Járai Judit
,,…egy igen emlékezetes új arc tűnt fel: Lovas Pista, aki pofátlanul fiatal volt, hallatlanul erős, rendkívül eszes és hibátlanul életvidám – sokat jelentett nagyon: az életet hozta a mi akkori beposhadt nyomorúságunkba! Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az erejét – teljesen igaza volt. Bekerült a fordítóba és akkor rengeteget beszélgettünk – ez jó volt, nagyon-nagyon jó. – Találkozgattunk aztán is kint is Pistával, hihetetlenül sokat fejlődött azóta – aztán kijutott Nyugatra, kitűnő újságíró vált belőle…”
Járai: A könyv, amelyben ezt olvasom, a ,,Doku 56” címet viseli s a valahai remek Csalog Zsolt írta. 1990-ben jelent meg; úgy látszik, akkor még tudtak és mertek erről a Lovas Pistáról így írni.
Azóta valahogy mintha elirigyelték volna a tehetségét s a szinte páratlan felkészültségét.
Most itt ücsörög velem 195 centis, 120 kilós, de egy csepp felesleg nélküli személyében, egy Pest-környéki, visszafogott ízléssel épült és berendezett, igencsak tágas udvarházban. Csalognak igaza volt: rendkívül eszes és életvidám. Tanúsíthatom: változatlanul az. S változatlanul kitűnő újságíró.
∗ ∗ ∗
J: Nem bántja Önt ez a sok támadás, a nemegyszer alpárian ocsmány jelzők garmadája? Nem fájó picit?
L: Jellemző, hogy ilyen, tipikusan női kérdéssel indítja a beszélgetést. Lenint ugyan gyűlölöm, mint minden tömeggyilkos gengsztert, de van valami, amiben hasonlítunk egymásra. Akárcsak őt – akinek szintén nem volt erős oldala a lelkizés – engem kizárólag az érdekel, hogy minek milyen hatása van a ,,kit kit győz le?” címen folyó, kíméletlen és a végtelenségben véget érő harcban. Ha ilyen veszettül támadnak, az rendkívül jó, mert visszaigazolja, hogy hasznosan dolgozom. Hogy a jelzőiken kívül nincs érvük, az jó, mert mutatja, gyávák még idézni is. Ha idéznek, direkt félreidéznek, hogy gyalázhassanak, ami szintén jó, mert beperelhetem őket és megnyerem a pert. A magam szempontjából pedig feltétlenül jó, hogy szapulnak – gyűjteményemben, amit mutattam Önnek több száz cikk-kivágásom van erről -, mert ismertségemet növelik. Torgyánnak igaza van: a negatív reklám is reklám. Jó még azért is, mert – legalábbis én így gondolom – minden embernek van egy kényelmi stressz-szintje. Nekem ez a stressz-szintem hihetetlenül magas. Ha nem támadnak, elandalodok, mint az a bokszoló, akinek az ellenfele csak pipiskedik. Ami ráadásul még veszélyes is. De ha valami bánt az inkább az, hogy a ,,mi” oldalunk eszköz nélküli – saját maga hibájából. A másik oldal többszázezer vagy több millió embernek hazug jelzőket terjeszthet büntetlenül, nekünk még arra is alig van lehetőségünk, hogy jelző nélküli érveinket eljuttassuk ugyanennek a közönségnek.
J: Ha jól tudom, a Kádár-rendszerben együtt ült a ma magát demokratikus ellenzéknek nevezők egy részével – elvileg tehát nyitva lenne a pálya Ön előtt. De mégsincs. Hogy van ez?
L: Téved. Az 56-os Gönczöt és Mécset kivéve ők nem ültek. Haraszti volt a rácsok mögött, de azért, mert maoista volt. Demszkyék pedig akkor kezdtek ellenzékiek lenni, amikor Magyarország már súlyosan eladósodott a Nyugatnak és szinte garantált volt, hogy az olyan közismertté tett figurákat, mint ők, nem kasztlizzák be, sőt, ellenzékiségük még jót is tett a Kádár-rendszer imázsának. Arról talán beszélni sem kell, hogy az egykori ,,demokratikus ellenzék” és köztem áthidalhatatlan a távolság. Pedig a rendszerváltás előtt ott segítettem nekik, ahol csak tudtam. Ami, érzésem szerint, nem volt kevés. Sokan közülük, akik a Horn-korszakban igen fontos beosztásban voltak, hetekig laktak nálam, bőségesen használták a telefonomat, ettek-ittak, mivel vendégeim voltak vagy négy ország különböző városaiban. Érdekes, akkor még nem fedezték fel, hogy ,,antiszemita”, sőt ,,náci” vagyok. Egyébként a börtönben a hatvanas években, az 1963-as nagy amnesztia után – akkor szabadult Göncz is – nagyon jó társaság maradt benn. Akik – láss csodát – valahogy nem lettek SZDSZ-esek. A fiatalon meghalt Kasánszky Zsombor, a ma a csángókat segítő Atzél Bandi, dr. Pákh Tibor. Elképesztően kemény emberek voltak benn is. Micsoda tartást mutattak! A pécsi, ,,Barankovics-párti összeesküvők”: Mateovics Feri bácsi és társai. A 19 évet ült Tabódy atya, az egykori huszárkapitány – ő itt a bicskei főúton az úton lejjebb álló katolikus plébániát vezeti -, a Göncznél elismerten sokkal szebben fordító Virág Bandi bácsi, akinek, amikor ‘52-ben éppen vasbaverve gubbasztott a treppnin, ugrott rá csizmával egy őr a gerincére és roppantotta meg, úgyhogy élete hátralévő éveiben derékszögben járt. A fantasztikus ,,molnár gyerek” Tóth Karcsi, aki németül tanított benn, és a Halász Előddel – a német nagyszótárral – vágott fejbe, ahányszor lusta voltam megkeresni egy-egy szót. Németül elzászi, osztrákul bécsi és franciául párizsi ,,dialektusban” beszél. Azután ott voltak a jezsuiták: Vácz atya, aki Teilhard de Chardin gondolatvilágát tárta fel nekem és ennek hatására hagytam ott közömbös reformátusságomat és tértem át a börtönben katolikusnak. A szertartást – mély titokban – a regnumista Thiry Pista tartotta, aki a becsempészett mazsolából készítette a misebort. Ő olyan karakán és megalkuvást nem tűrő sajátmagával szemben, hogy ma is utálja és gátolja őt munkájában a hierarchia. Azután ott volt Krassó Gyuri, az újságíró Földes Péter (nem szörnyű névrokona a Kurír Elefántjából), akik szintén már nem élnek; a rabruhában is oly ,,dandys” Kállay Pista, az ezüsttel dolgozó ötvösművész, és a csíkosban is oly elegáns Kalmár tanár úr. Meg a többiek, a szintén regnumista Keglevich, Kuklay atya, a szerencsétlen Cserbakői… Képzelje, micsoda társaság volt együtt: a négyes zárkában – ez a Gyűjtőben volt -, ahol voltam, hárman rendszeresen latinul beszélgettek. Aminek a hatására – annyira megtetszett – később latinul is tanultam a teológián.
J: De Ön egy kicsit az újságírók ,,Thiry Pistája”, nem?
L: Arra gondol, hogy oly sok ,,nagy embert” támadtam meg és emiatt lettem ,,nem kívánatos”?
J: Igen, pontosan. Úgy tűnik, hogy kérlelhetetlen. Mintha nem tudna szemet hunyni a múltban elkövetett disznóságok fölött. Ez nem a kívülről jött megalkuvást, kompromisszumot nem ismerő emberek hajlíthatatlansága?
L: Nehéz elfelejteni, hogy a cellában az akkoriban hallgatott, gombnagyságú, tiltott rádiókon – amelyeket, ha megtaláltak, ugrott például mondjuk egy harmadolás, vagyis egyesek éveket is kockáztattak érte – olyan szarháziak érveltek az általam elviselhetetlennek tartott Kádár-rendszer mellett, akik ma engem ,,demokráciára” oktatgatnának. De ugyanakkor – és ez jócskán bizonyítja kompromisszumkészségemet – betartom azt az íratlan szabályt, hogy a magyar újságíró-társadalom megosztott és lényegesen megértőbb vagyok azon kollégák iránt, akik 1990 után nem a volt állampárt rehabilitálását szorgalmazták. Még akkor is, ha közülük kerülnek ki azok, akik engem a hátam mögött – hogy a ,,Lakatos-elvtárs” idejében mutatott gyávaságukra minél vastagabb leplet borítsanak és ,,ha mindenkit benyálazok, a rajtam lévő nyál vastagsága is kisebb lesz” alapon – folyamatosan fűrészelnek.
