Néhány napja a vezető svájci lap, a Neue Zürcher Zeitung ötven–ötven százalékosra saccolta, hogy a végleges, január 21-re tervezett koalíciós tárgyalások sikerre vezetnének. Ami azt jelentené, hogy a jelenlegi felállásban – CDU/CSU–SPD – folytatódna Angela Merkel már így is túl hosszú ideje tartó uralma. Az utóbbi időben ugyanakkor felbukkantak olyan sajtóhírek, hogy a külügyminiszteri posztra Martin Schulz kerülne a jelenlegi Sigmar Gabriel helyett.
Érdemes belepillantani a kristálygömbbe, hogy lássuk, van-e számunkra és az egész világ számára jelentősebb különbség, ha netán Gabriel maradna, vagy ha Schulz foglalná el a külügyminiszteri széket. A válasz előre: lenne, mégpedig döntő. Ugyanis Sigmar Gabriel és szociáldemokrata párttársa, Schulz között elsősorban lelki alkatban, világnézetileg, tisztességben és a német érdekek valódi képviseletét tekintve a különbség nehezen eltúlozható. Mivel sokan hajlamosok minderre csak legyinteni, lévén ugyanazon pártból valók, nézzük, hogyan viselkedett eddig hivatalában Gabriel és miként Schulz. Szögezzük le már az elején, Sigmar Gabriel pártja jobbszárnyához tartozik. Azt is, hogy egyetemet végzett, mégpedig a göttingenit, ami Schulz közismert iskolai háttérhiányához képest feltétlenül megemlítendő.
Számos politikai vezető pozíciója közül érdemes kiemelni ma is meglévő, 2013-tól betöltött alkancellári tisztségét és azt is, hogy előtte négy éven át az SPD elnöke volt. Majd 2017. január vége óta külügyminiszter. Ahol – és most engedjenek meg egy dicséretet egy olyan cikkírótól, aki talán még soha nem dicsért szociáldemokrata politikust – kiválóan teljesített, munkájában példátlan bátorságot felmutatva.
Már évekkel külügyminiszteri széke elfoglalása előtt is határozottan kiállt amellett, hogy a német csapatokat vonják vissza Afganisztánból annak ellenére, hogy engedelmeskedve koalíciós főnöke nyilvánvaló utasításának, több alkalommal szavazta meg a NATO által vezetett biztonsági misszióban, az ISAF-ban való német részvételt. Azt pedig mindenki döntse el maga, hogy mennyi bátorság kell ahhoz, ha valaki németként 2012-ben, amikor hivatalos látogatást tett Hebronban és a megszállt palesztin területeken, Izrael Államot – Jimmy Carter volt amerikai elnökhöz hasonlóan – „apartheid rezsimnek” nevezte.
Ami a nyugati világ egyik, általa táplált kedvenc konfliktuszónáját illeti, a német állam képviselőjétől elhangzottak alapján páratlannak tekinthető módon jelentette ki 2014 augusztusában, hogy Ukrajnában a konfliktus egyetlen megoldása a szövetségi (föderális) felállás létrehozása. Ekkor hozzátette, Németország prioritása abban áll, hogy megakadályozza a közvetlen konfliktust Oroszország és nyugati szomszédja között. Konfliktus megakadályozása (?!), halljuk lelki füleinkkel az amerikai neokonok vészterhesen őrjöngő reagálását erre, mint mindenre, ami a konfliktusok élezése helyett békét akar. Egy évvel később ráadásul még azt is mondta ezzel kapcsolatban, hogy Berlin segíteni akarja a konfliktus megoldását Ukrajnában, de nem akarja térdre kényszeríteni Oroszországot. Amire Alexander J. Moteyl ukrán–amerikai történész – akinek 2011-ben, A zsidó, aki ukrán volt címmel az Egyesült Államokban megjelent, részben önéletrajzi kötete komoly figyelmet kapott – azzal vádolta Gabrielt, hogy „mindent elárul, amiért egy demokratikus szocialista kiáll”.
Ő volt tizenhárom év alatt az első magas rangú német kormányzati politikus, aki 2015 júliusában meglátogatta Iránt. Mégpedig egy igen potens német üzleti delegációt magával víve. Néhány hónappal később olyat tett, amit nyugati politikus – függetlenül tollazata politikai színezetétől – nemigen mer megtenni:
nyilvánosan szólította fel Szaúd-Arábiát, hogy Németországban se támogassa a radikális iszlamistákat.
Tavaly jó néhányszor belegyalogolt Trump elnökbe azután, hogy már egyértelműen világos lett, az elnök lefeküdt a hadiipari komplexumnak és az azt támogató neokon agytröszt- és médiahálózatnak. Áprilisban egy NATO-tanácskozáson okozott megrökönyödést, amikor elutasította Washington kívánságát Németország katonai kiadásainak növelésére. Júniusban bírálta az Oroszország elleni újabb amerikai szankciókat, amelyek egyik fő célpontja az EU–orosz energiaprojekt, beleértve az Északi Áramlat 2 földgázvezetéket. Közölte, ez európai kérdés, amihez Washingtonnak semmi köze.
E példásan bátor ember legutóbbi, az elképzelhető helyeken hatalmas felháborodást kiváltó beszédét pedig alig több mint egy hónapja mondta el Berlinben azzal, hogy az egész transzatlanti viszonyt át kell értékelni, új Amerika-politikát kialakítani, és egyben mélyreható változásokat követelt Németország és Európa transzatlanti viszonyában, tekintettel arra, hogy Donald Trump elnök alatt az Egyesült Államok világpolitikát alakító szerepe meggyengült.
És már csak egyetlen jellemző információ arra a „szeretetre”, ami a német fősodratú média és Gabriel között áll fenn: tavaly szeptember közepén a Der Spiegel mennydörgött, hogy miként merészel a német külügyminiszter interjút adni a Russia Today televíziónak a német–orosz kapcsolatokról, Ukrajna és a katalán önállóság témájában.
Valamint egy, számunkra nagyon nem elhanyagolható adalék: Gabrielnek nemigen volt baja „a populista” magyarokkal és kormányukkal.
Ami riválisát, Martin Schulzot illeti, neki annál több baja volt. Ő, akiben oly jól megvan a tartalom és a forma – mondjuk udvariasan és kissé tudománytalanul így – oly aranyos marxi dialektikája, a jobboldali Magyarország iránti gyűlöletével kel és fekszik. Nemcsak mostani, SPD-elnök pozíciójában, de már az Európai Parlament elnökeként, sőt előtte még inkább, az ottani szocialista frakció elnökeként is, amikor még nem kellett visszafognia ennek az embernek zsigeri önmagát.
Ha Martin Schulz lesz a német külügyminiszter, nem fogja majd vissza magát. Az állandóan az „európai értékeket” hangoztató zsebes uniós politikusokhoz hasonlóan tesz meg mindent, hogy féktelenül élje ki alaptermészete bosszúszomját Magyarország és Lengyelország ellen. De ugyanakkor messze jobban szolgálhatja az amerikai globális konfliktusgerjesztők érdekeit.
Az pedig nem elképzelhetetlen, hogy Angela Merkelnek nem ér meg túl sok és túl nagy vitát, illetve energiafecsérlést, hogy visszafogja külügyi emberét, például a Magyarországot majd folyamatosan büntetni kívánó politikájában.
Úgyhogy ne is említsük egy lapon e két eshetőséget. Olyannyira, hogy Sigmar Gabriel netán még egy CSU-külügyminiszternél is jobb lehet.
Lovas István (http://magyarhirlap.hu/cikk/108244/Gabriel_Schulz