(Voltaire idézet: „Ha meg akarod tudni, ki uralkodik fölötted, egyszerűen nézd meg, hogy kiket nem lehet bírálni”. És, tehetném hozzá, kikről nem szabad írni.)
Ezzel a résszel zárul Robert Conquestnek Sztálinnak az Ukrajnában elsősorban a kulákság likvidálására éheztetéssel létrehozott népirtásáról szóló könyvének ismertetése.december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban.
A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Záró (10-ik) rész
Walter Duranty, a New York Times újságírója az éhínségről terjesztett hírekért az emigránsokat vádolta, akiket Hitler felemelkedése bátorít fel és akik a ,,Berlinben, Rigában, Bécsben és más helyeken kitört éhínségről szóló rémhírekről” írtak, melyek, Duranty szerint, ,,csak arra jók, hogy az utolsó pillanatban megakadályozzák a Szovjetuniónak az Egyesült Államok által történő elismerését úgy, hogy a Szovjetuniót a romok és kétségbeesés országának ábrázolják”.
Hogy 1933 őszére Durantynak milyen híre volt, az a moszkvai brit misszióból Londonba küldött rejtjelzett távirat száraz tömörséggel fejezi ki: ,,Semmi kétségem sincs afelől, hogy Duranty addig járhatja idegenvezetője kíséretében Ukrajna gabonatermő vidékét, ameddig csak akarja ahhoz, hogy az ott látottak megerősítsék abban a véleményében, amelynek már most is nyilvánosan hangot ad”, írta egy diplomata, aki még hozzátette, hogy ,,Duranty urat, a New York Times tudósítóját, a szovjet kormány a többieknél is jobban meg akar nyerni magának”.
Malcolm Muggeridge, Joseph Alsop és több más, tapasztalt újságírónak a véleménye az volt, hogy Duranty egyszerűen hazudik – mint ahogyan Muggeridge később fogalmazott: ,,Duranty a legnagyobb hazug, akivel ötvenéves újságírói pályafutásom során valaha is találkoztam”.
Duranty személyesen mondta Eugene Lyonsnak és másoknak, hogy szerinte kb. 7 millióra tehető az éhínség áldozatainak száma. Duranty személyes és nyilvános véleménye közötti hatalmas szakadékra bizonyíték az a távirat, amelyet 1933. szeptember 30-án a moszkvai brit ügyvivő küldött hazájába: ,,Duranty úr szerint az Észak-Kaukázus és az Alsó-Volga vidékének lakossága az elmúlt évben három millióval csökkent és Ukrajnáé négy-öt millióval. Ukrajna elvérzett… Duranty úr véleménye az, hogy kb. 10 millió ember halhatott meg tavaly közvetve vagy közvetlenül az élelmiszerhiány következtében”.
Az amerikai közvéleménynek nem ezt a durva igazságot tálalták fel, hanem a hamis tudósításokat. Hatásuk hatalmas horderejűnek és rendkívül hosszan tartónak bizonyult.
A New York Times Company 1983-as éves jelentésében a napilap Pulitzer-díjas újságíróinak névsorát olvashatjuk, amely nem felejti ki Durantynak 1932-ben adott Pulitzer díját ,,az Orszországból küldött szenvedélymentes, értelmező tudósításaiért”…
A Nation (ebben az amerikai baloldali hetilapban írta Vámos Miklós a tavaly májusi választásokról, hogy az MDF-vezette koalíció puccsra készül és minden bizonnyal számára akkor a cenzúrázatlan írás egyedüli lehetősége a Nation hasábjai marad – ford. megj.) a New York Times-t és Walter Duranty-t külön megemlíti 1932-ben, mint ,,aki a világ valamennyi újságja közül a legértelmesebb, szenvedélyektől mentes és olvasható tudósításokat küldi egy nagy, kialakulóban lévő országból”.
A new yorki Waldorf Astoriában adott banketten ünnepelték meg azt, hogy az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót. Ekkor egy listát olvastak fel, amelyen minden név elhangzásakor a jelenlévők udvariasan tapsoltak, míg nem értek Walter Duranty nevéhez, amikor, írta Alexander Woolcott a New Yorkerben, ,,szűnni nem akaró tapsvihar tört ki… Az ember azt hitte, hogy Amerika hirtelenjében nem csak Oroszországot, de Durantyt is elismerte”.
Durantyt nyilvánvalóan nem azért dicsérték, mert meg akarták ismerni az igazságot, hanem abból a vágyból, amely sokakban lakozott: hogy azt mondják nekik, amit hallani is akartak. Duranty saját indítékait nem szükséges megmagyarázni.
* * *
A vakok és bekötött szeműek e lobbija ténylegesen azonban nem tudta megakadályozni, hogy Nyugatra jussanak azok elbeszélései, akik sem becsapottak sem hazugok nem voltak. Annyit azonban elértek, hogy kétségessé tudták tenni azt, ami valójában történt és úgy állították be a történteket, mintha az éhínségről kijutott híradások csak a szovjet kormánnyal ellenséges forrásból származnak és így hitelességük megkérdőjelezhető. Az elkövetkező nemzedék kommunistabarát elemei a Muggeridgehez és Chamberlinhez hasonló tisztességes tudósítókat állandóan és változatlan hevességgel támadták.
A hamisítás egyik csúcspontja a negyvenes években elkészült Északi csillag c. hollywoodi produkció volt, amely a szovjet kolhozt higiénikus, jól táplált, boldog parasztokból álló közösségnek ábrázolt, amely messze túlszárnyalt minden szovjet propagandaszépítést, mert a szovjet film nézőinek azért mindent nem lehetett eladni.
Az egyik kommunista azzal indokolta az igazság elhallgatását, hogy a Szovjetunió csak akkor tudja megnyerni magának a kapitalista országok munkásait, ha politikája emberi veszteségekben mért árát elkendőzik. Úgy tűnik azonban, hogy a Szovjetunió sokkal inkább az értelmiséget, mintsem a munkásságot akarta meggyőzni.
George Orwell így panaszkodott: ,,Olyan kataklizmikus események, mint az 1933-as ukrajnai éhínség, amelyben milliók haltak meg, elkerülte a brit oroszbarátok nagy részét”. De Orwell ítélete nem csak az oroszbarátokra vonatkozott, hanem a nyugati eszme jelentős és befolyásos képviselőire is.
Az egészben nem az a botrányos, hogy igazolni akarták volna a szovjetek cselekedeteit, hanem az, hogy nem akartak tudni róla és hogy nem voltak hajlandók szembenézni a bizonyítékokkal.
* * *