J: És nem is fél? Nagyon sokan gondolják, hogy Önt még láb alól is eltehetik.
L: Nem fogja elhinni, még egyetlen, ismétlem, egyetlen fenyegető telefont sem kaptam. Ezek érzik, hogyha átlépnek egy küszöböt, én kettőt lépek át. És ha egy is közülük megbolondul, akkor csak azt tudom ajánlani neki, jól célozzon, mert én nem azzal fecsérlem el az időmet, hogy keresem a tettest, hanem a potenciális tetteseknek a fejemben kialakított listavezetőivel kezdem. De erről beszélni sem érdemes, mert ilyenre nem kerül sor.
J: Ön vad?
J: Apám – ő ‘62-ben halt meg – már kiskoromtól arra tanított: soha ne üss elsőnek! De ha megütnek, kíméletlenül védd meg magad, mondta. És soha ne gyere haza panaszkodni meg mószerolni, mert az férfiatlan. Apám – aki evezett és Adler Zsiga bácsitól tanult öklözni – mutatta meg, hogy kell egyeneseket ütni. Feltartotta a kezét és abba ütöttem sorozatokat. Azután még Zsiga bácsihoz is elküldött a Váci útra, ahová a nagy Papp Laci is lejárt. De a bokszolás nem nagyon tetszett.
J: Mit sportolt?
L: Úsztam, kalapácsot dobtam, meg főleg súlyt emeltem. A Csúcs Laci által 1964-ben alapított PEAC súlyemelő klubban azt hiszem ő utána a második tag lettem, de akkor már bőven versenyző voltam. Csakhogy már akkor is magas voltam és ez nagy hátrányt jelentett.
J: Mit keresett Pécsett?
L: Pesten kirúgtak minden középiskolából, mert arcon vágtam egy kollégium igazgatót, aki munkásőr igazgató volt. Természetesen nekem volt igazam, mert erőszakoskodott, holott csak egy kis jó hangulatot akartam csinálni az osztálytársaknak, amikor a kollégiumban bunyóversenyt rendeztünk és bevittem egy magnót, amit a munkásőrigazgató el akart venni.
J: Sokat verekszik?
L: Igen ritkán. A fiatalkorúak börtönében a nagyzárkában volt egy srác, aki terrorizálta a többit. És bennem van egy túltengő igazságérzet. Odamentem szegény Mohácsihoz, mondtam neki, védd magad. És utána leterítettem. Akkor odajött hozzám Lord, aki a börtönben a legnagyobb bunyósnak számított, és lejattolt velem. Jó haverok lettünk.
J: Annyi mindent leírtak már magáról, például, hogy sajtóterrorista vagy unabomber. Tényleg: minek tartja magát?
L: Főállású fordítónak, akinek, szerencsére, a napi – és ez tényleg nem túlzás – 15 óra munka mellett még ideje van cikkeket is írni. Ami igazán jelképértékű az az, hogy most áprilisban két és fél évtized után visszatértem az Országos Fordító Iroda állományi fordítójának – aki otthon dolgozik. A hetvenes években azért, mert ez volt az egyetlen kenyérkereseti lehetőségem. Az Orbán-kormány idején is. A két kormánynak meglehetősen hasonló hatása van az életem fordulataira.
J: Ezzel nem azt akarja mondani, hogy nem újságíró?
L: Az, hogy most újságban megjelenhetek, ez az igazi különbség számomra a Kádár-korszak és a demokratikus Magyarország között. Most élhetek a hobbimnak. Az más kérdés, hogy egy sokat dolgozó szabadúszó újságíró a ,,mi” oldalunkon az írásból csak a vízrevalót keresi meg, míg a másik oldalon akár havi kétmilliót. De ha valakinek a foglalkozását kérdezik, akkor illik azzal válaszolni, amivel a családját fenntartja.
J: Miért? Miért nem főfoglalkozású újságíró? Hiszen teleírja a magyarországi lapokat, pontosabban azok egy részét?
L: Kis tévedés: most már – 1999 tavaszán – csak a Demokratában jelennek meg cikkeim. 2002 után, gondolom, ismét változik majd a helyzet.
J: S nem fáj, hogy csak csupán a Demokrata című hetilapban jelenik meg? Miért nem látom a cikkeit például a Napi Magyarországban, A Magyar Nemzetben, vagy, uram bocsá’, akár a Magyar Hírlapban is, sőt a MANCS-ban is?
L: Ez megint nőies, pszichologizáló megközelítés. Ha az vezérelne, hogy mi fáj és mi nem, akkor nyilvánvalóan már a kezdetektől fogva ,,szalonképessé” tettem volna magam. Mondjuk a Népszabadság szalonfogalmához igazodva. A Magyar Nemzetben a Horn-éra alatt olykor-olykor megjelenhettem, amikor Németh Péter, Princz sajtóholdingjának feje, ezt elnézte a lap vezetésének. Legalábbis ezt mondják a lap vezetői. Németh Péter viszont azt mondja, ő teljesen szabad kezet adott a Magyar Nemzetnek, csak ők nem mertek élni vele. Kis apróság: a Princz-időkben annak ellenére írhattam olykor a Magyar Nemzetben, hogy a lap komcsijait és liberálisait támadtam. Ma ugyanerre hivatkozva utasítottak el egy cikkemet. Egyébként éppen a Magyar Nemzetben írtam két évvel ezelőtt elsőként, hogy a Fidesz-FKGP koalíció fogja átvenni a kormányzást. Akkor ezért jól lehülyéztek. A kisgazdák nagyágyúi akkor azt mondták, ,,tényleg nem látod, hogy a Fidesz a komcsik és a szadesz fiókvállalata?”, míg a Fideszéi értetlenkedve álltak ,,vakságom” előtt, mert, mint felvilágosítottak, ,,Torgyán egyértelműen Horn kreatúrája”. Várkonyi Tibor viszont azt írta lapjában, hogy előkészítem a jobboldal nászát. De visszatérve az elvesztett fonalra: a Magyar Nemzet megsértődik, ha egy-két emberének odapörkölnek, míg a ,,napkeltés” Gyárfás annak ellenére hívott meg már háromszor is szerepelni, sőt az Össztűzben kérdezőnek is meginvitált, hogy akkorát és annyit kaptak tőlem.
J: És miért nem ment kérdezni az Össztűzbe?
L: Gyárfás Tamás a Horn-korszakban azt azért nem engedte, hogy Kunczét vagy Hornt kérdezzem. Nemcsók volt a maximum, de inkább egy-egy Lezsák-szereplésnél invitált, amit szintén elutasítottam. 1998 után megújította ajánlatát, de akkor arra gondoltam, a nézők, akik nem ismernek, arra gondolhatnak, mit kekeckedik itt ez az ólajtó, ha kussolt 94 és 98 között?
J: És a Napi Magyarország?
L: A Napival nekem volt jópár afférom. Én mindent szeretek elmondani, ha az csak az én bőrömre megy. De ha ezeket elmondanám, netán indulatokat keltene egy-két olyan ember ellen, akit én is és az ország nagy része szeret. Ami a jelenlegi Napi Magyarországot illeti, vannak korlátok és én nem szeretem a tabutémákat. A lap második embere, O. Kovács Attila halála előtt még némileg más volt a helyzet.
J: Nekem úgy tűnik, mintha egy kicsit elszigetelődött volna a magyar újságíró társadalomban. Így van ez? És ha igen, akkor miért?
