti királyi családdal és amelynek egyébként itteni fő embere az a feltétlen SZDSZ-barát Göllner András, aki egy harmadrendű kanadai egyetem unalmát cserélte fel az izgalmas és lukratív budapesti munkára. Az is csupán éppoly véletlen, hogy a Hill and Knowlton ingyen bocsátott irodákat az ön rendelkezésére és adott önnek pénzügyi támogatást, mint amilyen „véletlenszerűen” ön vádolja meg antiszemitizmussal Magyarországon mindenkori jobbközép kormányait, lehetőleg kampányközeli időszakban.
Terrall messze nincs egyedül az ön értékelésében. Wayne Madsen így kezdi Tom Lantos hazugságai – a Ház Lugosi Bélája című cikkét: „Csalárd, hamis és mindenkit becsap”. Ha ön Tom Lantos, a cikk önről szól. A második mondat szerint „Folyamatosan hangsúlyozza áldozati mivoltát… a Capitolium első számú emberjogi szakértőjének hiszi magát, holott ez a gyűlöletes, úgynevezett demokratapárti valójában a félrevezetés és propaganda mestere, aki hempereg a korrupt kampánypénzekben”. Wayne Madsen felidézi, milyen aljas jelzőkkel támadta a francia, a német és a belga kormányt, amiért nem akarta önöket birodalomépítő kalandjukra elkísérni Irakba. Azt is elmondta, hogy ön Craig Livingstone-nak, a Fehér Ház biztonsági főnökének azt merte javasolni, hogy legyen öngyilkos.
Tiszta röhej volt, ahogyan az itteni médiaemberek egyik műájulatból a másik műájulatba estek azzal kapcsolatban, hogy ön, demokratapárti létére, mennyire támogatja a republikánus Bush iraki napirendjét, noha ön „demokratapárti”. Arról persze nyikkanni sem mertek, hogy önnek valójában melyik ország érdekei fontosak. Amit a Jewish Bulletin News-ban Aleza Goldsmith ilyen pofonegyszerűen fejezett ki, amikor arról volt szó, hogy a kaliforniai zsidó szavazók pénzét hadrendbe állítsa demokratapárti kihívója, a ciszjordániai születésű Maad Abu-Ghazalah legyőzése, vagyis közvetlenül Izrael érdekében: „Tom Lantos képviselő (Demokrata, San Mateo) a zsidók között közismert Izrael melletti megingathatatlan támogatásáról…” De ha belső forrásnak sem hisz, akkor idézem a nagyon távolságtartó francia Le monde diplomatque című folyóiratot, amely a világ szinte minden országában az antiglobális baloldal havi „bibliája”. Ebben írja Serge Halimi az Egyesült Államokban Ariel Saronnak csak barátai vannak címmel megjelent cikkében, hogy „A Fehár Ház, a kongresszus, a két nagy párt, a sajtó és Hollywood oly mértékben megszilárdította az Izrael-barát politikát a politikai, társadalmi és kulturális életben, ami ennek bukását lehetetlenné teszi”. A zsigeri antiszemitizmussal nehezen vádolható Halimi önről pedig azt írja, hogy „Tom Lantos demokratapárti képviselő a szélsőjobboldali Likud amerikai gramafónja”.
Wayne azt írja önről, hogy mindenkit azonnal leantiszemitáz, aki nem támogatja Izraelt, elsősorban a kongresszus fekete képviselőit, akit ön különösen utál, mert a nemzetközi gyémántipart felelősnek tartják az Afrikában dühöngő polgárháborúkban ontott vér nagy részéért.
Wayne egyébként szintén kitér az ön és a Hill and Knowlton cég kapcsolatára, amely céget a korábbi, brutális indonéz és török diktatúrák ügynökeinek nevez. Sőt, azt is állítja, hogy ön kampánypénzeinek egy részét a San Francisco-i repülőtérnek a maffia által uralt szakszervezeteiről kapja.
