/1994. december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban a tavaly 98 éves korában elhunyt kiváló brit-amerikai történész, Robert Conquestnek azt a könyvét, amely leírja a Sztálin által okozott mesterséges éhínséget Ukrajnában.
A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.
Hogy hozzájárulhassak eme iszonyú népirtás emlékének ébren tartásához, mától (április 16) kezdve minden nap egy-egy folytatást teszek elérhetővé az „Élő archívumban”./
Következik a 6-ik rész.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
UKRAJNA – 6. RÉSZ
,,Az éhhalál egyhangú téma. Monoton és ismétlődő”, írta Viktor Kravcsenkó. És amikor itt néhány szemtanút idézünk, tudni kell, hogy milliók sorsáról is szólnak. Az egyik túlélő a Viknyában lefolyt tragikus eseményekről számol be. (Viknya a Kijev, Vinnyica és Ogyessza tartomány határán fekszik.)
1932 vége felé az éhínség első áldozata a Taranyuk család volt: az apa, az anya és a három fiuk, akik közül kettő komszomolista volt és tevékenyen részt vett a ,,gabonabegyűjtésben”. Az apa és anya a kunyhójukban halt meg, a gyerekekre pedig a szomszéd kerítése alatt találtak rá holtjukban.
Ekkor a Zverhanovszkíj családban hatan haltak meg. Valamilyen csoda folytán egyik fiuk, Vologyimír és egyik lányuk, Tatjána túlélte az éhínséget.
Ilarion Sevcsuk, az éhségtől felpuffadt kovács, aki 1933 januárjában a falusi szovjethez jött segítséget kérni, a tűzoltókhoz hívták és ott verte őt agyon J. Konofalszki, a falusi szovjet elnöke, I. Antonjuk, a helyettese és V. Ljubomszky, a titkár.
A szegény Daniljuk özvegyet és fiait igen tragikus vég érte. Az asszony holttestét a kukacok ették meg, míg Pavlót és Oleskát kenyérért koldulás közben érte a halál. Csupán Trohim, a harmadik fiú maradt meg és ő talált ennivalót a városban.
Porfir Neterebcsuk, a legszorgalmasabb parasztok egyikének tetemére a templom mellett találtak.
Az öreg Iván Antonjuk akkor halt meg, amikor lánya, Hanja táplálta zöld gabonakalászból készült ,,kenyérrel”, amit az éberen figyelő falusi szovjet hatóságokat kijátszva vágott le a földekről.
Oleska Vojtrihovszki a saját és családja (felesége és két kisgyermeke) életét úgy mentette meg, hogy a betegségben elpusztult kolhozlovak húsát ették meg. Éjjel ásta ki a lótetemeket és vitte haza a húst zsákban. Bátyja, Jakiv és sógornője korábban már éhenhalt.
Az Associated Press (amerikai hírügynökség – a szerk.) moszkvai tudósítójának a Pravda egyik szerkesztője, aki a ,,kapitalista hazugságok” kipellengérezésére szakosodott, megmutatott egy levelet, amelyet zsidó apja írt neki Ukrajnából:
DRÁGA FIAM!
Ezennel tudatom veled, hogy édesanyád meghalt. Több hónapi szenvedés után halt éhen, és én is, akár a többiek a faluban, úton vagyok a halál felé. Olykor néhány morzsához sikerül hozzájutnunk, de ez nem elég ahhoz, hogy hosszabb ideig életben maradjunk, hacsak a központból élelmiszert nem szállítanak. A környékünkön többszáz kilométer körzetben nincs élelmiszer. Anyád utolsó kívánsága volt, hogy egyetlen fia mondjon érte káddist (gyászimát – a szerk.). Mint anyád, én is remélem és imádkozom érte, hogy felejtsd el ateizmusodat most, amikor ezek az istentelenek az egek haragját hozták Oroszországra. Túl sok lenne kérni tőled azt, hogy küldj nekem levelet, amelyben megírod, hogy káddist mondtál anyádért – legalább egyszer – és hogy ugyanezt mondod érettem is? Akkor sokkal könnyebben halok meg.
A Christian Science Monitor tudósítója ellátogatott Poltava tartományba, Zsuki faluba, a helyi kolhoz elnökének és agronómusának kíséretében. Miután bevitték néhány házba, ahol a sorsukkal elégedett brigádvezetők és kommunisták laktak, találomra kiválasztott egy házat, ahova betértek. A ház egyetlen lakója egy tizenöt éves kislány volt. ,,Hol a mamád?” – kérdezte a tudósító. ,,Meghalt”, felelte a kislány. ,,A múlt télen halt éhen”. ,,Vannak testvéreid?” ,,Öten voltunk. Mind a négy testvérem meghalt”. ,,Mikor?” ,,Tavaly télen és ősszel”. ,,És édesapád?” ,,A földeken dolgozik”. Amikor távoztak, a kolhozvezetőknek egy szavuk sem volt.
