Nincs sok annyira ízléstelen erőfeszítése a „másik oldalnak”, mint a nemzetközileg és persze itthon is „újra felfedezett” Márai Sándor céltudatos felhasználása a legaljasabb politikai célokra. „A” polgárt akarják kijátszani a polgári oldal ellen. Az értelem fényében mindez persze nem vizsgálható, de mit számít ez a helyi politikai diskurzusban?
Márai már nem védekezhet, mint ahogyan nem védekezhetett – kivéve emigrálással – az ellen, ami a szovjet hordának nevezett szennyel ezt az országot elárasztotta. Hogy egyértelműek, egyszerűek és sarkosak legyünk, a szenny alatt nem a polgári oldalra gondolunk, hanem az MSZP jogelődjére és az SZDSZ-es alapítók szülei által tűzön-vízen és véren át támogatott, szélsőségesen totalitárius rendszerre. Miattuk halt meg Márai amerikai magányában. Ha élne, nyilván nem lenne párttag, ellentetében az eszdéeszes politruk írókkal (Konrád, Eörsi és társaik), de hogy melyik oldallal rokonszenvezne, az talán nem kétséges. Azzal, amelyik magát polgárinak nevezi (például a jelenlegi dániai politikai ellenzék vagy a német „polgári tábor” mintájára) és amelyet Márai polgárinak is érzett volna. Az MSZP-t vagy az SZDSZ-t ezzel szemben soha.
Túl kevés persze e hely, hogy Máraiból eleget lehessen idézni. De néhány szemelvény talán ízelítőt ad arra, vajon a kisajátítóipar kit akar átformálni saját képére. Az idézetek két kötetből valók. Ami a naplóból kimaradt – 1945-1946, és az Ami a naplóból kimaradt – 1947. Az esetleges áthallásokért Márai Sándor a felelős.
Az alábbiakban az oldalszám előtt az I. az 1945-46-os, a II. az 1947-es írásokra utal.
– Egy hetilapban, melynek címlapján általában lógó nyelvvel fityegnek a felakasztott háborús bűnösök, melynek szerkesztője, zsidó létére, mint politikai riporter lihegve szolgálta végig a fasiszta rendszereket, s amely az utolsó hónapokban eredménytelenül ostromolt kéziratért: egy alember megtámad, mert én is a huszonegy író és művész között vagyok, akik svájci meghívást kaptak. A cikkíró nem tud mást mondani, csak azt, hogy nincs jogom a meghívottakkal utazni, mert nem szenvedtem eleget, békésen éltem és „tollam villogtattam”, amíg ők, mások, az üldözöttek, munkatáborokban és haláltáborokban sínylődtek. Ez a vád hazug és aljas: egyetlen sort sem írtam le a pillanattól, mikor a németek megszállták Magyarországot; minden lappal, kiadómmal is megszakítottam minden kapcsolatot; megtiltottam, hogy a fasiszta könyvnapra könyvem jelenjék meg; egyetlen betűt nem adtam közzé, a pillanattól, mikor a zsidó írók kezéből is kiütötték a tollat, s általában, baloldaliak kezéből; s ez a pillanat 1944. március 19. volt. Mert addig a zsidó és baloldali írók könyvei is megjelenhettek, – ha nem voltak politikailag tilos tartalmúak e könyvek, – a zsidó írók és hírlapírók is dolgozhattak a szerkesztőségekben, s dolgoztak is, akkor is, amikor én már régen nem dolgoztam, mert utáltam a németek által ellenőrzött újságírást…Ez a nyávogás hamis és rosszhiszemű; de ez ma a közszellem; akit nem sütöttek meg Auschwitzban, annak nincs joga élni, utazni, nincs joga semmihez; ezek helyeslik a Bé-listát, mert „a zsidókkal is ugyanez” történt, s ha megmondod nekik, hogy amit a zsidókkal csináltak, aljasság volt, de aljasságot nem lehet igazságtalansággal kiegyenlíteni, akkor reakciós vagy; ezek árulják meggyilkolt rokonaik és családtagjaik mártíriumát állásért, sápért és koncért; s az egész ország kezd nagyon fáradt lenni ettől a hangtól és magatartástól.
Nincs már kedvem ahhoz a svájci úthoz; … nincs kedvem semmiféle közösködéshez, nincs kedvem beülni ugyanabba a kupéba ezekkel az emberekkel. Utazzanak és viruljanak. S ha mégis elmegyek, az már csak demonstráció lesz, nem utazás. (I. 320-321.)
Vagy ez:
– A kunmadarasi pogromot követő napon zsidó tüntetők járták be Budapest utcáit, – a néma és jogos tüntetés helyett fenyegetőzve kiabáltak, két útjukba akadó keresztényt megvertek, majd B. páternek, mikor a miniszterelnökség nevében megnyugtató szavakat mondott neki, ezt kiáltották: ,Halál a keresztény papokra!’ Tehát a kunmadarasi gyilkosságot újabb kunmadarasok követik majd. A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből állt össze, vérszomjas szemet-szemért alakokból; azok a szegények, akik igazán szenvedtek, akik ártatlanul elszenvedték a zsidóüldözések vesszőfutását, akik megkínzott, nyomorult halottaikat gyászolják, otthon maradtak. De ez a nagyvárosi, hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára. (I. 225.)