Amikor ön a múlt héten Budapesten járt, egyik sajtókonferenciáján a Magyar Rádiótól Kulcsár István tett fel kérdést Irakkal kapcsolatban, John Kerryt, Bush kihívóját és Edward Kennedy szenátort idézve. Az amerikai sajtóattasé akkor gyorsan közbevágott, hogy vége a sajtókonferenciának. Kulcsár becsületére legyen mondva, ezt a Kossuth Rádió Krónikájában elmondta. A Krónika napján jelent meg Fisknek az Independentben egy cikke a bírálók elhallgattatásának új politikájáról A háború urai bírálóinak: Pofa be! főcímmel és ezzel az alcímmel: Hála a sajtó több tagjának szolgai magatartásának, az amerikai kormánynak könnyen mennek a dolgok. A cikk így kezdődik: „Csak pofa be. Ez uraink új külpolitikai vonala”. Fisk felemlíti azt, hogy tavaly március 16-án egy szintén amerikai segéllyel Izraelnek vásárolt toronymagas Caterpillar bulldózer hajtott rá a 23 éves Rachel Corrie, amerikai békeaktivistára, miközben palesztin barátai lefilmezték a gyilkosságot. Fisk leírja: a gyilkosság felelősségét firtatóknak és a szülőknek a „pofa be!” jutott. De azoknak is, akik emlékeztetnek arra, hogy Irak megszállása kísértetiesen kezd hasonlítani a palesztin megszállásra. A falvak elkerítésére borotvapenge éles szögesdróttal, ártatlanok letartóztatására, a kollektív büntetésekre, a helikopterekről lelőtt polgárokra. Ezt nevezi ön, Lantos-Lugosi úr, a demokrácia és a szabadság terjesztésének az ősi Mezopotámiában, ugye?
E politika gyakorlati megnyilvánulásáról tudósított a Guardian is, amikor arra a kérdésre, hogy értesülések szerint az izraeli titkosszolgálat emberei segítenek kiképezni az Irakban szolgálatot teljesítő amerikai különleges erőket, ezt a választ kapta az újságíró egy izraeli „illetékestől”: „Nem érdekünk ezt kommentálni, mert az csupán a dzsihadisták előítéleteit erősítené”.
Egy dologról tudom biztosítani önt. Egy éven belül önnek és leghűbb szövetségesének a szemében az egész világ egyre inkább egy nagy dzsihhad képét ölti.
Magyar Demokrata, 2006 júliusi és augusztusi számaiban megjelent, négyrészes levél
TOM LANTOS
képviselő, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának rangidős, demokrata párti tagja
I.
Tisztelt Uram!
Ön Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia épületében az Ön tiszteletére adott ebéden kijelentette, hogy „Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata soha nem volt annyira erős és aktív, mint most”.
Igen nagy elégedettség tölt el, hogy saját szavaival megerősítette azt, amit mindig is tudtam: a Bush-féle republikánusok is a volt kommunista budapesti koalíciót tartják legfőbb barátjuknak.
Megdöbbentő az a félrebeszélés, amely a magyar jobboldal atlantista részétől olvasható, mint Jeszenszky Géza volt külügyminisztertől és volt washingtoni nagykövettől is, aki a Magyar Szemlében Mi hiányzik a magyar külpolitikából? címen közzétett tanulmányában a jobboldali magyar sajtót hibáztatja azért, amiért az amerikai kormányok 1990 óta a volt kommunistákat részesítik előnyben, elfeledve, hogy mindez egész térségünkre érvényes.
