Interjú Pröhle Gergely államtitkárral
PRÖHLE GERGELY: SZOMORÚ LENNE, HA TÁMOGATOTT ÍRÓINK ELHAGYNÁK AZ ORSZÁGOT
Beszélgetés a kulturális államtitkárral
(K = kérdés)
(V = válasz)
K: Államtitkár úr, ön egy fasz?
V: ????
K: Idéznék a Soros Alapítvány támogatásában megjelent MaNcs c. hetilapból. Szilágyi Ákos költővel beszélget a szeptember 30-i számában, aki azt mondja: „Persze minden irónia nélkül is tudni lehet, hogy némely politikus…mekkora fasz.” Nos, Szilágyiról tudjuk, melyik táborban áll – ha valaki nem tudná, annak a Mancs az interjú utáni oldalon most kiadott Szittyaszótyárát ismertetve orientálja az olvasót -; ugye nem Magyar Bálintra és csapatára gondolt?
P: Nem gondolnám, hogy a politikusok és mások körében a jelzővel jellemzett arány eltérő lenne. A nagy számok törvénye szerint a szórás nagyjából azonos lehet. Én igyekszem önkritikus lenni saját magammal, de így általánosságban nem illetném magam ezzel a jelzővel. Igaz, a közigazgatási államtitkár a szó hagyományos értelmében nem is politikus.
K: A Népszabadság október 2-i számából tudtam meg, hogy Szilágyinak könyve jelent meg, Star Boris ubd (a sajtóhiba a Népszabadság címében volt) die Starewischi címmel. Támogatták? És Gombár Csaba meg Hankiss Elemér német kiadásait, melyeket szintén ez a cikk említ?
P: A Tiszai Vegyi Kombinát támogatásával készültek.
K: Államtitkár úr, miért üldözik olyan kegyetlenül azokat az írókat, akiket a nagyközönség az SZDSZ-kultúrához közelinek tekint? Helyzetük kétségbeejtő. Állandóan emigrálni akarnak. Csupán az utóbbi két hét terméséből idézik Önnek. Kornis Mihály – akinek velőt rázó sikolyairól a 168 Óra c. hetilap rendre beszámolt Antall idején – a Magyar Hírlap szeptember 25-i számában egy egész oldalas interjút adott, melyben azt mondja: „Most nem nagyon lehet mást csinálni, mint emigrálni vagy ideiglenesen elköltözni ebből az országból.” De itt van kertész Imre, akivel Hollandia vezető lapjának, az NRC Handelsbladnak szeptember 17-i számának kulturális melléklete egy teljes oldalas beszélgetést készít, melyben Kertész azt mondja: „Minden pillanatban elvándorolhatok: a bőröndöm úgyszólván bepakolva áll.” Mit tud tenni az Ön tárcája, hogy ez a roppant félelem egy csipetnyit enyhüljön?
P: Amikor én ilyeneket olvasok, az az érzésem, mintha nem ugyanabban az országban élnénk. Készséggel elfogadok minden érzékenységet, ami a vérzivataros 20. század szörnyűségeiből ered, de az ilyen jellegű kijelentések egyrészt teljesen alaptalanok és oly mértékben irracionálisak, hogy nem tudnék elképzelni bármiféle racionális érvelést, vagy cselekvést, ami ezeknek kellő ellensúlyát képezné. Ezért az ilyen kijelentésekkel szemben teljes mértékben tehetetlennek érzem magam.
K: Kornisnak és Kertésznek lesz könyve Frankfurtban és tárcáján keresztül támogatják őket azok az adófizetők, akiktől el akarnak menekülni, netán azért mert gyűlölik ezeket az itt hagyandó adófizetőket („Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket” – írta annak idején a Beszélőben)?
P: Magyarországon hál’Istennek szólásszabadság van. Kornis Mihály fordítója valóban kapott támogatást még az egyik 97-es pályázaton, de ez a könyv végül is nem tud megjelenni a könyvvásárig.
K: Nem lehetne őket még jobban támogatni, talán akkor kevésbé félnének?