Vagy ez:
– A zsidókat szidják. Minden hivatal tele van velük, mondják, tisztességtelenek a kereskedelemben, erőszakosak, ízléstelenek, hangosak és igazságtalanok a sajtóban, a közéletben, a politikában, stb. Azt hiszem, nem az a baj, hogy zsidók vannak a hivatalokban, a tőzsdén, a szerkesztőségben. A baj az, hogy afféle alzsidók vannak túlságos számban mindenütt, alantas, értéktelen, selejtes emberek. A nagy tragédia a zsidóságot is értékeiben dézsmálta meg, – nemcsak a zsidó értékek pusztultak, hanem az értékes zsidók. Az irodalomban elpusztult Szerb Antal, Szomory, Sárközy, Halász Gábor, Hevesi András, s jött helyettük néhány buzgó moszkovita alkalmazott. S mindenfelé ez történt: alzsidók tűntek föl, a letűnt, fasiszta alkeresztények helyében. Ezért a sok selejtesség, tisztességtelenség, néhol aljasság. (I. 217.)
Most nézzük az 1947-es kötetet.
– Az irtózat után, ami a zsidósággal történt, általában és nálunk különösen, meg lehet érteni azt a mély emberi sértődöttséget, amely eltölti lelküket és idegrendszerüket. De ez a sértődöttség igazságtalanságokra és olyan esztelen túlzásokra készteti őket, s olyan magatartásra, amiben felolvad a sértődés borzalmas emlékeinek igaz oka, s már csak az indulat lobog, esztelenül, sárga lánggal, pusztítva mindent maga körül, s pusztítva végül önmagát. S ezt nem lehet megakadályozni. (II. 156.) Profétikus. Enyhén szólva.
Most képzeljük, hogy a most következő sorokat nem Márai, hanem hetilapunk valamelyik szerzője írja, ma. Vajon miként reagálna az a sajtó, amelyik ma Márai ajnározására szakosodott? (Nem mintha az előbbi idézetekre az előbbi mondat nem vonatkozna.)
– A zsidóság irtózatosan szenvedett és a megmaradt zsidóság egy jelentős csoportja a szenvedések hatása alatt elvesztette lelki egyensúlyát: bosszút akar. Nem tudják, hogy a valóság nem tűri a bosszút. Nincs bosszú; csak igazság van. Az igazság megnyugvást szül, a bosszú csak bosszút szül, hetedíziglen.
A zsidók lelki alkata – általánosságban, mert én is ismerek nagy kivételeket! – kevéssé hajlamos a igazságtevés nagy és fájdalmas vállalkozására. A bosszú inkább kedvük szerint való. Az Ótestamentum, melyet most olvastam el, – aprólékosan és figyelmesen, úgy, ahogy történelmet kell olvasni, – arra tanít, hogy ez a nép, mikor nevelői nemzetté kovácsolták, szenvedélyes és szertelen volt, egyensúlytalan. Ezért a kegyetlen törvények. Igaz, valószínű, hogy mind a kis semita népek, melyek eltűntek az időben, a midianiták, jebuzéusok, éppen ilyen kegyetlenek és szertelenek voltak. A zsidók megmaradtak, minden alkati tulajdonságukkal, a kereszténység megtörtént körülöttük, de nélkülük; ez a végzetük.
Igaz, a kereszténységtől sem lettek, – a történelmi gyakorlatban, – kevésbé szertelenek és kegyetlenek a népek, amelyekkel „megtörtént”, a kelták, latinok… De a princípium, melynek jegyében megkísérelték az emberi életformák építését, az Igazság princípiuma volt. A kivétel mindig gyarló volt, – mégis, a különbség a „fogat fogért, szemet szemért” és a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, s az „aki téged jobbról üt meg, annak tartsd oda a bal arcodat”: lényeges. A keresztény a gyakorlatban éppen olyan kevéssé hajlandó oda tartani a bal arcát annak, aki megütötte, mint a zsidó, hanem baltát ragad és dühében vagdalkozni kezd; de a princípiumot – ha keresztény – lélekben elismerte. (II. 162.)
A bőség valóban zavaró. De talán ez sem kevéssé megvilágító:
– A kommunisták „Tovább” című hetilapja, amely typographiában, szerkesztésben, szellemben, hangban is tökéletes mása a fasiszták „Egyedül vagyunk” című hetilapjának, – cikksorozatot kezdett a nagytőkések, különösképpen a zsidó nagykapitalisták ellen. Zsidó bankárok fényképét mutatja, megfelelő szöveggel, „Ezekért dolgoztunk” címmel, – tehát pontosan úgy, mint a fasiszta újság, három év előtt. A különbség csak annyi, hogy a zsidó tőkéseket támadó cikksorozatot akkor zsaroló keresztény újságírók írták; ma zsaroló zsidó újságírók írják. (209-10.)
Végül:
– A zsidóság. Két frontja van ma: egyik kapitalista, másik bolsevista; egyik a vagyonát védi minden áron, másik az életét. De mindkét tábor megegyezik abban az égő, olthatatlan gyűlöletben, ahogyan a magyarság egészének vesztét kívánják. Nem igazságot és jóvátételt kívánnak, hanem bosszút, az elszenvedett, valóban irtózatos és kegyetlen gyötrelmek és veszteségek miatt, bosszút hetedíziglen, tekintet nélkül a nemzet egyedeinek személyes bűntelenségére, vagy felelősségére. Egyformán kívánják, hogy pusztuljon el a nemzet, olvadjon be az orosz szovjetbe; ez a legkevesebb, amit kívánnak. A kapitalista zsidók ezenfelül azt kívánják még, hogy valamilyen külön csoda mentse meg a vagyonukat. (262-63).
Esterházy Pétert a polgári kormány Márai-díjjal tüntette ki. Rokonlelkek, ha találkoznak.
Lovas István (2001)