A parasztcsaládokat, akik egymás után haltak meg üres kunyhóikban, más és más módon érte utol a végzet:
Az egyik kunyhóban mintha háború lett volna. Mindenki figyelte a másikat. A lakók egymástól vették el a morzsákat. A feleség a férj ellen, a férj a feleség ellen fordult. Az anya gyűlölte gyermekeit. Egy másik kunyhóban a szeretet az utolsó pillanatig sértetlen maradt. Ismertem egy négygyerekes anyát. Tündérmeséket és legendákat mesélt nekik, hogy megfeledkezzenek éhükről. Saját nyelve már alig forgott, de karjába vette őket, noha ereje sem volt arra, hogy üres kezét felemelje. A szeretet végig megmaradt benne. És az emberek azt vették észre, hogy azok a családok, ahol gyűlölték egymást, hamarabb haltak meg. De persze a szeretet sem őrzött meg senkit. Az egész falut elvitte az éhínség. Egyetlen lakója sem maradt, írja Vaszilíj Grosszman.
Számos beszámoló szól öngyilkosságról, amelyet csaknem mindig akasztással követtek el. Olykor anyák szabadították meg így gyermekeiket a borzalmas éhínségtől. De a legborzalmasabb nem ez volt:
Egyesek megbolondultak… Voltak, akik felvágták és megfőzték a hullákat. Voltak, akik megölték gyermeküket és megették őket. Láttam az egyiküket. A körzeti központra hozták. Arca még emberi maradt, de szeme akár a farkasé. ,,Kannibálok”, mondták. Le kell lőni őket. De azok persze, akik az anyát abba az őrültségbe kergették, hogy megegyék saját gyermeküket, természetesen nem bűnösök!…Csak kérdezd meg őket és azt fogják mondani, hogy a nép, a társadalom érdekében cselekednek. Ezért teszik az anyákat emberevőkké!
A büntető törvénykönyv természetesen nem tiltotta az emberevést (mint ahogyan Nyugaton sem teszi). Az OGPU-nak és az ukrán tartományok ügyészeinek az ukrajnai OGPU helyettes vezetőjétől, K. M. Karlsontől 1933. május 22-i keltezéssel kapott utasítása közli, hogy mivel az emberevésre nem vonatkozik a büntető törvénykönyv ,,minden, kannibalizmussal vádolt személyt az OGPU helyi központjába kell szállítani”. Hozzátette, hogyha az ilyen eseteket gyilkosság előzi meg (melyre a büntetőtörvénykönyv 142-ik paragrafusa vonatkozott), a bűnösöket akkor sem a bíróságoknak kell tárgyalniuk, hanem a politikai rendőrségnek kell átadni. Nem mindenkit végeztek ki. A harmincas évek végén még 325 ukrán kannibál – 75 férfi és 250 nő – életfogytiglani büntetését töltötte a Baltikum-Fehértengeri csatorna építésén dolgozó kényszermunkatáborokban.
Számos korabeli beszámoló említ hasonló történeteket emberevésről. Voltak, akik egész családjukat megették, mások gyermekeiket, sőt olykor idegeneket is tőrbecsaltak, hogy megegyék őket. Sőt, olvasható egy szemtanú beszámolójában, Ogyessza tartományban, Kalmazorka faluban, amikor egy disznólopás miatt kutatott a politikai rendőrség, megfőzött gyermekek csontjait fedezték fel.
Az emberevést nem minden esetben csak a kétségbeesés motiválta. Az egyik aktivista, aki Szibériában a kollektivizálási kampányban vett részt, 1933-ban tért vissza Ukrajnába, ahol a falujának lakossága ,,csaknem egészében kihalt”. Öccse elmondta neki, hogy fakérgen, füvön és vadnyúlon éltek, de amikor már ez sem maradt, ,,anya azt mondta, ha meghal, együk meg”.
* * *
A sztálinizmus pszichopátiájának egy még megdöbbentőbb, vagy legalább olyan fontos szempontja az a tény, hogy a sajtóban vagy másutt egyetlen szó sem jelenhetett meg az éhínségről. Azokat, akik utaltak rá, szovjetellenes propaganda miatt letartóztatták és rendszerint 5 vagy több évet is eltöltöttek munkatáborokban.
A Melitopil melletti Molocsanszkban például a mezőgazdasági főiskola egyik tanára elmondta, hogy megtiltották neki az ,,éhínség” szó használatát.
Csernyihiv tartományban a híres Nyízsi líceumban a rosszul táplált diákokat figyelmeztették, ha azt mondják, hogy éhesek, ,,Hitler propagandáját terjesztik”. Amikor az idős könyvtáros és néhány takarítónő éhenhalt és az ,,éhezés” szót használták, az egyik pártaktivista ,,ellenforradalmat” emlegetett.
Egy orvost tíz évre ítéltek és mellékbüntetésként a levélírástól is eltiltották (ami sok esetben valójában a halálbüntetést jelentette), mert hangoztatta, hogy nővére éhenhalt…
Egyértelmű, hogy Sztálin általános tervének része volt az, hogy az igazságot nem lehetett hangoztatni, sőt utalni sem lehetett rá. Mint látni fogjuk a 17-ik fejezetben, az elhallgatási terv világméretű volt.
