/1994. december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban a tavaly 98 éves korában elhunyt kiváló brit-amerikai történész, Robert Conquestnek azt a könyvét, amely leírja a Sztálin által okozott mesterséges éhínséget Ukrajnában.
A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.
Hogy hozzájárulhassak eme iszonyú népirtás emlékének ébren tartásához, mától (április 16) kezdve minden nap egy-egy folytatást teszek elérhetővé az „Élő archívumban”./
Következik a 7-ik rész.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
UKRAJNA – 7. RÉSZ
A gyerekek sokszor otthonukban haltak meg családjukkal együtt. Olykor a gyerekek haltak meg utoljára és magukra maradva nem tudták, mit tegyenek. Egy külföldi tudósító beszámol egy Harkov melletti faluban lévő kunyhóról, ahol csak egy tizennégy éves lány, valamint két és fél éves öccse maradt élve. ,,A kisgyerek békaként mászkált a padlón és szegény kis teste annyira eltorzult, hogy már nem is hasonlított emberi lényre… Sohasem érezte a tej vagy a vaj ízét és életében csak egyszer evett húst. A kicsi egyedüli tápláléka fekete kenyér és krumpli volt, amit olykor a szomszédok dobtak be neki. Látogatásomkor, mondta nővére, két napja nem ettek.” Mások minden különösebb remény nélkül elcsavarogtak: ,,Krizsivka és Budiscsa között az út mentén a labodaparéjban június végén két kisgyermek holttestét láttam. Az egyik hétéves lehetett, a másik talán tíz. Ki tudja, kinek a gyerekei voltak? Látszólag senkinek sem hiányoztak, senki nem kérdezősködött felőlük. Śgy haltak meg, mint a kismacskák…”, írta egy külföldi látogató.
A kétségbeejtő helyzetben a szülők gyermekeiket elküldték abban a reményben, hogy a koldulás és a tolvajlás majd segíti őket a túlélésben.
A Poltava tartományban fekvő Csurnuhiban például egy egykori vörös partizán és aktivista 1930-ban csatlakozott a kolhozhoz feleségével és öt gyermekével és kolhozistaként dolgozott. Mielőtt az éhínségbe belehalt volna, négy gyermekét (az egyiket zöldséglopás közben agyonverték) elvitte a körzeti titkárhoz, hogy segítséget kérjen tőle, de még kézzelfogható ígéretet sem kapott. Így a gyerekeket otthagyta a titkárnak, aki egy gyerekotthonban helyezte el őket, ahol két fiú hamarosan meghalt. Néhány nappal később az apa a körzeti hivatal mellett egy fára felakasztotta magát.
Egy hétéves kisfiú elmondta, hogy miután apja meghalt és édesanyja annyira felpüffedt, hogy fel sem tudott kelni, azt mondta neki: ,,menj csak, keress magadnak ennivalót”. Egy nyolcéves fiú akkor hagyta el a szülői házat, amikor szülei meghaltak. Egy kilenc éves, akinek anyja meghalt, megrettent apja megmagyarázhatatlan mozdulataitól és elment hazulról, míg egy másik kilencéves fiúnak anyja mondta, hogy menjen el otthonról, ahol a biztos éhhalál vár rá. Mindketten zokogtak az elváláskor. Egy nyolcéves kisfiú látta, amint szülei tehetetlenül, felpuffadva fekszenek és magától elment, írja Pidhani.
Olykor az anya vándorolt el utolsónak életben maradt babájával. Sokan számolnak be az utakon vagy városi utcákon fekvő meghalt anyákról és csecsemőjükről, vagy a halott anyán még élő kisdedekről. Néhányan kisgyermeküket egy bejárat előtt hagyták abban reménykedve, hogy valakik magukhoz veszik megmentve őket. ,,Egy foltozott zsákruhába öltözött parasztasszony tünt fel az út mentén. Egy négyéves forma fiúcskát vonszolt szakadt kabátja nyakánál húzva, mintha valami nehéz teher lenne. Amikor a főutcára értek, az asszony a gyereket a sárba ejtette. A gyerek arca puffadt volt és kékes színű. A kis ajkakról valamiféle hab szivárgott. Keze és aprócska teste puffadt volt. Halálosan beteg testrészek egyvelege látszatát keltette, amit az élet utolsó lehellete tart össze. Az anya a gyereket otthagyta az úton, remélve, talán valaki megmenti. Kísérőm megjegyezte, hogy Ukrajnában az évben sokezer kisgyereket ért hasonló sors”, olvashatjuk a New York Evening Journal 1935. április 16-i számában.