L: A balliberális oldalnak ez, joggal, nagy örömet okoz. Ugyanis be akarja bizonyítani, hogy a Demokrata szélsőjobboldali lap és aki oda ír, az szükségszerűen elszigetelődik. Mivel idézetekkel erre képtelen, neki az a döfi, ha az ott publikálók nem írnak máshová, mert mondhatja: lám, a szélsőségek sehol sem kellenek. Ez persze szalámizás: ha a teljesen szelíd Demokratát szalonképtelenné teszi, a következő lépésben a Magyar Nemzet lesz – ismét – ,,szalonképtelen”. Ez a kormány erre tökéletesen partnernek bizonyult a tunyasága, tehetetlensége, rövidlátása és sok egyéb ok miatt. Így azután beteljesítette a balliberális vágyakat: Bencsik, Seszták, Csermely én és a többi, nálam lényegesen jobb újságírótársam a lapnál, nem ír máshová – ellentétben a másik oldallal, ahol például egy la fontaini békaként felfújt Bolgár György csak oda nem ír, ahová nem akar. Mindez alól a Vasárnapi Újság a kivétel, ahová Lakatos Palit a bíróság visszahelyezte főszerkesztői posztjára. Ő időnként felkér, hogy írjak néhány percnyi mondókát. Chrudinák Alajos is felajánlotta: dolgozzunk együtt abban a műsorban, melyet a tévé jelenlegi, kormánypárti vezetői csak nem akarnak beindítani hagyni. Arról talán már ne is beszüljünk, hogy a Nemzeti Kulturális Alap még ahhoz is vette a fáradtságot, hogy a Demokratát rávegye, ne pályázzon állami támogatásra, mert hetilapoknak nem akarnak pénzt adni. A Demokrata nem is pályázott, majd a Soroslapnak, a kormányt a hányingerig utáló Élet és Irodalom című hetilapnak ötmilliót adtak. És hasonló összegekkel dotálták a miniatűr példányszámú, kormányt rühellő többi folyóiratot.
J: Mit gondol, akkor miért nem kapott, ha nem is magas pozíciót, de legalább felelős munkát a rendszerváltás utáni Magyarországon?
L: Elmesélek erre egy jellemző esetet. Egykori zárkatársaim egyike kérdezte, nem szeretnék-e az oktatásügyi minisztériumban sajtófőnök vagy mi a csoda lenni. Mondtam, miért ne. Beadta a papírjaimat. Rajta volt, hogy tudok egy-két nyelven is…
J: …hány idegen nyelven is beszél?
L:… Angolul és franciául végeztem egyetemet. Németországban sikerült mélyebben megtanulnom németül és még mielőtt Magyarországról elmentem, az Országos Fordítóirodának jó pár nyelvről, például norvégról, hollandról, portugálról, stb. fordítottam. De visszatérve a kérdésére: az önéletrajzomat kétszer veszítették el, majd azt mondták, hogy aki a Szabad Európánál dolgozott, az gyanús, mert hátha a CIA ügynöke vagyok….
J: Valóban hallani Önről ilyesfajta pletykákat; hogy nem csak a CIA, hanem még a Moszad ügynöke is volna. Kuncog rajtuk, vagy komolyan veszi? S érdemes reagálni minderre?
L: Sőt, még azt is, hogy miket csinál a testvérem. Kár, hogy egyke vagyok. Ami a kémesdit illeti: ha azt mondom, nem vagyok a CIA, a Moszad, a KGB, stb. ügynöke, akkor azok, akik ezt terjesztik rólam, azzal vágnak vissza, hát persze, hogy tagadja. Ugyanakkor nem valószínű, hogy egy ügynök bevallja, hogy ügynök. Igazán nem vagyok eltelve magamtól, de azt tudom, hogy nagyjából hányadik helyre sorolnak engem az olvasók azon újságírók sorában, akik a hazugságok és becstelenségek leleplezéséhez hozzájárultak. Nos, ha én volnék a ,,másik oldal”, nyilván érdekem lenne, hogy fő ellenségeimet besározzam. Hogy a ,,mi” oldalunkon is van erre vevő, ez egyrészt azt mutatja, velem szembeni irigységüket fontosabb érdekek fölé helyezik, másrészt öngyűlöletüket példázza: tudják önmagukról, hogy gyávák, tehát egy olyan embert, aki az ő szemükben ,,vakmerő” dolgokat ír, azt feltétlenül be akarják sározni. Gyávaságukban a félelem nélküli újságírást azzal magyarázzák, hogy mögöttem ,,állnak”, titkos támogatóim vannak. Azért merem bírálni az amerikai politikát, mert a CIA ,,áll mögöttem”. Azért merem támadni az izraeli politikát, mert a Moszad fizet érte. A hatvanas években kihallgatóim azt mondták, hogy ,,objektíve” az imperializmus ügynöke vagyok. De amit ők mondtak, az legalább logikus volt. Tudták: egy szervezet nem mazochista, nem azért fizet valakit, hogy kíméletlenül ostorozza, hanem azért hogy jókat írjon róla. A leleplezett KGB újságírók (,,agents of influence”) a hidegháború idején kivétel nélkül baloldali újságokban írtak a hidegháború idején és a Szovjetunió szalonképesítésén fáradoztak, a ,,neutronbomba”, a ,,csillagháború” ellen hadakoztak. De ha nagyon cinikus akarok lenni, azt mondom, azok – ők korábban, csupa véletlenségből, a média területén munkálkodó vezető pártfunkcik voltak, akik ma ,,nemzeti” színekben biztosítják maguknak, például az állítólag fizetésképtelen MTV-ben, a zsíros állást, titkárnőt és ingyenes mobiltelefont -, akik engem kémkedéssel, miegymással vádolnak, nyilván a CIA és a Moszad bizalmasai, hiszen honnan tudnák, ha nem tőlük, hogy kik is ezeknek a szervezeteknek az ügynökei!? Tehát ők a rezidensek és ők irányítanak engem…. Tényleg meggyötört, megalázott társadalomban élünk, ahol az egyszerű, egészséges, természetes okok mögött állandóan baljós erők játékát keresik. Egyikük – természetesen az agitpropos Lakatos elvtárs egykori lieblingje – azzal támadott meg azon ritka cikkei egyikében, amikor nem saját magát siratta -, hogy amikor Konrád múltját lelepleztem, Konrádnak segítettem.
J: Mi volt az oka, hogy elment Magyarországról?
L: Sokaknak ez furcsán hangzik, de nekem a kommunizmus tényleg szinte minden percemet zavarta, egészen kiskoromtól. Állandóan utazni akartam. Már 11 éves koromban is el akartam lógni az országból. Ez ‘56-ban volt és a pályaudvaron fogtak le. Később többször is megpróbáltam elmenni. Egy tiltott határátlépési kísérlet miatt a fiatalkorúak börtönében el is töltöttem 9 hónapot. Ezután jött néhány év középiskola, majd ,,összeesküvés” – értsd, illegális pártalapítás. Egy úgynevezett ,,Kereszténydemokrata Munkáspártot” alapítottunk tíz egyetemista illetve középiskolás korú barátommal. Az első kihallgatásomkor elengedtek ebédszünetre a Gyorskocsi utcából, én pedig ezalatt a Csehszlovákiába érvényes betétlappal eltűntem Magyarországról. Majd útlevél nélkül szöktem át Lengyelországba, ahol elfogtak, visszaküldtek Csehszlovákiába. Jegyzőkönyv felvétele után – azt mondtam, ,,áttévedtem Lengyelországba” – a határőrparancsnok felrakott a Budapestre induló vonatra, ahonnan néhány száz méter után kiugrottam, majd a Javorina-Lysa Polana határátkelőtől nem messze, a nagyon sebesen folyó Bela Voda egy vadregényes részénél átgázoltam a lengyel partra. Onnan, vagy kéthetes, remek hangulatú kalandozás után Szczeczintől nem messze, egy mocsaras részen – ahol majdnem otthagytam a fogamat – az NDK-ba szöktem. Ott többször elfogtak, de megszöktem, majd, végül, a potsdami Stasi börtönben találtam magam. A kihallgatásom egy hónapig tartott, majd, hajnalok hajnalán megláncolva, a szememet fekete, átláthatatlan szemüveggel lekötve, a börtönudvarból egyenesen a schönefeldi repülőtérre vittek, ahol egy különgéppel, sok-sok Stasi tiszt felügyeletében, átadtak Budapesten a politikai rendőrségnek. A Gyorskocsiban, vagyis a Fő utcai börtönben majdnem 6 hónapot töltöttem magánzárkán, amit mellesleg remekül bírtam. ,,Összeesküvésért” és a ,,hazatérés megtagadásáért” három év két hónapot kaptam. 2 év 6 hónap után harmadkedvezménnyel szabadultam. Természetesen nem kaptam erkölcsi bizonyítványt, így azután nem is vettek fel egyetemre sem. Néhány hónapot jártam a központi teológiára, ahol azután az Államegyházügyi Hivatal embere – ő titkár volt -kiszúrta, nem lett volna szabad felvenniük. Tanulni viszont feltétlenül akartam. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ebben az országban minden foglalkozás, ami vonzott, az én nem lehetek. Akartam tengerész lenni, zsoldos – a komcsikat akartam gyilkolni Afrikában -, autóversenyző, sarkkutató, ültetvényes, minden, de minden, amit kigondoltam, előttem zárva volt. Hát még az újságírás! A házasságomban is nagyon sok feszültséget okozott, hogy szinte minden nap azzal keltem, innen el kell menni és azzal nyaggattam nagyon csinos feleségemet – egyébként mindegyik nagyon csinos volt, de a barátnőim közül sok volt, aki inkább érdekes volt -, hogy jobb ha felkészül egy kemény átkelési akcióra. Ezt ő, aki nagyon kötődött a családjához, egyszerűen nem bírta idegekkel. Azután el is váltam és, az 1975-ös Helsinki egyezmény megkötése után, egy kanadai lánnyal kötött névházasság révén és komoly nehézségek után végre megtörtént a ,,családegyesítés”.
