/Az alábbi cikk 2000 februárjában jelent meg a Demokratában az akkori osztrák koalíció felállása után/
A sajtó a Haider-üggyel ismét bizonyította, hogy még mindig tetőtől talpig „posztkommunista”. Ahogyan a rendszerváltás előtti időkben a sajtó saját írásaival a moszkvai hatalmi központ és intézményei lépéseit helyeselte és indokolta, most ugyanezt tette szinte totális egyöntetűséggel az új hatalmi központok és intézményei iránt mutatott szolgai kutyahűségével. És közben – ez volt második főbűne – elhallgatta a kommentároknak azt a szivárványát, ami a bécsi kormányváltás fölött húzódott. Tomport nyalt, dorombolt és cenzúrázott. Rendszerváltás utáni sajtó?
Hetilapunk ismét közszolgálati szerepet vállal. A Haider-ügyben is. Mint ahogyan korábban az FPÖ pártprogramját ismertettük egyedüliként („hogy a Demokrata segítse olvasói választását”, volt olvasható egy ideges liberális reagálásban), majd, múlt héten, szintén egyedüliként, az új osztrák kormány nyilatkozatát (Ausztria felelőssége – A jövő Európa szívében), most az elhallgatott nyugati sajtóvisszhangokat gyűjtöttük össze. A Demokrata egyébként igen hálás feladata, a jelek szerint, egyre inkább a kizárólagos dokumentaristáé is. Ami szomorú bizonyítvány a magyar sajtó állapotáról.
* * *
Kezdjük február 5-ivel, amikor a párizsi globális lapban, az International Herald Tribune-ban és a Los Angeles Times-ban nem kisebb személyiség, mint a sem „liberális” sem „konzervatív” kategóriába nem sorolható, igen nagy tekintélyű történész-publicista, William Pfaff írt cikket Egy demokráciában a szavazóknak korlátlan a választása címmel. A szerző szerint Haidernek a további európai integrációval szembeni ellenségessége és az a kívánsága, hogy újabb korlátokat állítsanak a bevándorlókkal szemben, semmivel sem szélsőségesebb, mint azok az állásfoglalások, amelyeket az EU-ban másutt fejeznek ki fősodratú politikusok. Sőt, írja Pfaff, egyenes európai egyetértés tapasztalható abban, hogy közösen kell fellépni a bevándorlás csökkentése érdekében.
Pfaff rosszallását fejezi ki az osztrák kormány elleni lépések miatt. Tettek szankcionálhatók, de vélemények kifejezése – bármilyen kényes is legyen a téma – nem. Ez az elv igen hasznosnak bizonyult az Egyesült Államokban, fejezi be Pfaff.
Szintén 5-én veszi Ausztriát védelmébe a Washington Post hasábjain nem más, mint a zsidó Rágalmazásellenes Liga országos igazgatója, Abraham H. Foxman. Foxman szerint nem csoda, hogy a baloldal fél Haidertől, hiszen most a jobboldali populista a baloldali populista hangokra fogékony táborból is oly bőségesen halássza el híveit. Sőt, ahogyan az Európai Unióban a jobboldali, konzervatív pártok gyenge szereplése mutatja, a jobboldal is fél, hogy a haideri radikális jobb húzza majd ki a szőnyeget a mérsékelt jobb alól. Ausztriát azonban ezért nem szabad páriává tenni. Hanem állandóan konfrontálni kell tetteivel, írja Foxman.
Anne Applebaum, aki éppen a szovjet Gulág történetével foglalkozó könyvet ír és idejét Varsó és London között osztja meg, az üzleti körök legbefolyásosabb lapjában, a Wall Street Journal február 7-i számában emlékeztet arra, hogy Oroszország jelenlegi és számos kelet-európai új demokrácia vezetői nem pusztán, mint Jörg Haider, egy korábbi zsarnoki rendszer szimpatizánsa volt, hanem az uralkodó elit nagyravágyó tagja. Mint Borisz Jelcin – akit oly sokszor öleltek át barátai, Helmut Kohl és Bill Clinton -, aki a szverdlovszki KP vezetője volt a Brezsnyev éra idején. Putyin a KGB tagja volt és legalább olyan mértékben fejezte ki csodálatát Sztálin „rendje”, mint Haider Hitleré iránt. „Horn Gyula, aki nemrégiben még Magyarország …miniszterelnöke volt, annak a kommunista rendszernek volt része, amely az 1956-os magyar forradalmat eltaposta”. De Joschka Fischertől Robin Cookon át Louis Michelig soha senki egyetlen egyszer nem panaszkodott, amiért ezek a politikusok a múltban zsarnoki rendszereket támogattak. A 14-tagú Európai Unió Franciaországot sem ítélte el, amikor Lionel Jospin miniszterelnök kormánya kabinetjébe kommunistákat vett fel, vagy amikor Mitterrand tette ezt a nyolcvanas években, vagy amikor Olaszországban a koalícióval kerültek hatalomra. Márpedig ezek az emberek sokkal nyíltabban rokonszenveztek zsarnoki rendszerekkel, mint Jörg Haider. A kommunista tömb országaiban nyaraltak és visszatértükkor a Keletet dicsérték. Képmutatás érezhető a levegőben, ami nem Haider Szabadságpártjából árad, fejezi be cikkét Applebaum.