,,Harkovban csontváz soványságúra fogyott kisgyereket pillantottam meg az út közepén. Egy másik fiú egy felborult szemeteshordó mellett ült és tojáshéjjat szedett ki belőle”, olvashatjuk másütt. Whiting Williams Harkovban látott egy haldokló kisgyereket, akinek ,,bőrét valami gombaszerű fehéres lepel fedte be”.
Ott voltak azután a bűnbandákba verődött csoportok. A bandatagok sokszor 12-14 évesek, sőt, nem ritkán 5-6 évesek. Általában élelmiszert próbáltak elcsenni, vasúti kocsikat feltörni.
Voltak, akik távoli rokonokhoz jutottak el, megint mások valamiféle munkát kaptak. Sokuknak azonban nem jutott más sors, mint az urkaszé (a korai XVII. századtól virágzó külön kultúra saját törvényeivel és zsargonjával).
Az urkaszok száma a negyvenes évekre félmillió- egymillióra duzzadt. A sohasem ,,szocializált” tizenévesekről a munkatáborokban és börtönökben mindig is úgy emlékeztek meg, mint a legrettegettebb elemekről, akik a legapróbb okokból is képesek gyilkolni.
A harmincas években azonban a gyerekek még csak saját maguk között éltek és a hatóságoknak jelentettek súlyos problémát.
* * *
Árvák –,,bezprizornije”, az otthontalanok, ahogyan hívták őket – hatalmas folyama áramlott végig az országon az 1921-22-es éhínséget követően. Az akkor még működő külföldi segélyszervezetek beszámoltak a kb. tízes csoportokba verődő gyerekbandákról, amelyeket olykor egy tíz vagy tizenkét éves fiú vezetett. Esetenként még az egyik karjában egy kisbabát is vitt. A hatóságok ezt annak idején nem tagadták. Az akkori idők szovjet regényíróinál is szerepelnek, mint például Siskovnak a Sötétség gyermekei c. munkájában, amely a folyóparton hagyott nagy uszályon alvó gyerekekről ír, akik rablásból, kábítószer árusításból és gyilkosságból tartják fenn magukat.
A nagy szovjet enciklopédia harmadik kiadása szerint az állami gondoskodásra szoruló gyermekek száma 1921-ben négy-hat millió volt, 1923-ban pedig két és fél-négy millió. 1921-22-ben egyedül a Volga menti területen ötmillióan kaptak segítséget és 1923-ban egymilliónál is többen. 1921-ben 940 000 otthontalan gyermeket tartottak nyilván. 1924-ben 280 000-et, 1926-ban negyedmilliót, 1927-28-ban 159 000-et. Későbbi számadatok nem szerepelnek, csupán egy mondat közli, hogy a harmincas évek közepe felé a problémát felszámolták.
Az enciklopédia állításával szemben számos korabeli hivatalos dokumentum számol be arról, hogy az éhínség időszakában az otthontalan gyermekek egyáltalában nem tűntek el. A jelenségért olykor a kulákokat hibáztatták:
,,Az ország egyes területein tapasztalható élelmiszer-ellátási nehézségeket egyesek arra használják, hogy a városokban az otthontalan gyermekek számát növeljék. ,Küldd a gyerekeket a városba, hadd gondoskodjon róluk az állam’. A helyi vezetők közül sokan nem mindig értik, hogy ez csupán kulák trükk. Ahelyett, hogy ezzel a trükkel szembeszállnának, a vidéki mezőgazdasági dolgozók még szánalmat is éreznek. Sőt, a körzeti VB-k és főként a falusi szovjetek gyakran maguk is kiadnak mindenféle igazolást a gyerekeknek és a városi intézetekbe küldik őket. A városok pedig bevették ezeket a gyerekeket. Ennek eredményeként a jelenlegi intézmények túlzsúfoltak, de az otthontalanság nem tűnt el, mert újabb és újabb jövevények érkeznek… Az otthontalanság növekedik, különösen a Kaukázus északi részén”.