J: A Kádár-rendszer utálata mellett a kaland is vonzotta?
L: Nagyon. Már kint, egyetemista koromban, igazán nem gazdag szállodákban utazva, egyedül Mexikóban vagy kilencszer jártam. Egyébként ‘76 júliusában mentem ki Kanadába és már 77. januárjában elkezdtem az egyetemet Calgaryban. Politológiát hallgattam. Két év után átmentem Montreálba, a McGill egyetemre, amit Kanada ,,Harvardjának” neveztek. Ott kaptam meg első diplomámat, politológiából. Közben ösztöndíjból, tanulási kölcsönből és tanulás melletti munkából éltem. Osztályelsőként szép ösztöndíjat kaptam és felvettek az angliai Oxfordba, a Pembroke College-ba, főként azért is, mert a McGill-en sok oxfordi vendégtanár tanított s ők nagyon megkedveltek. Közöttük volt Zbigniew Pelczynski, Orbán Viktor tutora is. Ekkorra már kanadai állampolgár is lettem. Már bekvártélyoztam magam az ódon Pembroke-ba és fantasztikus nagy sörözéseket csaptunk egy csodálatos társasággal, amikor, puff, mint derült égből a villám, lecsapott a vaslady. Thatcher asszony ugyanis a nem egyesült királyságbeli diákoknak a tandíjat háromezer dollárral megemelte. Nekem meg az így szükséges 14 helyett 11 ezer dollárom volt az első tanévre. Ekkor egy csodálatos dolog történt. Londonba mentem, hogy valahogy felhajtsak pénzt és késő este értem haza. Egy levél várt az ágyamon. Egy közismert francia pszichiáter lánya és egy Harvardról szintén posztgraduális képzésre Oxfordba jött jogász – ők lettek a pembrokei hetekben a legjobb barátaim – írták nekem. Felajánlották, hogy a saját zsebükből fedezik a különbözetet két évre, vagyis hatezer dollárt, és ne nyomasszon a visszafizetés gondolata: ha lesz pénzem, majd megadom. Ezt nekik soha nem felejtem el, de persze nem fogadtam el.
J: Hogy került onnan Amerikába?
L: Éppen Oxfordba látogatott egy kaliforniai barátom, akinek az volt a sajátossága, hogy imádta a magyar lányokat és már Magyarországról ismertem. Egy XV. századi kocsmában vacsora közben kérdezte, hová megyek most innen? Vissza Montreálba, mondtam. Csak kár, hogy veszítettem egy évet, tettem hozzá. Akkor ugyanis már november vége felé járt és a tanév már megkezdődött. Erre Bob: ,,a hideg télbe mész vissza?” ,,Miért nem jössz Los Angelesbe”- kérdezte. ,,Nálam nyugodtan lakhatsz” – mondta. Az első géppel indultunk Kaliforniába. Útközben aztán megbeszéltük, hogy meg kellene nézni, mi a helyzet a lányokkal a Waikiki Beachen, Honoluluban. Azután dolgoztam egy évet és mivel még a McGillről még Oxford mellett szintén jelentkeztem és fel is vettek az UCLA-ra, megújítottam a felvételi kérelmemet és ott kaptam meg két év múlva a politikaelméletből a diplomát. Egyébként csodálatos hely. Közben pedig doktorira felvettek a párizsi Politikatudományi Intézetbe. ’83 kora nyarán azután akkori francia-ecuadori-amerikai barátnőmmel, aki később a feleségem lett, egy nagy csavargásra indultunk Brazíliától Dél-Afrikáig és szeptemberre megérkeztünk Párizsba.
J: A Véralgebra itt közölt, ,,vágatlan” változatában említi, hogy lányai közül kettő ereiben indián vér folyik. Ettől a feleségétől való gyerekek?
L: Igen, ex-nejem ecuadori mamája – régi földbirtokos család – spanyol, akinek a felmenői között indián is volt. Apja meg szőke, észak-francia, aki lelépett a háború elől Dél-Amerikába csavarogni. Ott ismerte meg feleségét, Margaritát, aki éppen színésznő volt. Képzelheti, micsoda vegyesek a gyerekek. És ezek az állatok itt azt mondják rólam, hogy rasszista vagyok.
J: Hány évesek a legnagyobb gyerekei?
L: 29 és 28. Ők is olyan aprók mint én. Az első – ő barna – csupán 183 centi, a második lányom – aki az anyjára ütött – szőke, 184 centi. Nagyon szép, nagyon rendes lányok. Az egyik éppen Svájcban él, most végez, a másik Párizsban a Sorbonne-on írja a doktori disszertációját.
J: Honnan volt erre a sok utazgatásra és egyetemi tanulmányra pénze?
K: Észak-Amerikában minden diáknak lehetősége van rá, hogy részt vegyen egy úgynevezett ,,work-study” programban, ami azt jelenti, hogy magán az egyetemen is pályázhat munkára. Nekem ebben is nagy szerencsém volt, mert az UCLA-n sikerült egy nagy anyagot spanyolról angolra fordítani, amit egyébként könyv alakban is kiadtak és ebből igen szép összeg kerekedett ki. Egyébként öten jelentkeztek próbafordításra és én szinte biztos voltam benne, hogy a jelentkező egyik mexikói-amerikai fordítása fog a profnak a legjobban tetszeni. De nem úgy lett. És én ezért szeretem az amerikaiakat. Mert a teljesítmény számít. Nem az, hogy ki melyik rohadt klikknek a tagja. A lényeg, hogy ehhez a ,,work-studyhoz”, ha valakinek jók az eredményei, jönnek még az ösztöndíjak. És mondjuk az sem ártott, hogy későbbi feleségem, finoman szólva, nem igazán volt szegény szülők gyermeke. Csak az utazások célpontjában voltak viták, ugyanis ő alpinista volt, én meg főleg a tengert és a trópusi erdőket szeretem. A kompromisszum azután általában az volt, hogy – miután mindketten imádtuk az elhagyatott helyeket és a veszélyt – a háborús vagy a gerillákkal fertőzött területekre utaztunk. Amit igazán csak az tud értékelni, aki rühelli a tömegturizmust. Csodálatos dolog egyedül úszkálni üres luxusszállodák medencéjében, miközben a szobaárak a tizedére esnek és az összes pincér a mi kívánságunkat lesi. Kinn pedig a turistákat is felrobbantani vágyó tamil tigrisek vagy a guatemalai baloldali gerillerók lopakodnak.
J: Szóval, Párizs…
L: Pontosabban München. Még a francia fővárosban tanultam – Helene Carrere d’Encausse volt a témavezetőm -, amikor megkerestek a Szabad Európa Rádiótól. Írtam ugyanis néhány cikket nyugati emigráns lapokba és a SZER new yorki irodájának vezetője, Kéri Tamás felfigyelt rájuk. Ő jól ismerte a konzervatív Urbán Györgyöt, akit éppen akkoriban, a SZER-t is lassan elérő reagani fordulat eredményeként nevezték ki a SZER müncheni igazgatójának és megkérte, vegyenek fel. A vizsgát letettem, átestem a kb. másfél hónapig tartó amerikai biztonsági vizsgálaton és 1984 novemberében elkezdtem dolgozni Münchenben. Kéri már akkor mondta, szeretné, ha ketten tudósítanánk New Yorkban, és 1985 tavaszán át is mentem a Broadway-n lévő irodába dolgozni. Másfél évet töltöttem ott. Majd visszatértem Münchenbe. Közben megírtam a doktori disszertációmat.
J: Önnek a los angelesi egyetemen olyan neves professzorai voltak a témavezetői, mint a terrorizmus-szakértő David C. Rapoport vagy a Kuba-szakértő Edward Gonzalez, itt Európában pedig a világszerte elismert szovjetológus, Helene Carrere d’Encausse.. Mivel keltette fel ennyire az érdeklődésüket?