A Los Angeles Times február 7-i számában Dr. Morton H. Pomerantz rabbi írt részletes cikket, mely „A felháborodás kiáltásai hasítják a levegőt” mondattal kezdődik. Mindenütt szankciókról, bojkottról, EU-tagság felfüggesztéséről olvasható. Vajon „mi fenyegetheti ennyire a civilizációt…, hogy ilyen drasztikus lépésekről hallhatunk?”, kérdezi a rabbi, aki, egyébként az Egyesült Államok zsidó háborús veteránjainak országos tábori lelkésze. Mielőtt „csatlakoznánk ahhoz a vidám tömeghez, amely törött sörösüvegekkel dobálja az osztrákokat”, talán csillapodjunk le egy kicsit, ajánlja. Hiszen itt arról van szó, hogy a szabad választásokat tisztelni kell. Mint Izraelben, ahol a kommunisták és a „fél lázadás” állapotában lévő arabok kaptak helyet a Knesszetben, mert annyi szavazatot kaptak.
Haider, írja Pomerantz, kétségkívül tett egy-két felelőtlen kijelentést, de ugyanakkor egy olyan nyilatkozatot is aláírt, amelynek egyik része így szól: „Ausztria elfogadja XX. századi, tragikus történelméből és a nemzeti szocialista rendszer szörnyű bűneiből származó felelősségét”.
Haider szabad piacot, erős nemzeti katonaságot, valamint olyan bevándorlási és kulturális politikát akar, amely Ausztriát osztráknak őrzi meg. Feltűnően hasonló politika ahhoz, amit más nyugati politikusok hirdetnek. Csakhogy „a radikális baloldal – és a legtöbb európai országban szocialisták vannak kormányon – a mérsékelt konzervatív eszméket ’szélsőjobbként’ határozták meg. A szélsőbal nem igen tiszteli a demokráciát”.
Az Ausztriára oly érzékeny országok érdekes módon kevésbé érzékenyek Kína vagy Kuba esetében. De Izrael viselkedése a legfelháborítóbb. Miközben visszavonja nagykövetét Bécsből, olyan arabokkal tárgyal, akik Hitler óta a legtöbb zsidót ölték meg. Ennyit „az állítólagos nagyfokú zsidó intelligenciáról”.
Az International Herald Tribune és a Washington Post szintén 7-i számában William Drozdiak Bécsből keltezett tudósításában Haider halálra rémült osztrák ellenfeleit idézi, akik szerint az ellenlépések Haiderből „hőst és mártírt” faragnak. „Haider azt mondja ki, amit mások gondolnak”, idéz Drozdiak egy osztrák közvéleménykutató intézet vezetőjét. Az osztrákok emlékeztették az újságírót arra, hogy amikor 1994-ben Berlusconi a szeparatista Északi Ligát és a Nemzeti Szövetséget bevette kormányába, az Unió nem protestált, holott e két csoportot Mussolini utódjának tekintették.
A Wall Street Journal-ban másnap, 8-án George Melloan ír szokatlanul hosszú, felháborodott cikket a Haider-ellenes támadásokról, melyet azzal kezd, hogy idézi Sandy Bergert, Clinton nemzetbiztonsági tanácsadóját, aki az amerikai lépéseket azzal indokolta, hogy a „demokrácia több, mint a puszta választások. Közös értékekről is szól”. Valóban? – kérdezi Melloan, aki azonnal felteszi a kérdést, hogy egy Bécsben alakuló kormány miért lenne Washingtonban nemzetbiztonsági kérdés (értsd: ehhez miért kell Bergernek megszólalnia?) A politikai eszmék emberek értékrendjéből fakad és igen figyelemre méltó lenne, teszi hozzá gúnyosan, ha egy demokráciában mindenki azonos értékeket vallana. „Az ilyen boldog és harmonikus helyeken sem választásokra, sőt még kormányokra sem lenne szükség”.