P: Az irracionalitás netovábbja lenne, ha a frankfurti könyvvásáron való megjelenéstől tenné függővé bárki, hogy emigrálni akar-e, vagy sem. Nem is hiszem, hogy erről lenne szó.
K: Ön a magyar írói társadalmat kiválóan ismeri. Van az utóbbi négy-öt évben arra példa, hogy egyetlen író is beváltotta volna fenyegetését és tényleg kivándorolt?
P: Én nem tudok ilyesmiről és ennek örülök is, hiszen szomorú lenne, ha íróink elhagynák szülőhazájukat. Ösztöndíjjal hosszabb-rövidebb időre többen távoztak, többnyire Németországba, esetleg az Egyesült Államokba.
K: Az előbbi rendeltetési hely csillapítóan hathat az idegekre… Nem szeretem ezt az „az hírlik” kezdetű bevezetést – de túl sok irodalmi helyről hírlik az, hogy Konrád Györgynek van Önöknél egy márka-számlája, amellyel szabadon rendelkezhet. Mennyiben igaz ez?
P: Amiből ez a pletyka keletkezhetett, az a következő: még az előző kulturális kormányzat kötött a Berlini Művészeti Akadémiával egy szerződést. Ez arra vonatkozik, hogy az általa szervezett Magyarország-bemutatkozáson – amibe egyébként a berlini szenátus 1 millió márkát tesz – a kulturális tárca 200 000 márkát fektet. Ez a program most – egyébként sikeresen – zajlik. Én ezt nem nevezném Konrád György személyes keretének. Ez egy olyan szerződés volt, amely minden jogtisztelő állami szervet köt és így ezt a szerződést mi teljesítjük.
K: 1989-ben Mark Palmernek egy amerikai lapban volt egy félig tréfás megjegyzése. Azt mondta, ha döntenie kellene, hogy budapesti nagykövetségét vagy a Soros Alapítványt zárja-e be, ő az előbbit ajánlaná. Azóta 10 évvel okosabbak lettünk. Tapasztalata alapján Ön milyen mérleget vonna a Soros Alapítványnak a magyar kultúrára gyakorolt hatásáról?
P: Van egy alapvető tény. Ha egy magánembernek van pénze, azt csinál vele, amit akar. Hogy ezt a pénzt a saját ízlésvilága szerint költi el, ezt sem lehet felróni neki. Azt viszont a magyar államnak figyelembe kell vennie, hogy egy ilyen tőkeerős magánalapítvány mit támogat és az esélyegyenlőség biztosítása érdekében tennie kell.
K: A Jankovics-féle Nemzeti Kulturális Alapprogram folyóirattámogatási döntéseit nézve nem úgy tűnik, hogy itt kompenzálás, hanem inkább párhuzamossági alapon ráerősítés lenne.
P: Való igaz, hogy az NKA közpénzeket költ, de a jelenlegi, 1999-es állapotok szerint teljes mértékben független a minisztériumtól, mint államigazgatási szervtől. Itt az állam felelőssége annyiban vethető fel, hogy miért nem változtatta meg azokat a szabályozókat, amelyek lehetővé teszik azt, hogy egy szakkuratórium úgy döntsön, ahogyan döntött.
K: Akkor hol lehet kompenzálni?
P: Ott, hogy átgondolja ezeket a finanszírozási mechanizmusokat. És itt ne ragadjunk le a folyóiratoknál: intézmények finanszírozásában, könyvkiadásban, filmek készítésében, tudományos műhelyek támogatásában a minisztériumnak igenis van mozgástere. Tehát ezekben az ügyekben nincs ráutalva a társadalmasított döntéshozatalra.
K: Ön milyen területekért felel?
P: A közigazgatási államtitkár nem politikai szereplő. Nem feladata, hogy formálja a minisztérium politikai arculatát. Ugyanakkor nem túl hálás a feladata, mert „házmester” és ugyanakkor olykor a minisztert is helyettesítenie kell. Tehát amolyan dzsoli-dzsóker-szerepet kell vállalnia. De persze van olyasmi, amit az ember szívesebben csinál. Így jutott nekem a frankfurti könyvvásár, rajta tartom a szemem a zenei élet ügyes-bajos dolgain, ezért foglalkozom a műkincs-visszaszerzés ügyével, a kulturális intézetek reformjával.