L: Hihetetlenül sokat kaptam a tanáraimtól. A McGill-en a német-argentin Mario Bunge tudományfilozófustól, az ott és Oxford között ingázó, igazi patrícius Charles Taylortól, aki a szövegértelmezések egyik legnagyobbika a világon, vagy az oxfordi Jesus College tanárától, a Hayek- és Mills-szakértő John Graytől, akinek legújabb, fantasztikus könyve a globális kapitalizmus alkonyáról messze túlmegy Kortenen. Én azt hiszem, az keltette fel az érdeklődésüket irántam, hogy nem úgy láttam a dolgokat, ahogyan a diákok többsége.
J: Miről írta a diplomamunkát?
L: Az UCLA-n a totalitarianizmus elméletéről. Párizsban az első diplomám témája a magyar és osztrák munkások életszínvonalának összehasonlítása volt a kiegyezéstől máig, míg a disszertációm arról szólt, hogy megjósolható-e előre, hogy egy totális állam elleni fegyveres felkelés sikeres lesz-e vagy sem? A válasz egyébként, néhány száz oldal után: nem.
J: Mi hasznát vette ennek a sok diplomának? Felfigyelt erre valaki akár a mai Magyarországon is, ahol, mint mondani szokták, ,,szakemberhiány” van?
L: A számomra a tanulásnak immanens értéke van. Élvezem. Az élvezeteket pedig nagyon szeretem. A helyi füvekkel borított korzikai sajtot, a Fleur de Maquis-t, az újskóciai lazacot, amerikai módon készült krémsajttal megkent pirítóson, kapribogyóval, hagymakarikákkal, limettet rácsöpögtetve – egy kis extraszáraz pezsgő társaságában. A biciklizést, a súlyzózást, és az egész életet. Ami pedig azt a kérdését illeti, hogy ,,felfigyeltek-e” erre, igen örvendetes Magyarország szempontjából, hogy nem figyeltek fel. Ez azt jelenti, hogy nincs szakemberhiány. De visszatérve – a tanulás igazán nem ártalmas. Emlékszem, a McGillen egy izraeli palesztin évfolyamtársammal beszélgettem és mondtam neki egyik elbizonytalanodásomkor, amikor egy nagyon jó, sok pénzzel járó lehetőséget kínáltak fel, hogy nem tudom, érdemes-e tovább tanulnom, hiszen amikorra megkapom az utolsó diplomámat is, már majdnem negyven leszek. Azt felelte, ,,Te hülye, ha nem tanulsz, azt hiszed nem leszel negyven éves!?”
Akárhogy is legyen, a Szabad Európánál nem mondták, hogy alulképzett vagyok.
J: Hogyan érezte magát a SZER-nél?
L: Nekem megvan az a hibám, hogy általában nagyon jól érzem magam a bőrömben. Jól emlékszem egy reggel, amikor hatalmas pelyhekben hullott a hó, és szokás szerint nem kocsival, hanem a gyönyörű, Isar part melletti erdőben karikázva, pokoli jókedvűen, hóval borított, csupasz fejjel futottam be jó nagy sebességgel az Angol kerti kapu elé, micsoda pillantást vetett rám egy szuperliberális kolléganőm, aki világfájdalmas, elgyötört arccal, spleenesen, láthatóan kábítószeres éjszakázás után megérkezett ,,munkahelyére”,,dolgozni”. Irtó élveztem, hogy ő dühös azért, mert én élvezem, amit csinálok. Az Urbán időszakban egyébként semmi konfliktusom nem volt. Sőt, nagyon sok írásos dicséretet kaptam. Utána – amikor jöttek a félliberális technokraták – eljött a kemény konfrontálódások ideje. Egy példa: New Yorkban kezdtem írni a Wall Street Journalnak. Amikor pedig visszajöttem Münchenbe, a brüsszeli, európai kiadásának akartam elküldeni egyik újabb cikkemet. Ehhez azonban a SZER engedélye kellett, amit másoknak rutinszerűen adtak meg, hiszen az a SZER imázsát növelte, ha ott állt: a szerző a SZER vagy a Szabadság Rádió (ez a szovjet népeknek sugárzott) alkalmazottja. Nekem pedig megtagadták az engedélyt. Keresztes Péter közbe is avatkozott érdekemben egy alkalommal. Ő akkor a Wall Street Journal európai kiadásánál a szerkesztőségi oldal helyettes szerkesztője volt és New Yorkból ismert, szintén a Journalon keresztül. Most egyébként itt van, a háromszázezer példányban terjesztett, konzervatív Reader’s Digest Válogatás havilap főszerkesztője.
Volt egy saját műsorom is, amit nagyon szerettem. ,,Tiltott könyvek” címen ment és a felmérések szerint az egyik legsikeresebb műsor lett. A Ribánszky-Kasza vezetés a magyar belpolitikához nem igen engedett közel, mert a Krassó-Zsille-féle vonulathoz soroltak. Vagyis sem a Haraszti-Konrád-Kőszeg vonalat, sem a reformkommunista Pozsgay vonalat nem támogattam, holott a SZER-nél ők voltak a ,,hivatalosan” támogatandók.
J: A SZER szabadsága és önállósága csak honi mítosz volt? Miben állt az ún. Haraszti-Konrád-Kőszeg vonal és a Pozsgay-féle? Melyek voltak a lényegi különbségek? És miért nem rokonszenvezett egyikükkel sem?
L: A rádió szabályzata szerint nem térhettünk el az amerikai külpolitika ,,nagy vonalaitól”. Ezt időszakonként eltérően értelmezték. Urbán idejében igen tágan. Ő volt az – és nem az őt megelőző liberális illetve az őt követő technokrata-félliberális vezetés – aki eltörölte például a ,,tiltott cikkek” listáját. Ugyanis minden reggel hatalmas paksamétát kaptunk a nemzetközi sajtóból, hírügynökségi anyagokból, lehallgatott rádióadásokból. Egy külön listát is, amely azokat a cikkeket sorolta fel, melyeket egészében vagy belőlük egyes sorokat nem használhatott vagy az egész rádió, vagy csak a SZER vagy csak a Szabadság Rádió illetve valamelyik osztály. Például, ha a New York Times az erdélyi magyarokról írt úgy, hogy az nem nyerte meg a vezetés tetszését, illetve úgy ítélték meg, hogy például a Romániában élő vagy az anyaországi magyarokat a cikk ,,feltüzelheti”, akkor azokat a cikkeket nem lehetett szemlézni illetve tilos volt utalni rájuk. Urbán kiszorítása után a tiltólistát azonnal visszaállították. Emlékszem, Zsillével őrjöngtünk, hogy egy alkalommal tiltólistára tették azt is, amit Tőkés püspök mondott nyugati lapoknak. A jelszó a ,,stabilitás” megőrzése volt. És ez volt a lényege a Pozsgay-féle vonal támogatásának. Az amerikai külügyminisztérium vezetői úgy gondolták, hogy a kommunizmust lassú, inkrementális reformokkal kell átalakítani és erre a legmegfelelőbb embert Pozsgayban látták. Ugyanezért támogatták a Konrád-Kőszeg csapatot is. Nekem igazán nem volt a kedvemre egy időtlen-időkig elhúzódó reformkommunizmus gondolata.
J: Nagyon szépen ír Önről Zsille Az önemésztő SZAER c., megvallom, azért elég nehezen érthető könyvében. Ön a ,,Nehéz Anti”.
L: Igen, az ,,anti-Ribánszkysok” csapatának súlyban meglehetősen nehéz tagja voltam és jókat söröztünk Zolival a müncheni sörkertekben.
J: Csak nem azt akarja mondani, hogy Ön, afféle radikálisként, azt szerette volna, ha a rendszerváltás vérrel és akasztással jár ?