A demokrácia valódi feladata ezzel szemben az, állítja Melloan, hogy az álláspontok közötti különbségekhez igazodjék. Ezért van szükség szavazásra. „Ha pedig megtiltják egyeseknek, hogy vallott értékeiket kifejezzék úgy, hogy abból egy olyan kormány származzon, amely a szavazó értékeivel hasonló értékeket vall, annak már van neve. Totalitarizmusnak hívják”.
Az EU és Clinton azt hiszi, a szankciók hatására az osztrákok mellüket verve mea-culpáznak majd Bécs utcáin. Nem fognak. Hanem egyre nagyobb tömegekben támogatják Haidert. Mint a felmérések is mutatják.
A 8-i Washington Postban fejezi ki véleményét Walter Laqueur, számtalan, nagy figyelmet keltett könyv szerzője, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja egyik kutatási tanácsának társelnöke, aki kijelentette, igazán nem tartozik Haider csodálói közé és már két alkalommal is perben állt vele. Csakhogy azok az európai miniszterek, akik Haiderrel szembeni ellenségességükben oly egyek, egymással versengve fűzték szorosabbra kapcsolataikat Iránnal. Azzal az Iránnal, amely nem titkolta, hogy tömegpusztító fegyvereket vásárol és el kívánja pusztítani az iszlám ellenségeit. „Függetlenül attól, hogy mit tett Haider, az meglehetős biztonsággal megjósolható, hogy nem indít fegyverkezési hajszát Magyarország, Szlovákia vagy Szlovénia elleni hadjárathoz”. Az „osztrák parlementet sem gyújtják fel, mint tették a Reichstaggal 1933-ban. És a mauthauseni koncentrációs tábor sem nyitja meg újra kapuit.” Laqueur így fejezi be cikkét: „Mint tudjuk, az örökös éberség az a feltétel, amellyel a szabadságot az emberek megkapták. De az éberség nem jelenti annak a szinonimáját, hogy túl gyakran kiabálunk farkast és nem a megfelelő helyen és ennek következtében a valódi veszélyektől eltereljük a figyelmet.”
A konzervatív amerikai újságírás talán vitathatatlanul legnagyobb alakja, George F. Will a február 10-i Washington Post-ban tette le a garast, szintén a Haider-ellenzők ellen, Sok hűhó egy kis osztrák miatt címen megjelent cikkében. „Most az Európai Unió arra az arrogáns és törvénytelen butaságra vetemedett, hogy a legújabb választások eredményeként létrehozott új osztrák kormányt törvénytelennek nevezte”, írja Will. Majd felteszi a kérdést: „Ha Haidernek kommunista múltja lenne vagy a Szovjetunió irányában mondott volna egy két, csodálatát kifejező mondatot, vajon az EU akkor is lépett volna? (Biztos, hogy nem.) És ha tényleg európai értékeket fejez ki az, hogy az EU Ausztriát szeszélyes toporzékolás közepette azért bünteti meg, mert Ausztria választási rendszerét rendeltetésszerűen alkalmazta, akkor mi a csodálni való ezeken az EU-értékeken?” Will szerint az, amit az EU tesz „az erkölcsi exhibicionizmus törvényen kívüli és ezért törvénytelen gyakorlása. Az európaiaknak sokkal inkább kell félniük az EU ilyen elvtelen és korlátlan autoriter fellépésétől, mint Haider visszataszító, de impotens magamutogatásától.” Ezzel kapcsolatban érdemes idézni a korábbi rákosista és moszkovita Várkonyi Tibor cikkét (Mérce) a Magyar Hírlap február 9-i számából, sivár és visszataszító kontrasztként a kinti lapok gondolati pezsgéséhez: „Nem kell Európát kioktatni arra, hogy ne csupán nyilatkozatokon rágódják, hanem hagyjon időt a tettekre és csak azokból vonjon le következtetéseket. A brüsszeli Bizottság tagjai, a tizennégyek külügyminiszterei és az Európa Parlament tagjai nem zöldfülű diplomaták, akik hebehurgyán hoznak döntéseket. Ha ezúttal minden egyéb megfontolást mérföldekkel megelőz a morál, akkor annak nagyon alapos az oka”, rója örömtelen, kötelező sorait az örök, habituális igazodó.