K: 1998-ban a Magyar-minisztérium által létrehozott Digitális Halhatatlanok projektnek lesz folytatása?
P: A legutóbbi Halhatatlan-választásnál a Halhatatlanok élhetetleneknek bizonyultak, mert nem tudtak új tagokat választani maguknak. A jelöltek közül senki nem kapta meg a szükséges kétharmados többséget.
K: Belülről választanak?
P: Igen, a digitális halhatatlanok maguk kell döntsenek jövendő társaikról.
K: És kapnak díjat azért, mert benne vannak?
P: Igen, havi nyolcvanezer forint körüli összeget.
K: Mint a Párizsban élő Mérai Tibor?
P: Ő is a halhatatlanok között van, hiszen Kossuth-díjas. A Kossuth-díjasok pedig az alapításkor automatikusan váltak halhatatlanná
K: Ugyanakkor a Kossuth-díjas Hernádi Gyula vagy a szintén Kossuth-díjas Mészöly Dezső nincs benne? Azért, mert a bennlévők nem akartak bővülni?
P: Igen, őket – egyelőre legalábbis – nem választották maguk közé. Remélem, hogy mihamarabb megszűnik a bénultság, és sikerül az íróknak konszenzust találniuk. Különben nincs semmi értelme a rendszernek.
K: Frankfurt miatt keményen támadják. Például azért, mert olyan nagyságok, mint Nagy László nem lesznek ott. Valahol azt írták, azért, mert nincs jó fordítása. Igaz?
P: Igaz. Ez minden egyes felvetésre igaz, amely a magyar irodalom egy-egy nagy alakját hiányolja. Ezen a területen az akarat-központú gondolkodás sajnos elakad. Nem tehetünk erőszakot egyetlen műfordítón sem, hogy jó minőségű fordításokkal álljanak elő. Antológiában persze szerepel Nagy László. A fordítás kulcskérdés a frankfurti megjelenésnél. De az érdeklődő kiadó a másik kulcskérdés.
K: El tudná mondani röviden azt, hogy egy Magyarországon megjelenő könyv miként kerül Frankfurtban a polcokra?
P: Íme a két általános, de egymástól eltérő eset. A német kiadó hall egy íróról. Megkeresi, lefordíttatja anélkül, hogy a magyar adófizetőnek egy árva garasába kerülne. A könyv a magyar standokon ott lehet, ha egy magyar kiadóval közös kiadásról van szó, hiszen a magyar kiadóé a jog. A ritkább az, amikor a fordítást megtámogatja a magyar állam és megpróbál tudatosan kiadót keresni ezekre a könyvekre. Ezt a munkát Tőkéczki László felügyelete alatt működő Magyar Könyv Alapítvány folyamatosan végzi. Ez egy jól működő rendszer, próbafordításokkal házalnak a külföldi kiadóknál.
K: Kevés a jó fordító?
P: Nagyon. És a jók le vannak terhelve. A fordításhoz pedig sok idő kell. A korábbi kormány idején több könyv fordíttatása indult meg és így a mostani kormány ezzel meglehetősen a sarokba szorult. Nehéz jó fordításban, jó magyar műveket Frankfurtban tálalni.
Egyébként nagyon jó lenne, ha a magyar értelmiségnek a kormánnyal szimpatizáló része…
K: mely erősen fogy…
P: …nem akarná egycsapásra bevasalni ezen a kormányon mindazt, amit nem kaphatott meg az elmúlt négy évben. Fokozatos munka folyik és olykor azt gondolom, hogy kis ügyekből kerekednek – a pesti pletyka természetrajza alapján – a botrányok annál jóval nagyobbá, mint amit az ügy megérdemelne.
K: Remélem azért nem úgy ütemezik a dolgokat, mint az MDF-kormány annak idején, amelynek nem egy roppant előrelátó minisztere az 1984-es választások előtt még napokkal is azt mondta, hogy a négy éves munkát majd a következő négy évben fejezik be. Utána jött Horn és Pető, akik valóban befejezték.
