/1994. december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban a tavaly 98 éves korában elhunyt kiváló brit-amerikai történész, Robert Conquestnek azt a könyvét, amely leírja a Sztálin által okozott mesterséges éhínséget Ukrajnában.
A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.
Hogy hozzájárulhassak eme iszonyú népirtás emlékének ébren tartásához, mától (április 16) kezdve minden nap egy-egy folytatást teszek elérhetővé az „Élő archívumban”./
Következik a 4-ik rész.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
UKRAJNA – 4. RÉSZ
Még mielőtt az éhínség rosszabbra fordult volna ősszel és télen, sokan hagyták el a falvakat, mint két évvel korábban a kulákok is.
Az ukrán parasztot megállították Oroszország határán. Ha kijátszotta a határőröket és kenyérrel tért vissza, a kenyeret elkobozták és a ,,csempészt” letartóztatták.
A GPU azt is megakadályozta, hogy a lengyel és a román határövezetbe lépjenek az éhezők. Ugyanakkor többszáz ott élő parasztot lőttek le, amint a Dnyeszteren akartak átkelni Romániába. Az ukránokat később már az észak-kaukázusi területekre sem engedték, ahol Dagesztán és a Kaszpi-tó vidék távoli területein esetleg élelmiszerhez juthattak volna.
A becslések szerint 1932 közepén csaknem hárommillió ember ragadott vándorbotot. A zsúfolt állomásokról az emberek a városokba igyekeztek, hogy ott jussanak némi élelmiszerhez. A kommunista Victor Serge, aki akkoriban a Szovjetunióban járt, így emlékezik 1963-ban Londonban megjelent emlékirataiban arról, amit látott:
Piszkos emberek tolonganak az állomásokon. Férfiak, nők, gyermekek egymás hegyén-hátán. Isten tudja, milyen vonatra várnak. Olykor elkergetik őket, majd visszatérnek pénz vagy jegy nélkül. Felkászálódnak a beérkező vonatra, majd addig utaznak, ameddig le nem kergetik őket. Csendben vannak és megadással tűrik sorsukat. Merre mennek? Kenyeret, krumplit vagy munkát keresnek. Gyárakba igyekeznek, ahol a munkásoknak legalább valamicske ennivalójuk van… A tömegeket a kenyér indítja vándorlásra. Mit mondhatnék a tolvajokról? Mindenki, mindenütt lop.
De mindaddig, amíg nem ütött tavasszal az éhínség utolsó órája, a többség még mindig abban reménykedett, hogy a következő aratásig kitartanak és még abban is, hogy a kormány élelmiszersegéllyel siet megmenteni őket. Közben persze minden, még megmaradt ingóságukat igyekeztek pénzzé tenni, csakhogy valamiképpen ennivalóhoz jussanak.
Mint láttuk, a parasztok nehezen juthattak akár az ukrán városokba is. Ekkor még azonban a tilalmat nem hajtották végre teljes szigorral. Sokan jutottak el Kijevbe és más nagyvárosba. Sok katonatiszt- és pártfunkcionáriusfeleség járta a kijevi bazárokat és piacokat, hogy eladja élelmiszerfeleslegét és potom áron felvásárolja a parasztok megmaradt holmijait. Egy gazdagon hímzett terítő ellenértéke két kiló kenyér volt és egy jóminőségű szőnyeg néhány vekni kenyeret ért. Szépen hímzett ingért vagy egy lepedőért egy-két kenyeret lehetett kapni.
(A szerző ezután leírja, miként adták el a csak külföldieknek árusító boltokban a parasztoktól elvett ikonokat, aranypénzeket, értékesebb szamovárokat, majd így folytatja:)
Zsitomír tartományban a forradalom előtt meghalt háziurak és más gazdagok is gyakran római katolikusok voltak. A katolikus temetőben sokszor temették el őket aranygyűrűjükkel és más ékszereikkel együtt. 1932-33-ban a falusiak titokban kinyitották a sírokat és az onnan kivett aranytárgyakat eladták, hogy a Torgszin (,,Konzumex” – szerk.) boltokban értük élelmiszert kapjanak. Mivel ez is illegális cserekereskedelemnek minősült, a GPU nem ritkán kinyomozta az így élelmiszerhez jutott parasztokat, akiket azután vagy kivégeztek vagy súlyos börtönbüntetésre ítéltek.