L: Nem szeretem a ,,radikális” szót alkalmazni azokra, akik úgy érzik, a demokrácia minden népnek egyformán jár, mégpedig azonnal. Vagyis, hogy – washingtoni, ,,reálpolitikai” megfontolások alapján – vannak ,,A” és ,,B” osztályú népek, mely utóbbiak csak évtizedek, netán évszázadok múltán élvezhetik a demokrácia gyümölcseit. Vajon az ötvenhatos pesti srácokat ,,radikálisaknak” nevezné, mert nem tapsikoltak a jaltai felosztás immobilitásának? Nem. Ők a legmélyebb értelemben demokraták voltak, akik még az életüknél is jobban szerették hazájuk függetlenségét és szabadságát. Az, hogy mára ez a poszt-kommunista, mocsokban fogant sajtó így lejáratta szent emléküket, maga is megérne egy könyvnyi tanulmányt. Persze, ha kívánja, nevezze a pesti srácokat is radikálisoknak. Vagy engem. Én mindenesetre azt akartam, hogy gyorsabb legyen Magyarországon a változási folyamat. Abban az időben, vagyis a nyolcvanas évek közepén, nagyon kevesen ,,tudták”, hogy a kommunista rendszer összeomlik. A legtöbben azt a nézetet képviselték, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus konvergál majd, és kialakul egyfajta öszvér rendszer. Nem hinném, hogy Brzezinskin – akinek egyébként, mondom jóleső érzéssel, a McGill az alma matere – vagy d’Encausse-on kívül ezt bárki megjósolta volna. Én hittem a jóslataiknak, főként annak, hogy Reagan – akit nagyon szerettem és becsültem – remekül előmozdítja az összeomlást. És hogy az ,,illem” szabályaiba hatalmasat rúgva, merte a Szovjetuniót a ,,gonosz birodalmának” nevezni, fel merte szólítani Gorbacsovot: rombolja le a berlini falat és hogy közben a csillagháborús terveken dolgozott.
J: S miért hagyta ott a Szabad Európát?
L: 1989-ben Münchenben járt a Panoráma stábja. Havas Henrik, Székely Ferenc és Forró Tamás riportot forgatott a magyar osztályról. Beszéltek a protokoll-emberek. Zsille és én voltunk a ,,másrészt” oldal. Őszintén elmondtuk, hogy cenzúráznak. Ez óriási felháborodást keltett a cenzúrázó magyar osztály és a SZER vezetésében. Megállapodtunk, hogy kölcsönösen elválunk egymástól. Egyébként mindent összevetve mintegy tízezer márkát kerestem ott havonta, de ez egy percet sem zavart. Kidobni egyébként nem tudtak volna, mert a kétezer rádiós engem is beválasztott a SZER huszonegy tagú ,,üzemi tanácsába”, mely Németországban védett állat. Elváltak tehát útjaink. Los Angelesben intéztem a válási ügyeimet, amikor felajánlották, dolgozzak a santa monicai Rand Corporation-ben. Érdekességként: ez a világ legnagyobb kutatóintézete. Már a papírok aláírásánál tartottunk, amikor Magyarországon az első szabad választást a kommunisták elvesztették. Egy perc alatt döntöttem: mivel politikai menekültnek tekintettem magam és kinnmaradásom fő oka megszűnt, természetesnek éreztem, hogy hazajöjjek. Ami azért volt érdekes, mert én, aki hihetetlenül jól érezte magát Nyugaton, azonnal hazajöttem, míg jónéhány emigráns ismerősöm, aki telezokogta a haza iránti nosztalgiájával a világot, maradt.
J: Nem volt nagy kaland hazajönni?
L: Érdekes, hogy noha Münchenben minden magyarországi eseményt ismertem, nem igazán értettem meg az emberek mentalitását. Amikor egyik kaliforniai barátommal megalakítottuk a kommunizmus áldozatait segítő alapítványunkat, megrázott, hogy miért fogadnak totális közönnyel egy ilyen felemelő ügyet? Mondok egy példát. Koncertet akartunk rendezni a Sportcsarnokban, hogy a bevételből a szegénysorban élő, volt politikai foglyokat segítsük. Óriásit buktunk, mert kb. 10 jegyet vettek meg az első napon. Sőt, az alapítvány ahelyett hogy segíteni tudott volna azokon, akiken akart, elfogyasztotta saját pénzünket. Az utolsó pénzemet egy volt zárkatársamnak adtam, aki nagyon szegényen élt. Így kezdődött ,,átnevelődésem”. Azután gyorsan rájöttem arra is, hogy itt nem ugyanazt jelenti a konzervatív-liberális dichotómia, mint a több évtizedes demokráciákban és a társadalmat átszelő árok nem e szerint húzódik és valóban árokról van szó. Mivel a szívemhez soha nem állt közel a liberalizmus, nem is szólva a magyarországi, helyi érdekvédelemre felépülő, korcs fajtája, melyet itt a marxista Lukács egykori hívei, valamint az ex-ávósok, a kommunista médianomenklatúra és azok ivadékai ,,bontatkoztattak” ki, nyilvánvaló volt a választás.
J: Milyen Magyarországot szeretett volna látni ‘90-ben?
L: Semmiféle eredetit nem tudok mondani. De az biztos, hogy nem olyat, ahol, mint a rendszerváltás utáni első négy évben, Csepi Lajosék a kommunistáknak privatizálnak és a rádiónál illetve a tévénél összecsomagoltakat nem engedik ki a kapun.
J: A múltjukkal van a baj?
L: Nem, a jelenükkel. A SZER-nél én voltam az, aki ‘90 előtt először beszélt közvetlenül a ,,kommunistákkal”. Kasza csinált egy műsort és Marosán, az akkori kormányszóvivő mondott valami izgalmasat, de kicsit kétértelműt. Mondom Kaszának, marha egyszerű, hívjuk fel Marosánt. Azt mondja, úgysem válaszol. Felhívtam, beszéltem vele, leadták, majd kijött egy igazgatói utasítás, hogy ezentúl csak előzetes engedéllyel lehet magyar kormánytisztviselőket felhívni. Amikor meg végre beengedtek, igen kevéssel a rendszerváltás előtt, pont ott ültem éjfél után a Rózsadomb alján a Deux Amis-ban, a Romer Flóris utcai rendőrség mellett, ahol kitört a taxis lázadás. Rögtön csináltam egy riportot. Hajnalban hívtam a SZER-t, hogy küldöm az anyagot. De hol vágod meg és honnan adod le? – kérdezték. Mondom a Bródyból. Besétáltam reggel a Bródyba, ahol a kezüket-lábukat törték, olyan szívélyesek voltak. Megvágtam az anyagot, leadtam, ők meg kiszámlázták Münchennek. Sőt, amikor Farkas Vladimirnak nem engedték, hogy a Népszabadságban az őt támadó cikkekre válaszoljon, nagynehezen meggyőztem a magyar osztályt, hogy engedjenek vele egy interjút készíteni. Fel is hívtam és meghívtam Bécsbe a rádió költségére, hogy készítsük el az anyagot. Csak ő nem mert eljönni – félt, hogy nem engedik vissza. Vagyis engem az embereknek nem annyira a múltja érdekel, de ha a jelenük is szemét, akkor a szemét múltjuk felértékelődik.
J: Milyen változásokra lett volna szükség nálunk?
L: Merjünk őszinték lenni. Magyarország a világban éppen annyira nem fontos tényező, mint Bulgária vagy Venezuela. Akár tetszik, akár nem, itt is a nagy áramlatok határozzák meg a sorsunkat. Ha jön egy vonat, azt meg lehet állítani úgy, hogy valaki eléugrik. Abból az emberből több hősi halott lesz. Mármint több darab. Azután be lehet szállni egy taxiba, elmenni a következő állomásra, ott felszállni és a robogó vonat étkezőkocsijában egy jó bífsztek mellett elgyönyörködni a tájban. Ezt csinálta Szingapúr, ahol mára az emberek életszínvonala megelőzte azokat az európai országokét, amelyek évszázadok óta gyűjtik, halmozzák a pénzt. És ez egyetlen vezető zsenialitásán múlt. Nálunk nincs egy Líhez fogható ember, akinek a multinacionális cégek nem az ura és parancsolója, hanem egyenrangú partnere. Lí pedig, ha meghal, nyugodtan teheti, mert egy briliáns, a legfelsőbb fokon képességes, technokrata társaságot nevelt ki, amely még az ázsiai válságot is meglehetősen jól vészeli át. Amikor itt a ,,konzervatív” oldal lehetőséget kap, látjuk, önző, buta és rövidlátó módon csak saját pillanataival törődik. Itt arról beszélnek, hogy mi milyen ,,euro-konformok” vagyunk. A legnagyobb és legveszélyesebb önáltatás. Vegye fel a kagylót – és most nem képletesen beszélek, tényleg vegye fel – és kedvenc idegen nyelvén hívja fel bármelyik minisztériumot, hogy valamilyen információt megtudjon. Garantáltan nem jut túl az első lépésen vagyis a telefonkezelőn. Ennek az országnak az Antall-kormány működésének első percétől kezdve igen nagy áldozatokat kellett volna hoznia – és ez fontosabb lett volna a bankkonszolidációnál is -, hogy magyar köztisztviselőket küldjenek ki a fejlett országokba tanulni és/vagy gyakorlatra. És persze ugyanez érvényes a média területére. Ezt elmulasztották. Hogy ezt az Orbán-kormány is elmulasztja, az még nagyobb bűn, hiszen ők tanulhattak volna Antallék kudarcából.