Az egyik hivatalos szovjet állásfoglalás szerint viszont az otthontalan gyerekek problémáját az iparosodás és a kolhozosítás sikeresen megoldotta: ,,Ez annak a legfigyelemreméltóbb tényeknek egyike, amely bizonyítja, hogy a szocialista rezsim a felnövekvő nemzedéket meg tudja menteni az éhínségtől, a szegénységtől és az otthontalanságtól, amelyek mindegyike a burzsoá társadalom velejárója”…
* * *
Felállítottak gyerek-bűntetőtáborokat, vagyis olyan börtön munkahelyeket, ahol az elítélt gyerekek töltötték büntetésüket. Egy ,,kulák” letartóztatása és deportálása után megjelent a begyűjtőbrigád, hogy ellenőrizze, maradt-e gabona a házban és le akarta tartóztatni a feleséget. Kisfia, akinek sérült kezét kötés takarta, a szoknyájához tapadt. Az egyik brigádtag a kicsi kezére csapott, aki elájult. Az anya a zűrzavarban elmenekült és bevette magát az erdőbe. A kisfiút letartóztatták és két héttel később azzal a váddal állították bíróság elé, hogy késsel támadt a brigádveztőre. Noha a bíróság megrökönyödésére az egyik brigádtag a valóságot vallotta, a gyereket öt év munkatáborra ítélték.
Az ilyen módon kezelt gyerekek nem mutattak szociális magatartást. Nemrégiben látott napvilágot egy büntetésvégrehajtási gyerekkolónia vezetőjének emlékirata, amelyben leírja azt, hogy a gyerekek mennyire tiszteletlenül viselkedtek mindeniránt, ami szovjet volt. Az egyik lázadáskor elbarikádozták magukat a börtönirodában és azt kiabálták, hogy leégetik ,,a népek börtönét”, amellyel kigúnyolták azt, aminek Lenin nevezte a cárizmust, majd elégettek minden okmányt és dossziét.
Sokan azonban közönséges börtönben vagy munkatáborban kötöttek ki. Az egyik börtönlakó megemlékezésében említ egy kilencéves gyereket, aki harkovi börtöncellája lakója volt.
De a ,,nem bűnöző”, otthontalan gyerekekkel is hatékonyan bántak el. 1933 márciusában az egyik poltavai állomáson egy vagont állítottak félre, és az állomás körül lebzselő, ennivalóra váró gyerekeket bezárták a vagonba. Mintegy hetvenöten lehettek. Pörkölt gabonából készült kávépótlót kaptak, egy kis kenyérrel. Hamar meghaltak és az állomás mellett ásott lyukakba temették őket. Az állomás egyik munkása mondta: ,,Ez az eljárás olyan általánossá vált, hogy ekkorra már ügyet sem vetettek rá az emberek.”
A Dnyeper jobb partján, Verhednyiprovszkban, kivégzett vagy deportált kulákok kb. 3000 árva gyerekét 1933 tavaszán és nyarán egyszerűen halálra éheztették.
Egy botanikatanár feljegyzéseket készített arról, hogy mit tapasztalt Kirovohrádban. A városban egykor egy bazár volt, amelyet a magánkereskedelem felszámolásakor szűntettek meg és az üresen maradt épületek közül egynémelyiket árvaházzá alakították. A parasztok odavitték gyereküket. Az éhínség idején az árvaházak olyannyira zsúfoltakká váltak, hogy már nem fértek el bennük gyerekek. Ekkor a kicsiket ,,gyerekvárosba” szállították, ahol a szabad ég alatt éltek. Nem kaptak enni és ott haltak éhen, elzárva az emberek szemétől. A halál okát az idegrendszerük gyengeségeként tüntették fel. A ,,gyerekvárost” fal vette körül. Az arra járók ugyan nem láttak semmit, de ,,rémisztő, embertelen üvöltést hallottak…az asszonyok keresztet vetettek és messze menekültek a hely közeléből”. A halálozási gyakoriság álcázására a tetemeket éjjelente szállították el. A teherautókat olyan magasra pakolták, hogy a gyerekhullák gyakran lepotyogtak és így minden reggel egy őrnek kellett végigmenni a teherautók bejárta úton, hátha megint leestek a holttestek az útra. A sírként szolgáló gödröket olyan gyatrán ásták meg és takarták be, hogy kutyák és farkasok nem egyszer kiásták a holttesteket. Dr. Csincsenkó szerint csak Kirovohrádban többezer gyerek halt meg így.