A tél beálltával a helyzet még rosszabbra fordult. 1932. november 20-án az ukrán kormány rendeletileg megtiltotta, hogy a kolhozok a parasztoknak gabonában fizessék meg munkával töltött napjaikat mindaddig, ameddig a beszolgáltatási mennyiségnek nem tesznek eleget.
- december 6-án az ukrán szovjetek kormánya és az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága hat olyan falut nevezett meg (kettő-kettőt Dnyepropetrovszkban, Harkovban és Ogyessza tartományban), amelyek szabotálták a gabonaszállítást. A ,,szabotőröket” halállal büntették…
A párt minden erőfeszítése ellenére 1932 végén csupán 4,7 millió tonna gabonát szállítottak a szövetkezetek – a terv 71,8 százalékát…1933 elejére újabb kvótát határoztak meg a semmire…
Sztálin és munkatársai nem tekintették tréfának, hogy Ukrajna nem szállította le a nem létező gabonamennyiséget és újólag iszonyú nyomást gyakoroltak az ukrán hatóságokra a terv teljesítése érdekében.
- november 27-én a moszkvai PB és a KB együttes ülésén Sztálin hangoztatta, hogy az elmúlt évben a gabonaszállítás nehézségeit mindenekelőtt az okozta, hogy ,,a kolhozokba és szovhozokba szovjetellenes erők furakodtak be, akik szabotázs-cselekményeket hajtottak végre” és másodsorban az, hogy ,,a falusi kommunistáink jelentős része nem marxista módon közelítette meg a kolhozok és szovhozok problémáit”. Tovább folytatva elmondta, hogy ezek a ,,falusi és körzeti kommunisták túlságosan idealizálják a kolhozokat és azt hiszik, ha már megalakítják őket, akkor semmilyen szovjetellenes vagy szabotázs jellegű dolog nem történhet bennük és ha szabotázst vagy szovjetellenes jelenséget észlelnek, szó nélkül tovább mennek… Nem értik meg, hogy a kolhozokról kialakított ilyenfajta nézeteknek semmi közük a leninizmushoz”.
A Pravda 1932. december 4-én és 8-án határozott harcot sürgetett a kulákok ellen főként Ukrajnában és 1993. január 7-én szerkesztőségi cikkben az ukrán Kommunista Pártot tette felelőssé azért, hogy olyan helyzetet engedett meg, amelyben ,,az osztályellenség Ukrajnában szervezkedni tud a gabonaszállítások szabotálása céljából”.
1933 januárjában az SZKP KB és a KB VB-jének együttes, teljes ülésén Sztálin kijelentette, hogy magában a pártban kell keresni ,,a gabonabegyűjtéssel kapcsolatos nehézségek okait”. Tyerehov, Harkov elsőtitkára kereken megmondta neki, hogy Ukrajnában szörnyű éhínség pusztít. Sztálin romantikus álmodozónak nevezte és lezárt az üggyel kapcsolatos minden ellenvetést.
Kaganovics jelentést készített, amely szerint ,,a falvakban még mindig ott vannak a kulákság képviselői… olyan kulákok, akiket még nem deportáltak; kulákságra hajlamos parasztok és a száműzetésből elmenekült kulákok, akik rokonoknál bújtak meg… akik a dolgozó parasztság érdekeinek elárulói”. A jelentés hibáztatta még a burzsoá fehérgárdistákat, a petljuristákat, a kozákokat és a szociálforradalmár értelmiséget, az esszereket…
Ismét háborút indítottak az ,,osztályellenség” felszámolására…
– – –
Az Össz-szövetségi Központi Bizottság titkárát, Pável Postyisevet nevezték ki az Ukrán Kommunista Párt másodtitkárának és a harkovi Megyei Bizottság első titkárának. Postyisev lényegében Sztálin teljhatalmú megbízottjaként azért érkezett Ukrajnába, hogy ,,bolsevizálja” az ukrán pártot és még több gabonát préseljen ki az ukrán falvakból.
Ukrajnába érkezésekor a pártba és a kolhozokba furakodott kulákokról és nacionalistákról szónokolt, akik szabotálják a termelést. Kifejezetten megtiltotta, hogy élelmiszert kapjanak a falvak lakói. Ugyanakkor bejelentette, hogy az állam vetőmagot sem szállít, mert azt a parasztoknak kell találniuk…
Az ukrán KB februári plénumán új és az addigiaknál még keményebb vonalat dolgoztak ki….Posztyisev, aki mellé az ukrán OGPU vezetőjét, V.A. Balickíjt jelölték ki, hamarjában 237 körzeti bizottsági párttitkárt és 249 körzeti VB elnököt váltott le. Egyes körzeteket bűnbaknak állítottak be – főként Dnyepropretrovszk megyében az orehovi körzetet, amelynek a vezetősége ,,árulókból állt, akik elárulták a munkásosztály és a kollektivizált parasztok érdekeit”.