Míg Tóth Szabolcs Töhötöm a Magyar Nemzet június 24-i számában Nemzeti baleset – Amerika szabadságeszménye, 1956 és a birodalmi terjeszkedés című elemzésében igen helyesen írja azt, hogy „Így utólag elmondható: a magyar jobboldal idealizmusra hajlamosabb részét felkészületlenül érte az árukapcsolásnak ez a gyakorlata, és talán a mai napig nem dolgozta fel, hogy figyelmeztetése ellenére Amerika jobban bízott a kommunistákban, mint a nemzeti táborban”, addig Jeszenszky mérhetetlen fontosságot tulajdonít a jobboldali sajtóban megjelent írásoknak az amerikai-magyar viszony alakításában: „Mi talán már észre sem vesszük ezeket, de a budapesti amerikai nagykövetség biztosan regisztrálja”. A mondat végén álló lábjegyzet pedig „ízelítőként” Stier Gábornak, a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetőjének azt az „elborzasztó” (saját jelzőm) vezércikkét emeli ki, amelyben Jeszenszky Stier azon mondatát is kiemeli, hogy Amerikát „nem hatja meg az sem, mit mond a nemzetközi jog”.
A kárhoztatott cikk megjelenését követően érdekes módon maga az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága ítélte törvénytelennek azokat a katonai álbíróságokat, amelyek elé Washington akarja hurcolni a guantánamói pokolban fogva tartott, eddig semmivel nem vádolt ártatlanokat (az ártatlanság vélelme ugyebár a nyugati demokratikus jogrendszer alapja).
Vagyis, Lantos úr, a volt külügyminiszter azt szeretné elhitetni olvasóival, hogy míg a Bush-kormány viszonya a Blair-kormánnyal a világon a legszorosabb a brit baloldali sajtóban a magyar jobboldali sajtót messze lepipáló kritikákkal dacára, addig a magyar jobboldali sajtó miatt ölelik keblükre az amerikai kormányok a volt kommunistákat és SZDSZ-es szövetségesüket.
(folyt. jövő héten)
TOM LANTOS
képviselő, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának rangidős, demokrata párti tagja
II.
A múlt héten ott hagytam abba levelemet, amikor erős kételyemet fejeztem ki abban, vajon a Jeszenszky-féle atlantistáknak valóban igazuk lenne e, hogy egy ország kormánya megítélésében tényleg fontosabb-e az ellenzéki sajtója hangja, mint magának az ellenzéki pártnak vagy a kormánynak a tettei. Nagy butaság ezt feltételezni: Schröder kancellár idején a német sajtó semmivel nem volt kevésbé amerikaellenes, mint az olasz sajtó, de mivel Berlusconi volt miniszterelnök rendíthetetlenül amerikabarát volt és Amerikának segített az iraki megszállásában, Schröder pedig ellenezte azt, az amerikai-német illetve az amerikai-olasz kormányzati viszony ennek megfelelően alakult, vagyis Bush utálta Schrödert és „falta” Berlusconit.
Ha Jeszenszkyék azt állítják, hogy Magyarországnak kivételnek kell lennie és itt a sajtónak szolgaian kell amerikabarátnak mutatkoznia, akkor egyrészt miért volt szükség rendszerváltásra, amikor korábban Moszkva várta el a szovjet vonal követését, másrészt éppen az amerikaiak hangsúlyozzák a sajtó szabadságának és függetlenségének alapvető fontosságát.
(folyt. a jövő héten)
TOM LANTOS
képviselő, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának rangidős, demokrata párti tagja
III.
Eredetileg további három részben akartam Önnek írni.
Két esemény miatt e helyett a jövő héten már befejezem levelemet.
Ott hagytam abba a II. folytatást, hogy feltettem a kérdést, ha – mint a helyi atlantisták állítják – a sajtónak szolgaian amerikabarátnak kellene lennie, és Washington valóban a jobboldali sajtóban az amerikaellenes cikkek miatt nem tud megbékülni az itteni jobboldallal, akkor talán nem volt érdemes végigbotorkálni tizenhat év „demokrácián”.
Másrészt az atlantisták érvelése tarthatatlan: ha az amerikai nagykövetség oly nagy figyelmet fordítana például e lapra, akkor azt ne venné észre, hogy a Gyurcsány-kormány az országot Putyin Oroszországa állami gázszolgáltatójának teljes mértékben kiszolgáltatottá teszi? Vagyis annak a Moszkvának, amellyel Washington egyre élesebben rivalizál? És ha ezt észreveszi, akkor ennek ellenére a balliberális kormányokhoz húz csak azért, mert néhány jobboldali újságíró cikke nincs ínyére?