Február 10-én a New York Times Genfből keletezett tudósításában már a Haider-ellenes támadások első „gyümölcseire” figyelmeztet. Svájcban egy szempillantás alatt sikerült összegyűjteni a hiányzó aláírásokat egy olyan népszavazás kiírásához, amely megnehezítené Svájc közeledését az EU-hoz. Haider előtt az aláírásgyűjtőknek nehéz dolguk volt, mert nem igen tudták összeszedni a szükséges félszázezer aláírást. De most, amikor a svájciak meglátták, milyen módon korlátozza az EU Ausztria szuverenitását, a hét végén nem hogy az ötvenezres számot érték el, de villámgyorsan hetvenezer aláírás gyűlt össze.
A New York Times tudósításában idézi a svájci, francia nyelvű napilap, a Le Temps főszerkesztőjének a címoldalra nyomott vezércikkét, melyben Eric Hoesli azt írja, hogy „Egy országot szankciókkal sújtani kizárólag végrehajtó ágazata politikai összetétele miatt súlyos és elfogadhatatlan precedens”.
De az európai lapok is hemzsegtek az EU-t és Amerikát elítélő vezércikkektől. A konzervatív Die Welt február 5-i száma szerint „Az EU már régen nem cselekedett olyan szerencsétlenül és ostobán, mint most. Amit a tüntetők megtehetnek, a politikusoknak tilos: a tiltakozást azonnal politikává váltani”. Az olasz La Repubblica szerint az EU-államok akciója csak Haider malmára hajtja a vizet.
Térjünk azonban vissza az angolszász sajtóra, amelynek lényegesen nagyobb a befolyása, az olvasóközönsége és érdekesebb is.
Magyarországon érdemtelenül ismeretlen a Haider-ellenes amerikai politikát talán mindenkinél élesebben bíráló George Szamuelynek. A konzervatív Szamuely – akinek írásait rendre olvashattuk és olvashatjuk első vonalbeli brit és amerikai lapokban és magazinokban – a nagyon érdekes Antiwar.com internetes honlapon, február 8-i keltezéssel jelentette meg Pokolba a választásokkal c., részletes elemzését a témában. Szamuely nem igazán kedveli a jelenlegi amerikai kormány külpolitikáját és nem feltétlenül kedvence Albright külügyminiszterasszony, akiről egyébként vagy úgy emlékezik meg, mint aki „naponta lesz hülyébb”, vagy úgy, mint egy „visszataszító szipirtyóról” („hideous harridan”). Megjegyzendő, hogy Albrightnak Amerikában általában lényegesen gyengébb a sajtója, mint Magyarországon (mi is lenne várható a született erőközpont-imádóktól?) és a róla kialakult képen az sem igazán segített, hogy mint megtudtuk a New York Daily News február 8-i számából, az emlékezetes párizsi Koszovó-konferencián az albán küldöttség takarítónőnek nézte, ki akarta küldeni a tárgyalóteremből, mire a külügyminiszter asszony olyan éktelen káromkodásba kezdett, hogy az albán tolmácsnak szégyenében torkára forrt a szó.
De vissza Szamuelyhez, aki mintegy 6 ezer leütéses cikkét ezzel a mondattal kezdi: „Az Egyesült Államoknak joga és kötelezettsége van ahhoz, hogy aláaknázza azokat a demokráciákat, melyek olyan vezetőket választanak, melyeket az Egyesült Államok nem szeret – ez a Clinton-doktrína. Az adminisztráció nem szereti Jörg Haider Szabadság Pártját. Ezért az osztrákokat megszégyeníti és kirekeszti mindaddig, ameddig nem hagynak fel a demokratikus, alkotmányos folyamatokkal… Más szavakkal, pokolba a választásokkal. Ez lett most a hivatalos amerikai politika.” Szamuely ezután azt írja, hogy az „Egyesült Államok sokkal inkább szeret olyan országokkal együttműködni, amelyek egyáltalán nem tartanak választásokat. Hanem azt teszik, amit mondanak nekik és gondoskodnak arról, hogy az amerikaiak meggazdagodjanak. Szaud-Arábiában nincsenek választások. És börtönbe zárják azokat is, akik a Bibliát olvassák. Ugyanakkor Madeleine és Bill e miatt még nem háborodott fel”.
