Hogy mik történnek az emberrel 2 és fél óra alatt – majdnem bulvárhír lesz

Akik ezt az oldalt látogatják, tudják, hogy itt magánügyeket, pozitív vagy negatív élményeket nem osztok meg, mert az csak időt venne el a sokkal fontosabb missziótól: áttörni a hallgatás falát a lehető legtöbb hírrel, amely máshol nem jelenik meg.

Most egy kivétel jön, mert kivételek nélkül nem élet az élet…

A budapesti kínai nagykövetség a kínai hadsereg megalakulása alkalmával rendezett fogadásra hívott meg a Marriott szállodába ma este hatra. Ha ezt nekem egykoron valaki mondta volna, hogy ilyen fogadásra megyek, méghozzá nagy örömmel… De hát az az „egykoron” az idősebb Bush elnök 1990 szeptemberi „Új világrend” beszéde előtt volt. Ami után a világ kifordult sarkából.

6 óra előtt 10 perccel a Várkert mellett araszoltam a Lánchíd felé, amikor a hídra pillantva láttam, nem létezik, hogy 10 perc alatt a hotelhez érek és még parkoló keresésére is lenne időm.

Parkoltam a híd előtt, majd öltönyben, nyakkendővel sietve indultam Pest felé a hídon. Alig mentem mintegy 50 métert, amikor olyan történt, ami eddig soha.

Egy biciklin a Clark Ádám tér felé hajtó momentumos kinézetű, mintegy 22-23 éves figura odakiáltott nekem: „Pofán baszlak, te rohadék!”

Megálltam, és éreztem, nagy dilemmában vagyok. Már csak 7 percem volt, hogy pontosan megérkezzek, ami nálam betegesen belső követelmény. De mégis visszafordultam. Odaléptem a figurához. Ugyan vagy három centit összementem, de még mindig 190 centi fölött sikerült maradnom, és hogy ma reggel mennyit nyomta fekve, nem merem elárulni, nehogy azt mondják, lódítok.

Arra gondoltam, ha széttöröm az arcát, végre újságírói tevékenységemnek. Meg persze az idő sürgetése…

Fölé hajoltam, nagyon közel menve törékeny testéhez. Érezte, hogy itt valami lesz. Meghátrálva mondta, „ha tényleg az, akire gondoltam”.

Ennyi elég volt. Tovább siettem.

Már csak két percem maradt, amikor a Lánchíd pesti hídfőjéhez értem. Szerencsémre épp ott állt egy motoros tuk-tuk. Beugrottam, és nevetve megadtam neki a „nagy úticélt”,  kérve, száguldjon. 6 óra 1 percre a szálloda bejáratánál voltam.

A bensőséges, nagyon jó hangulatú fogadáson ismét találkoztam az őket csak szuperlatívuszokban említhető vendéglátó kínai diplomatákkal, beleértve a nagykövetet és aranyos feleségét.

És ott volt mások között az orosz nagykövetség fiatal katonai attaséja, akinél szintén kedvesebb embert nehéz találni.

Miután elmondta, nemsokára hazamegy három év itteni szolgálat után, arra kértem, szóljon otthon: ha kell Putyinnak nyíltan magát ügynökének vállaló újságíró, csak jelezze. Jót nevetett. Majd azt mondtam még: ha netán tengeri csata lenne az amerikaiakkal a Balti tengeren, szóljon, mert megyek lőni tanulni hadihajójukon…

Arról meg persze már nem is akarok beszámolni, milyen finom volt az ennivaló.

Viszont a Washingtonban tanyázó Bill Marriottnak van egy üzenetem: ha nem szerel be sürgősen légkondicionálót fogadó termeibe, ellentétben más országokban lévő épületeivel, vigyázzon, nehogy elém kerüljön, mert netán momentumosnak nézem.