Ezt csak azok hihetik, akiknek az ülepnyalás második természetükké vált és akik a rendszerváltás utáni buzgó pozíciókeresésben és igazodásban elfelejtették átélni a nyugati demokrácia egyik nagy hagyományát, a sajtó szabadságát. (Azt most hagyjuk, hogy a sajtó szabadsága Európában és az Ön országában miként erodálódik az utóbbi években és hogy a médiatulajdonlás miként koncentrálódik mindinkább néhány multinacionális konglomerátum kezébe.)
Erről és másról is bővebben akartam írni, de mindezt feleslegessé tette két esemény. Mindkettő rendkívül megkönnyítette érvelésemet. Azt is egyértelművé tette, hogy Önt és társait a puszta katonai erő, védtelen polgárok tömegeinek lemészárlása, országok elfoglalása, az állami terror gyakorlása, nem pedig az érvek és szavak érdeklik. Miközben néhány szövetségesüktől eltekintve a világban elszigetelődnek és politikájuk a globális gyűlölet és megvetés tárgya.
Az egyik „esemény” egy cikk, amely a Népszavában jelent meg. Szerzője – talán a forró nyár hatására – egy olyan történetet kotyog ki, amelyik egyértelműen bizonyítja egyik tételemet.
Pontosan azt, hogy milyen illúziókat kergetnek azok, akik szerint a változó amerikai kormányok ex-kommunista szeretete nem politika, amely az egész térségre vonatkozik és amely a mai elnök apjának a kommunista világrendszer összeomlását követően meghirdetett Új Világrend szerves része, hanem megváltoztatható beállítódás, hacsak a jobboldali újságírók Magyarországon kapitulálnak.
Először is a csaknem minden médiában és csaknem minden órában jelenlévő Dési János médiapropagandista Melyikük Whoopi Goldberg? című cikkéről van szó, amely a lap július 22-i számában jelent meg annak mellékletében, aféle „színesként”.
Talán Önnek nem kell magyarázni, hogy a fekete Goldberget, mint a tökéletes kombinációt, itt egyes körökben feltétlen imádat és hódolat övezi.
Dési azzal dicsekedve, hogy a Budapesten forgató Whoopi Goldberggel és Michael Yorkkal evett, leírja: 1998. május 29-én, a választás napján meghívta őt az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo, mert „talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással, azt a bizonyos, az esti uranzárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne”, adja a bankot a politikai kötődéseit letagadni semmiképpen nem tudó „újságíró”. Aki cikkéhez felvételt is közöl, amelyet történészeknek kellene nézegetni ahelyett, hogy dokumentumokat igyekeznének feltúrni az amerikai-magyar kapcsolatok valódi természetrajzának feltárásáért.
A képen szereplőket Dési így azonosítja: „A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen.” És persze a két színészt.
Hogy az amerikai nagykövet rezidenciáján milyen meghitt, bensőséges és egységes volt a hangulat és mely párt befutását várták, Dési azt is elkottyantja: „Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak”.
Lelki szemeink látni vélik azt az iszonytató döbbenetet és szomorúságot, ami – értesülvén a Fidesz győzelméről – Tufót, Goldberget, Désit és újságíró kollégáit megülte a Zugligeti úton. És persze Önt. Charles Gati barátjával egyetemben.
Ezt a meghitt társaságot – amelynek még véletlenül se volt tagja jobboldali újságíró vagy egy örömatlantista a tagja – akkoriban balliberálisnak, de 2001. szeptembere óta találóbban „neokonzervatívnak” nevezhetjük.
Azok, akik…
És itt kezdődik a másik esemény.
(Vége a jövő héten.)
TOM LANTOS
képviselő, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának rangidős, demokrata párti tagja
IV.