Eközben a magyar konzervatív, nemzeti vagy jobboldal – nevezze őket, ahogyan akarja – meg elanekdotázza és elsírja az életét. Ahelyett, hogy megtanulná, hol van a faxgépének az indítógombja.
Ami még fontosabb, nem szabad áltatnunk magunkat. A konzervativizmus az egész világon szétvert állapotban van és ezt saját magának köszönheti. A szabad piacot istenítette évtizedekig, most pedig azért jajong, mert a szabad piac szétverte mindazokat az értékeket, ami fontos neki: a családot, a hagyományt, a nemzeti kohéziót.
J: Politikailag milyen párttal rokonítja önmagát?
L: Talán leginkább a bajor CSU-hoz közelinek érzem magam.
J: Ön jobboldali? S ha igen, mit jelent Önnek a jobboldaliság?
L: Ha már a CSU-nál tartunk: a néhai Franz-Josef Strauss, Bajorország volt miniszterelnöke kemény, patrióta, bajor érdekeket védő jobboldalisága az, amellyel rokonszenvezem. A Strauss-féle rend, a Strauss-féle nyitottság Bajorország üzleti érdekeire és a világra, de ugyanakkor a bajor hagyományok szeretetteljes ápolására – ez az, ami közel áll hozzám.
J: Van ma Magyarországon ilyen jobboldal?
L: Néhányszor azt hittem, igen. De kiderült, csak valakire vetített ábrándjaim léteztek.
J: A baloldalt miért tartja tömjénnel megfüstölendő ördögnek? A francia Jospin kormányzása nem sikertelen. A brit Tony Blair megmozgatta a királyságot. Izraelben szinte tagadhatatlanul a baloldalé a történelem igazsága. Akkor hát miért nem szereti őket?
L: Először is: a hetvenes és a nyolcvanas évek jobb-baloldala a világban más volt, mint a mai. Akkor, leegyszerűsítve, a baloldal volt a nagy adóztató, a nagy újraelosztó, míg a jobboldal az adócsökkentő – igaz, olykor csak retorikájában -, a vállalkozásokat ösztönző. Mára ez a cezúra szinte teljesen eltűnt. Akkor, amikor a francia Jospin-kormány és sok más, baloldali kormány vagy párt átveszi a jobboldali, sőt, a radikális jobboldali megoldásokat (például drasztikusan korlátozva a bevándorlást, de így van ez akár a szomszédos Ausztriában is) és akkor, amikor a jobboldal is szociálisan egyre érzékenyebbnek mutatkozik, nehéz a politika korábbi értelmezés szerinti jobb/bal megosztottságáról beszélni. Úgyhogy, lassan, rá kell jönnöm, nekem is le kellene szokni e jelzők használatáról. Nem véletlen, hogy Anthony Giddens, Tony Blair legkedvesebb tanácsadója könyvének a címe ,,A harmadik út”. Ami az itteni liberálisok szemében amolyan ,,magyarfórumos” cím.
J: Ön sokáig publikált a Magyar Fórumban, azután úgy tartották, hogy Torgyán József médiatanácsadóinak egyike, később Fidesz-közelinek is mondták. Ezek egymástól eltérő felfogású és habitusú politikai irányzatok. Mégis melyikhez érzi magát közelállónak? Magyarán, hol áll?
L: A Magyar Fórumban – és Ön, mint mondta, olvasta azt is, ami ott megjelent tőlem – ugyanúgy és éppen olyan szabadon írtam, mint akkoriban a Pesti Hírlapban vagy az Új Magyarországban. Csurka István egy alkalommal Ludwig Emilnek, a hetilap akkori főszerkesztőjének, azt mondta: cikkem kéziratának első két oldalát ki kell húzni. Abban arról volt szó, hogy Horváth Béla miként védelmezte a televízióban Pokol Béla felmérését Levendel Ádámmal szemben. Csurka nyilván úgy gondolta, ő nem népszerűsíti lapjában a kisgazdákat. Szerintem puszta ismertetés volt és amit akartam az az volt, hogy a baloldal felmérőinek ,,tudományosságának” ismét ,,betegyek” egyet. Csurkának a Magyar Fórum saját lapja, jogában áll azt a cikket nem megjelentetni, amelyiket akarja. Nekem pedig az az elvem, hogy minden lapnak két esélyt adok. Ez volt a második. Részemről semmiféle harag nem volt. Egyszerűen több cikket nem küldtem a lapnak.
A kisgazdák: Torgyán József egy alkalommal meghívott újságírókat egy vacsorára a Paksi halászcsárdába. Ez akkor történt, amikor a kisgazdák nagyon rosszul álltak a népszerűségi versenyben. Én voltam az egyetlen, akinek megtetszett az, amit Torgyán doktor ott mondott, és egyre szorosabb lett közöttünk a viszony. Hivatalosan – pontosan írásban -, soha, semmiféle megbízást nem kaptam, de az tény, hogy Horváth Bélával és Torgyán doktorral is sokszor beszélgettünk a sajtó dolgairól. Majd amikor megalakult a Magyar Polgári Demokraták Társasága, melynek egyik alapító tagja vagyok, akkor az terjedt el rólam, hogy közel állok a Fideszhez. Holott onnan Pokol Béla iránti szolidaritásból léptem ki, mert a Társaság őt túl kisgazdának tartotta és a légkör olyan volt, hogy kilépett. Nekem egyébként egyetlen ügy volt fontos: a magyar ,,jobboldal” integrálódása. A nézeteim pedig – legalábbis az itteni viszonyokhoz képest – olyannyira eklektikusak, hogy minden nagyobb erőlködés nélkül rám fogható: közel állok bármelyik, magát jobboldaliként meghatározó párthoz.
J: Tényleg közel áll valamelyikhez?
L: Érzésem szerint itt a pártok olyannyira kevéssé beágyazódtak és egyelőre olyannyira változóak – mind személyi összetételükben, mind politikájukban -, hogy nehéz lenne ,,lehorgonyozni” egyikük mellett. Ha egyáltalában egy újságírónak ez a feladata. Bencsik Andrásnak – akinek rengeteg erénye van – ez volt az igazi nagy hibája: először MDF-es, majd KDNP-torreádor lett. Úgy érzem, hogy még egyszer nem lesz politikus.
J: De egyikük mellett mégiscsak lehorgonyzott. A kisgazdapárt Önt nevezte ki a Magyar Rádió kuratóriumi elnökségi taggá. Miért is mondott le? Kering Önről néhány rosszmájú pletyka!
L: A rosszmájú pletykákat nem lehet eloszlatni, hiszen terjesztőiknek éppen az az érdekük, hogy ilyenek terjedjenek. Nem véletlen, hogy Varsányi Gyula újságíró a Népszabadságban sem az előttem, sem az utánam lemondott kurátorokat nem kérdezte meg: vajon nem azért mondtak-e le, mert tartanak az átvilágítástól. Csak tőlem. Ez éppen olyan módszer, mint a ,,cáfolja a hírt, hogy az anyját megerőszakolta?” – kérdés. Vérbeli, Népszabadság-technika. Miután a balliberális oldal összehangoltan működik, Várkonyi Tibor a 168 Óra című hetilapban, Varsányi kérdésére hivatkozva, már azonnal írta: nyilván tartok tőle, mit hoz az átvilágítás eredménye. Tényleg olyan degeneráltnak képzelik a kurátorokat, hogyha vaj van a fejükön és érintettek egy 1994 áprilisában hozott törvényben, akkor 1996-ban a napra mennek? Nem véletlen, hogy a kurátorok közül egyet sem találtak érintettnek. Egyébként már hosszabb ideje készültem arra, hogy lemondok, a médiatörvény ugyanis a kurátoroknak egyetlen lényeges dolgot tesz lehetővé: az elnökök kinevezését és az intézmény szabályzatának kidolgozását. Ezután dögunalmas munka folyik, ami bürokratáknak való. Ezért is mondtak le annyian. Hogy miért pont július végén mondtam le, annak egyébként egyszerű oka van, csak akkor nem hozhattam nyilvánosságra. Ekkor hívott fel Varga Domokos György, akit Kelemen Iván az Új Magyarország főszerkesztésével bízott meg. Varga Domokos engem kért fel főmunkatársának, ami természetesen összeférhetetlen a kuratóriumi állással. Ugyanakkor Varga megkért, hogy a tervezett változtatásokat tartsam a legmélyebb titokban. Ezért adtam ki lemondásom okaként azt az egyébként igaz indokot, hogy a Magyar Rádiónál a személyi állomány nem ad semmi reményt a változásokra. Amikor Varga felkért a főmunkatársi megbízatásra, megkérdeztem Torgyán Józsefet, mi a véleménye, ha elvállalnám. Ő azt mondta, nagyon örülne, ha lenne végre egy olyan lap, ahol a kisgazdákat nem diszkriminálják. Sajnos, a lap csak néhány hónapot élt, szinte pénz nélkül, és vagy Kelemen Iván vagy a körülmények megszüntették. De talán a legizgalmasabb korszak volt. Az olvasók pedig két hét alatt megérezték azt az óriási lelkesedést, amivel a lap készült.