Szamuely ezután általában támadja az Ausztriát ostorozó liberálisokat: „De a liberálisok nem azért böfögik fel a Hitler-témát, hogy történelmi vitákat zárjanak le. A lényeg az, hogy az embereket megfélemlítsék: csatlakozzanak a mostani liberális napirendi pontokhoz. Az osztrákoknak – mint másoknak is – fel kellene hagyniuk a nemzet minden fogalmával, a kulturális azonosságtudatukkal és történelmi hagyományaikkal. Határaikat egyre több bevándorló előtt kellene megnyitniuk. És fel kellene hagyniuk azzal a gondolattal, hogy egy keresztény civilizáció részei.” Szamuely ezután liberális lapvéleményeket ismertet, miszerint az idősödő osztrákoknak elemi, elkerülhetetlen szükséglete a bevándorlás elősegítése. Dehát ha ez valóban annyira „elkerülhetetlen”, akkor miért kell erről győzködni az osztrákokat? Sőt, akkor miért kell Haidertől megrettenni? Hiszen ő, aki be akarja zárni a kapukat a bevándorlók előtt, e logika szerint vesztes ügyet vállal magára. Majd így folytatja: „A Clinton-kormány Ausztriával szembeni magatartása ismét felszínre hozza megszállott, Európa-ellenes előítéleteit. E kormány szemében Európa rasszista, bigott, antiszemiták gyűjtőtábora. Az európaiak bármikor készen állnak arra, hogy Hitler zászlaja alatt meneteljenek. Ennek az amerikai bigottságnak a célja az, hogy az Egyesült Államok megindokolja Európa fölötti uralma meghosszabbítását. Egyértelmű: az európaiakban nem lehet bízni, hogy saját maguk irányítsák országuk ügyeit. Ha éppen nem ’gyávák’, akkor ’nem hajlandóak modernizálni’. Ha viszont éppen hajlamosak modernizálni, akkor ’idegengyűlölők’ vagy ’antiszemiták’”, írja George Szameuly.
Az amerikai újságírás egy másik nagy neve, Arnaud de Borchgrave, a UPI elnöke és a Washington Times főmunkatársa lapjának február 10-i számában Kedvelt ellenségek címen írt cikkét így kezdi: „Az osztrák demokratikus folyamatok nyomán a nyugati fővárosokban beindult kollektív térdreflex pusztán a legfrissebb megnyilvánulása annak a ’nincs ellenség a baloldalon’ jelenségnek, amely egy vagy két évtizeddel meghosszabbította a hidegháborút. Azok, akik az első szóra hittek a szovjet jószándékoknak, amikor nyilvánvaló volt, hogy jószándékról szó sem volt, most nem hajlandóak Ausztriának előlegezni a jószándékot annak ellenére, hogy az új, jobboldali koalíciós kormány elítélte az idegengyűlöletet, az antiszemitizmust és rasszizmust, valamint ünnepélyes ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja a demokráciát és az emberi jogokat és elismerte a felelősségét a náci-időszak bűneiért. Az európai barikádokon felnövekedett szocialisták 1968-as generációja most minden EU-kormányban hatalomra került (Spanyolország kivételével). És most Ausztria a legutóbbi ország, amelyek a szocialista hajóról leugrik”. Érdekes, írja Borchgrave, hogy amikor Hugo Chavez, a venezuelai „erős ember” tavaly Kínába látogatott és vendéglátóit is zavarba hozva dícsérte azt a Mao Ce-tungot, aki 40 millió kínai haláláért felelős, az Egyesült Államok nem hívta vissza caracasi nagykövetét.
Borchgrave később azt írja, hogy Massimo D’Alema olasz miniszterelnök egykor sztálinista volt. Sztálin pedig azt mondta, egy ember halála tragédia, 1 millió ember halála statisztika. D’Alema egykori célja az olasz demokrácia megölése volt. Ma tiszteletre méltó demokrata.
Nos, ennyi fért be a szűk helyi keretek közé a külföldi sajtótermésből. És még egy hír. David Lévi izraeli külügyminiszter megfenyegette Libanont, hogy amennyiben a hezbollah további izraeli katonákat öl meg (Libanonban) Libanon földje égni fog. Szerintünk a büntetés nem elég szigorú Az égő földön égő libanoni lakosságból szappant kell főzni, hogy legyen mivel kezet mosni a Haider-ellenes gyülekezetek résztvevőinek.
Lovas István
DEMOKRATA, 2000. február. 18