P: Igyekszünk. Miközben – például éppen a Frankfurti Könyvvásár kapcsán mindkét oldalról támadnak: Eörsi István olyan dolgokat tulajdonított személyesen nekem, amit nem tettem és ugyanakkor Csurka Istvántól – ugyan nem nevesítve, de egyértelműen – is megkaptam a magamét olyan szerzők frankfurti szerepeltetéséért, akikhez a kulturális tárcának köze nincs. Ezzel csak a helyzet abszurditására szeretnék utalni. Ezen a területen nehéz jól működni. Nekem, közigazgatási államtitkárként végrehajtó szerepem van. Másfél év telt el. Hiába van jószándék, felkészültség, adott esetben politikai elkötelezettség. Van egyfajta államigazgatási tapasztalatlanság is. Ezt készséggel elismerem, de természetesnek tartom. Az államigazgatás viszont megtanulható, a jószándék nem. Érdemes és ajánlatos tehát megbecsülni.
K: A frankfurti könyvkiállítással kapcsolatos rovásírás-vitáról mi a véleménye?
P: Nem szabad elfelejteni, hogy Európában ma az 1968-as balos generáció ül a meghatározó helyeken, amely korosodik és nosztalgiával gondol rongyos farmerben lázadó múltjára. Hiába járnak most Volvóban és Armani öltönyben, a lelkükben mind jobban buzog fel fiatalságuk hangulata. Ezt akkor sem tudjuk megváltoztatni, ha megfeszülünk. Van egy adott tér, ahol mi sikereket akarunk elérni. Badarság lenne nem figyelembe venni annak a közegnek a szabályrendszerét, ahol kiállítunk csak azért, hogy mindenféle belső irritációkat elkerüljünk. Tehát vegyük figyelembe azt a közeget, ahol a magyar kultúra bemutatkozik…
K: Ha mondjuk az izlandiak viking rúnákkal díszítenék pavilonjukat, annak rossz visszhangja lenne?
P: Sajnos nem ismerem a viking kultúra német helyi értékét. Azt viszont tiszta lelkiismerettel mondom, hogy Szegedy professzor a témát a helyszínen körüljárta, a helyi érzékenységet megtapasztalta és ezután döntött. Ez semmit nem von le a magyar rovásírás értékéből. De nem kell irritálni azt a közeget, amelyben vendégül látnak.
- Nem akarok Önnek hízelegni, de a legújabb irodalmi Nobel-díj is Önt támasztja alá. Nem a szintén német Martin Walser, hanem Günter Grass kapta.
P: Nehéz a két írót viszonyba állítani, de remélem, egyszer Walser is megkapja a maga díját.
K: Van magyar író, akit Nobel-díjra javasolna?
P: Poszthumusz adnék Kosztolányinak.
P: K: Sikeres lesz a magyar szereplés Frankfurtban?
P: Úgy érzem igen.
K: Mi a véleménye arról, hogy az egyik legnagyobb magyar kulturális alapítványba, a Pesti Vigadó kuratóriumába, a mostani kormány szinte puccsszerűen és nagy hirtelen egy csomó új tagot küldött. Ezt az SZDSZ sem tette. Mondja, kiben nem bíznak, Andrásfalvyban, Makovezczben, Zelnik Józsefben?
P: Mindnyájan nagyra becsüljük Makovecz Imre építészeti, Andrásfalvy professzor úr néprajzi, vagy Zelnik József kultúraszervezői munkásságát. Aligha lehet tehát okunk a bizalmatlanságra. Az új kuratóriumi tagok szélesebb szakmai merítést képviselnek.
K: Ez kinek a kezdeményezésére történt?
P: A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának kezdeményezésére, mi gyakoroljuk ugyanis az alapítói jogokat.
K: Államtitkár úr, ez a kívülállók szemében az Alapítvány burkolt kritikájának tűnik.
P: Nem erről van szó. Az alapító így inkább látja biztosítottnak az alapítvány rendeltetésszerü működését.
K: Csak remélni tudjuk, hogy az érintettek nem jelentik be külföldön és belföldön emigrálási szándékukat.
(Magyar Demokrata, 1999. 10. 13.)