J: Ön Varga Domokosnak a Nemzeti Tájékoztatási Irodában tanácsadója is volt, ha jól emlékszem és, ebben az időben, Csúcs Lászlóé a Magyar Rádiónál. Mi volt a feladata?
L: Varga Domokos és Csúcs is igen kemény ellenállás ellenére kért fel a munkára. Mind a két helyen néhány hónapig dolgoztam – pontosan a választásokig. Mind a kettő jól ismert – Csúcs Lászlóval 35 éve vagyunk barátok, Dombival pedig, ha jól emlékszem, kilenc éve. Nekik főként a külföldi sajtóval kapcsolatban mondtam el a véleményemet. Volt benne némi szerepem abban is – mivel az MTV-nél is voltak barátaim -, hogy a magyar nézők láthatták, hogyan nyilatkoznak az SZDSZ-es és a párt körüli emberek a nyugati sajtóban és miként keltik az ország ,,jó hírét”.
J: Vannak más barátai is, akik most a kormányapparátusban dolgoznak?
L: Sokan. Néhányukat pedig jó régről is ismerem. Szegedy-Maszák Mihály például ,,tolmácsom” volt 1976-ban egy budai anyakönyvvezetőnél, amikor, alapos előkészítés után, mint régi ,,barátnőm” érkezett Budapestre, a teljesen egyértelműen bennünket figyelő ,,titkosrendőrök” láttán halálra rémült kanadai lány, akit akkor vettem feleségül.
J: Milyen ,,előkészítés”?
L: Tudtam, hogy minden levelemet felbontják. Sőt, láttam is a levélfelbontó gépeket, amelyeket a börtön ,,speciál” műhelyében gyártottak. Mivel ellenőrizték, mit írok, hosszú, ,,szerelmes” leveleket váltottunk azzal az egyébként nagyon csinos lánnyal, akit nekem az ismerősök Kanadában ,,feleségként” szereztek. Amikor pedig Sue megérkezett – miután egy korábbi, akkor már Amerikában élő zárkatársam ,,felkészítette” – forró csókokat váltottunk Ferihegyen, a bennünket figyelő, két aktatáskás úr nagy megelégedettségére. És éppen a levélfigyelésnek köszönhetem, hogy kiengedtek: amikor a Helsinki egyezmény ellenére, nem akartak útlevelet adni, ugyanennek a barátomnak azt írtam, felgyújtom magam a budapesti kanadai követség előtt. Ezt a levélcenzorok nyilván ,,bevették”, mert a levél feladása után három nappal már behívtak a Rudas László utcába az útlevélért.
J: Ön hosszú ideig pereskedett is a belügyminisztériummal és nyert is ellene, hogy betekinthessen az Önről gyűjtött anyagba. Most hol tart az ügy?
L: Megnyertem és megnézhettem az anyagomat, ami lényegében a peranyagaimat és a kihallgatási jegyzőkönyvet tartalmazza. De valaki megmutatott még néhány oldalt, amely a megfigyelésemre vonatkozott. Érdekes viszont, hogy a Történeti Hivatalnak a belügytől az anyagomat még máig sem sikerült megkapnia, noha a törvény kötelezi a belügyet a dosszié átadására. A Történeti Hivatalnál szintén csak a peranyagom volt meg. Vezetője, Markó úr, aki minden követ megmozgatott, hogy összeszedje, amit rólam talál, azt mondta, hogy a megfigyelési dossziémat valószínűleg megsemmisítették. Persze van egy olyan mondás, hogy dokumentum nem semmisül meg csak más kézbe kerül. Legalábbis annak egy példánya. Talán ott tartják, ahol a külföldre távozottakat figyelték. Mindenesetre a Történeti Hivatalnál ,,pótkutatást” kértem, és megadtam három olyan embernek a nevét, aki, érzésem szerint, jelentett rólam. Újabb fél év után a napokban kaptam értesítést. Valóban találtak anyagot – 24 oldalt. A ,,barátom” Hutter Antal fedőnéven írt rólam jelentéseket. E könyvhöz mellékeltünk is néhány lapot, hogy látható legyen, micsoda pitiáner dolgokra voltak kíváncsiak. A Történeti Hivatalnál pedig a kutatást, mint ígérték, folytatják.
J: Politikai szerepet soha nem akart vállalni?
L: Kétszer ajánlották fel. Először 1993-ban, majd 1998-ban, de úgy érzem, nem tudom fegyelmezetten követni egy pártnak a nézeteimtől jelentősen eltérő fordulatait. Az is visszatartott, hogyha politikus lennék, elveszíteném újságírói hitelemet magam és azok előtt, akik nagyon szeretnek és olvasnak. Miután a ,,mi” oldalunkon az újságírás nem pénzről szól, ha az ember a saját és olvasói megbecsülését is elveszíti, akkor nincs tovább.
J: Vagy kilenc hónap telt el az Orbán-kormány hivatalba lépése óta. Mi a véleménye?
L: Én Orbánban a választások előtt is már nagyon hittem – oly sokakkal ellentétben a mi oldalunkon. Úgy tűnt, nekünk lesz igazunk és azoknak, akik rá szavaztak. A kormány pazarul, lendületesen indult. Mindenki, aki nekik drukkolt, tapsolt. Én arra gondoltam, hamarosan bevezetik legalább a norvég sajtótámogatási rendszert, hiszen az támadhatatlan. Norvégiában működik a világ legszabadabb sajtója: a vélemények pluralitását úgy tartják fenn, hogy a kisebbségi véleményeket közlő, kis példányszámú lapokat is támogatják. Azután, 1999. januárja táján, valami történt. Megfeneklett a kocsi. Nem tudni miért. Megmattolták Orbánt? Mutattak neki néhány dossziét, melyeknek publicitást ígértek, ha netán Princz-per lesz vagy megteszi a médiakiegyenlítésre ígért lépéseit? Nem tudom. Senki nem tudja. Akik tudják, azok meg lapítanak. Február elejére már sokan kezdték rázni a fejüket. Márciusra még többen, míg április végén már ott tartunk, nincs olyan eldugott hely, ahová meghívnak előadást tartani, hogy ne azt kérdeznék: ,,Miért nem történik itt semmi?” Én tudom, hogy iszonyú rossz passzban van a kormány: hó, árvíz, orosz fizetésképtelenség, Koszovó, és sorolhatnánk. De ezek mind elmúlnak. Az az érzés viszont nem múlik el, hogy – csak egy példát mondjuk – egy olyan kuratórium nem hívja vissza a Magyar Rádió vezetését, amely számarányánál fogva megtehetné. Azok a sebek soha nem fognak behegedni, amelyeket a Demokrata kapott, amikor április idusán kiderült, a jobboldali többségű kollégiumok a Nemzeti Kulturális Alapban úgy döntöttek: a kormányt a legaljasabb módon gyalázó folyóiratokat dotálják milliókkal és fenéken rúgják barátait. Nagyon ostobán, nagyon provinciálisan hangzik, de én fontosabb dolognak tartom ezt a döntést, mint akár a szerbek elleni háborút. Ugyanis nem ott dől el a 2002-es választás. A Demokrata olvasói – akiknek a saját területükön igen hasonlóak a tapasztalatai – ezt a döntést nem fogják tudni megemészteni. Nem szörnyű az, ha visszanézve a Horn-korszakra, sokan azt kezdik kérdezni maguktól: mennyivel volt nekem, személy szerint rosszabb akkor? És ha ezek az emberek három év múlva nem mennek el szavazni, akkor mi lesz itt? Sajnos nagyon sokan gondolják már azt, hogy a játszma elveszett. Eddig a pesszimistákat mindig tudtam bíztatni valamivel. Ha ma is ezt próbálnám, kinevetnének.