XIII. FEJEZET
PUSZTÁVÁ TETT ORSZÁG
- kora nyarán Malcolm Muggeridge ezt írta:
Az Észak-Kaukázusban és az Ukrajnában tett látogatásomkor láttam azt a csatát, amely a kormány és a parasztok között folyik. A csatatér éppoly szomorú látványt nyújt, mint bármilyen háborúban – csak éppen kiterjedtebb és Oroszország nagy részét elérte. A csatatér egyik oldalán millió éhező parasztot találunk, akik teste az élelmiszerhiánytól püffedt fel, míg a másik oldalon a GPU fegyveres tagjai hajtják végre a proletariátus diktatúrájának utasításait. Mint sáskák járják az országot és minden ehetőt elvisznek; parasztok ezreit, olykor egész falvakat lőnek agyon vagy hajtanak száműzetésbe; a világ egyik legtermékenyebb földjét a búskomorság sivatagjává változtatták.
Ha a háború 1921-ben elkeseredett győzelemmel ért véget a szovjet vezetés számára, 1930. pedig kedvezőtlen döntetlennel, 1932-33. az ukrán parasztság katasztrofális vereségét hozta.
Theodor Plivier, az ünnepelt német kommunista író, aki hosszú időn át élt a Szovjetunióban, Moszkva c. könyvében ,,egy emberről” ír, aki ,,az éhínséget szövetségesévé tette, hogy célját elérje, vagyis azt, hogy a parasztok kukacokként nyüzsögjenek a lábánál”. M.M. Katajevics pedig így oktatott egy aktivistát: ,,Irgalom nélküli harc folyik a parasztság és rendszerünk között. A harc a halálig megy. Az idei esztendő erőnk és kitartásunk próbaéve volt. Éhínség kellett ahhoz, hogy megmutassuk nekik, ki az úr a háznál. Több millió életet követelt a harc, de a kollektív mezőgazdasági rendszer megmarad. Megnyertük a háborút.”
Minden ,,nehézségért” a parasztokat okolták. Júniusban Kalinyin a kolhozok és szovhozok össz-szövetségi kongresszusán azt mondta, hogy ,,Minden mezőgazdasági dolgozó tudja, hogy az emberek, akik most a kenyér hiánya miatt vannak bajban, nem a gyenge termés miatt kerültek ilyen rossz helyzetbe, de azért, mert lusták és nem hajlandók a becsületes, napi munkára”…
Tovább folytatódott a nemzeti örökség elleni támadás. Ukrajnában a népi kultúrát vidéken Sevcsenkó által oly sok beleérzéssel megírt vak bárdok – a kobzosok – képviselték, akik faluról falura jártak és ennivalóért cserében régi nemzeti dalokat énekeltek és nemzeti balladákból mondtak el strófákat. A parasztságot így szabad és hősi múltjára emlékeztették. Ezt a nemkívánatos jelenséget most megszüntették. A bárdokat kongresszusra hívták meg, ahol mindegyiküket letartóztatták. A legtöbbjüket kivégezték – ami logikus lépést jelentett Sztálin szemében, hiszen a vak embereknek nem sok hasznát vették a munkatáborokban…
(Robert Conquest ezt követően ismerteti az ukrán tudományos és kulturális intézményekben végbement tisztogatásokat.)
1933 novemberében az ukrán KB plénumán Kosszior több ,,nacionalista” professzor ,,vallomását” idézte, akik azt mondták, hogy Ukrajnát fel akarták osztani Németország és Lengyelország között. A bűnösöknek természetesen menniük kellett…
Az ukrán színházat a nemzeti folytonosság fontos részének tekintették. 1933 októberében Lesz Kurbasz vezető színészt, a Berezil színház alapítóját nacionalistaként támadták meg és elbocsájtották. Posztisev igyekezett meggyőzni őt, hogy csatlakozzon a kommunistákhoz, de a színész a közeledést erőteljesen visszautasította. Novemberben tartóztatták le és munkatáborban halt meg, színháza pedig a ,,szocialista realizmus” műhelye lett. Öt művészt, aki a harkovi Cservono-Zavodszk színház freskóit készítették, letartóztatták. Hármukat agyonlőtték, a freskókat pedig felavatásuk után szinte azonnal megsemmisítették, mivel ,,nacionalista” elemeket tartalmaztak…
Posztisev november 19-én így összegezte a kulturális tisztogatást: ,,Kripnyik nacionalista elhajlásának felfedezése alkalmat adott nekünk arra, hogy a szocialista struktúrát – és különösen az ukrán szocialista kultúrát – mindenfajta petljurista, mahnoista és egyéb nacionalista elemeitől megtisztítsuk. Remek munkát végeztünk. Elég azt mondani, hogy 2000 nacionalista elemet, mintegy 300 tudóst és írót távolítottunk el az oktatási népbiztosságtól. Nyolc központi szovjet intézményből távolítottunk el több mint 200 nacionalista elemet, akik osztályvezetői és hasonló beosztásban dolgoztak. A szövetkezetek és magtárolók rendszeréből is kitakarítottunk 2000 nacionalistát és fehérgárdistát.”
(A következő számunkban kezdjük meg a XV. fejezet ismertetését, amely a gyermekek sorsáról szól.)