A kevéssé szegény ,,árvaházak” sem jelentettek menekülést. Az oktatási népbiztosság egyik hivatalnoka elmondta, hogy Uljanivka mellett egy kiváltságos gyermekek számára létrehozott nyári tábort látogatott meg. A finom ebéd után egy tisztviselő félrevonta és javasolta, nézzenek meg a falutól egy kilométerre lévő árvaházat. Amikor megérkeztek az árváknak otthontadó csűrbe, mintegy kétszáz két – tizenkét éves gyereket látott ott, csontvázzá fogyva. Testüket csupán egy piszkos ing fedte. Mindannyian kenyérért sírtak. Amikor a népbiztossági hivatalnok megkérdezte, ki néz utánuk, az irónikus válasz az volt, hogy a ,,párt és a kormány”. Az ,,utánanézés” annyiból állt, hogy reggelente elvitték a halott gyerekeket.
Az egyik kislányt rossz állapotban vitték a csornuhi gyerekotthonba, ahol feldobták őt egy hullákkal telerakott teherautóra, de a tömegsírt még nem ásták meg, úgyhogy a hullákat csak rakták fel egymás után. Közben a kislánynak valahogyan sikerült lemásznia és egy zsidó orvos felesége vette gondjaiba. Az orvos, Mojszej Feldman, sok gyereket vitt kórházába különféle betegség ürügyén és ott táplálta őket.
* * *
A fizikai megsemmísités, sőt a kivégzés is elszaporodott, amikor a ,,probléma” már ,,kezelhetetlenné” vált a hatóságok számára. Nagyon sok otthontalan agyonlövéséről szólnak korabeli iratok. A tizenkétéves és annál idősebb gyermekek kivégzését törvényessé tevő rendelet azonban csak 1935. április 7-én lépett hatályba, ami azonban csupán annyit jelentett, hogy a párt csak a tizenkét évesnél idősebb gyerekek kivégzését érezte nyilvánosan védhetőnek.
Néhány évvel később az egyik NKVD árvaházban orvosok hamisították meg tizenegy éves gyerekek papírjait, hogy törvényesen végezhessék ki őket.
Már 1932-ben egy OGPU tiszt olyan parancsot kapott, hogy a vagonokban szállított élelmiszert megdézsmáló gyerekeket lőjjék le. Ilyen intézkedéseket különféle egészségügyi okokból is hoztak, mint amikor a Lebegyin gyerekkórházban hetvenhat gyermeket végeztek ki, akik lóhúsmérgezésben betegedtek meg.
Kétségkívül igaz, hogy a nem kívánt gyerekeket embertelen módon segítettek át a másvilágra. Az egyik jelentés szerint egy alkalommal a Dnyeperbe fullasztottak egy bárkányi gyereket. Ezt a módszert felnőtekkel is alkalmazták. A legtöbb gyerek azonban éhenhalt. A gyermekáldozatok számáról meglehetősen pontos adataink vannak.
- Makszudov szovjet demográfus szerint ,,nem kevesebb mint hárommillió, 1932 és 1934 között született gyermek halt meg”. Elsősorban az újszülöttek haltak meg. Egy szovjet kutató két és fél millió éhenhalt csecsemőről számolt be Lev Kopeljevnek. Az 1970-es népszámlálás szerint 12,4 millió ember élt, aki 1929 és 1931 között született, de csak 8,4 millió, aki 1932-34-ben látta meg a napvilágot. 1941-ben egymillióval kevesebb hétéves gyerek járt iskolába mint tizenegy éves – annak ellenére, hogy az tizenegy éves korcsoport szintén súlyosan szenvedett. Ha pedig az éhínség sújtotta területekre korlátozzuk vizsgálódásunkat, az aránytalanság még feltűnőbb lesz. Kazahsztánban a hétévesek csoportja a tizenegy évesekének még a kétötödét sem érte el, míg Moldovában (melynek legnagyobb része a harmincas években nem tartozott a Szovjetunióhoz) a hétéves csoport kétharmadával nagyobb volt mint a tizenegy éveseké…
—————————————-
XVI. FEJEZET
AZ ÁLDOZATOK SZÁMA
,,Senki sem számolta őket”
Hruscsov
Az 1930-33-as vidéki terrort hivatalosan sohasem vizsgálták. Sohasem adtak ki hivatalos jelentést az áldozatok számáról és az archívumokat nem nyitották meg független kutatók előtt. Ennek ellenére a meghaltak számát meglehetősen pontosan meg tudjuk állapítani.
Először is, nézzük meg, hányan haltak meg összesen a kuláktalanítási korszakban és az éhínségben. Elvileg ez nem okoz nagyobb akadályt.
Egyszerűen az 1926-os szovjet népszámlálási adatokat növelni kell a következőévek természetes szaporulati arányával és az eredményt össze kell hasonlítani az 1933-at követőnépszámlálás tényleges adataival.
Folyt. köv.