Ön, az emberi jogok „bajnoka” (akinek 1990 előtt eszébe nem jutott volna védelembe vennie a Magyarországgal határos országokban élő, a kommunizmus miatt emberi, de kisebbségi jogaitól is megfosztott, vagyis duplán szenvedő magyarokat) július 19-én ezt jelentette ki: „Izrael mindent megtesz azért, hogy korlátozza a polgárok szenvedését, mint ahogyan azt bármilyen civilizált, felelős, és legitim kormány megtenné”.
Ehhez képest, Louise Arbor, az ENSZ emberjogi biztosa kijelentette, hogy egyes izraeli cselekmények a nemzetközi törvényeket sértik. Daniel Machover, ismert brit nemzetközi jogász szerint Arbor asszonynak igaza van és így izraeli politikusok vonhatók felelősségre, ugyanis a nemzetközi jog tiltja az olyan támadás indítását, amelynél tudni lehet, hogy annak polgári áldozatai is lehetnek.
Ön szerint tehát egy civilizált ország mentőautókat, kórházakat, gyerekeket, nőket, öregeket, menekültkonvojokat, újságírókat öl és sebesít meg, beleértve azt a BBC televíziót, amelyet az amerikaiak nem láthatnak.
Egyébként fontos, hogy ennek a levélnek a dátumát megadjam, ugyanis egy hetes törökországi szabadságom miatt ezt előre írom július 30-án. Azon a napon, amikor az izraeli légierő a legfrissebb jelentések szerint éppen mintegy 40 libanoni gyermeket ölt meg.
Tegnap pedig a TV5 Monde, a világ harmadik legnézettebb francia nyelvű televízióállomása jelentette, hogy miután Izrael szétbombázott libanoni fűtőolajtartályokat Bejrúttól 40 km-re északra és a kátrányos anyag a tengerbe ömlött, a libanoni környezetvédelmi miniszter szerint eddig soha nem látott ökológiai katasztrófa fenyegeti a Földközi-tenger térségét és a szennyeződés Ciprus, Szíria valamint a török riviéra, tehát Antalja és környéke felé terjed.
Mire ez a levél megjelenik, lehet, hogy Libanon lakosságának már nem „csupán” egyötöde, hanem netán negyede vagy harmada földönfutó menekült lesz.
Ön pedig – aki eközben nyaldossa újjait – egy ország totális lerombolásának cinkosa.
Ön és a Bush-kormány szerint Izrael jogos önvédelmében pusztítja el szomszédját, mert a Hezbollah foglyul ejtett két izraeli katonát.
Vajon ezen logikára támaszkodva – miután Izrael Dél-Libanont húsz éven át megszállva tartotta, félszáz elrabolt libanonit börtönben tart, nem is szólva a többezer palesztin elrabolt fogolyról – az amerikai szuperfegyverekkel felszerelt izraeli armadát feltartóztató háromezres Hezbollah néhány „piszkos bombával” vagyis „amatőr” atombombával porrá égetheti Izraelt, szintén jogos önvédelemből?
Hiszen Izrael még a Hezbollah támadása előtt szinte naponta sértette meg Libanon és Bejrút, nem beszélve a szíriai főváros, a hatezer éves (miért fáj Önnek ez a kormeghatározás?) Damaszkusz fővárosának szuverén légteréről.
Önök most Izrael totális támogatásával, szembe menetelve az egész világgal, feladják az amerikai nemzeti érdekeket (kötelező olvasmány: a Harvard Egyetem Kennedy Intézetének néhány hónappal ezelőtt az Izrael-lobbiról megjelent tanulmánya). Vajon miért?
Önt, személy szerint, a legbestiálisabb gyilkosságok cinkosának tekintik és tekintem.
És belátom, hogy Önnel levelezni teljesen felesleges, mert Ön csak a fegyverek nyelvén ért. Remélem, tudja, ezen a nyelven mások is tudnak beszélni.
Annyit pedig hadd közöljek Önnel: a világ népeinek óriási többsége annyira fogja sajnálni az agresszor esetleges jövőbeli megsemmisítését, mint ahogyan Ön fájlalja a Libanonban megölt gyerekeket.
(Vége)