Az OGPU is talált magának elfoglaltságot. Vinnyica megyében több mint 100 állatorvost lőttek agyon, mert a lovak a zabban lévő gomba következtében elpusztultak.
A meteorológiai intézet teljes személyzetét letartóztatták, mert a vád szerint meghamisították az időjárásjelentéseket, hogy kárt okozzanak a betakarításnál. 1933 márciusában a Mezőgazdasági és Szövetkezeti Népbiztosság harmincöt tagját azért végezték ki, mert, hangzott a vád ellenük, különböző szabotázsakciókat hajtottak végre, szándékosan megmérgezték a legelőt és gyújtogattak. További negyven tagját súlyos börtönbüntetésre ítélték. Azzal vádolták őket, hogy ,,éhínséget okoztak az országban”, amivel lényegében elismerték az éhínség tényét…
Posztyisev hisztérikus vadállatisága természetesen nem eredményezett további gabonaszállítást. A készletek nullaszinten álltak és gyakorlatilag nem volt mit tenni.
Az emberek egész télen át pusztultak. A jelentések azonban egyértelművé teszik, hogy a tömeges méretű halálozás 1933 márciusának elején kezdődött meg.
,,Amikor a hó elolvadt, megkezdődött a tényleges éhínség. Az embereknek felpüffedt az arca, a lába, a hasa. Nem tudták visszatartani vizeletüket… Mindent megettek. Egeret, patkányt, fecskét, hangyát, kukacot. Lisztté őröltek csontot és ugyanazt tették a bőrrel és a cipőtalppal. Felhasítottak régi, cserzetlen bőrt és bundákat, hogy valamiféle zselévé főzzék. Amikor meg kihajtott a friss fű, kiásták a gyökeret, megették a leveleket és a hajtásokat. Mindenfajta növényt és virágot felhasználtak: pitypangot, bojtorjánt, csillagvirágot, fűzfagyökeret, varjúhájat és csalánt”, írta Vaszilíj Grosszman.
A széleslevelű hársfa, az akác, a sóska, a csalán és sok más, amit ettek, nem tartalmazott semmi fehérjét. Néhány körzetben csiga is élt, ott azt főzték meg levesnek és a húsát apróra vágva zöld levéllel ették. Ukrajna déli vidékein és a Kubánban olykor mormotát és más, kisebb állatot ejttek el. Máshol halat fogtak, noha a pecázásért az egész családot elvitték. Melnyikben, a helyi szeszfőzdében a kiöntött maradékot, amelyet állatoknak sem tudtak adni, a szomszédos parasztok ették meg.
Egyes külföldi tudósítók iszonyú történeteket írtak meg lapjuknak. Kijevtől húsz mérföldre délre egy amerikai látta, hogy a faluban egyetlen macska vagy kutya sem maradt – mind megették. ,,Az egyik kunyhóban olyan kotyvalékot főztek, amelynek tartalmát egyszerűen nem lehet elemezni. A bográcsban volt csont, libatop, bőr és valami, ami egy cipő felső részének tűnt. Ahogyan a kunyhó lakói izgatottan nézték a fortyogó kulimászt, mutatta, hogy mennyire éhesek.”
Egy ukrán községi iskolában az egyik tanár jelentette, hogy a csalánból, sóskából és sóból készült álborscs mellett a gyerekek olykor egy-egy kanál babot is kaptak – kivéve a kulákgyerekeket.
Vinnyica tartományban, emlékezett vissza egy mezőgazdász, amikor a fű áprilisban kinőtt a parasztok ,,főtt labodaparéjt, sóskát és csalánt kezdtek enni…” De az ilyen vadnövények fogyasztásától az emberek vízkórt kaptak és nagyon sokan haltak éhen. Május második felére a halálozási arányszám akkorára növekedett, hogy a kolhoz szekereit csak arra használták, hogy minden nap a halottakat elszállítsák a temetőbe (a halottakat közös sírba hajították és mindenfajta szertartás nélkül temették el őket).
Egy másik aktivista elmondta, hogy egyszer egy olyan szánfogatossal beszélt, aki házról házra járt és megkérdezte, hogy van-e holttest, amelyet el kell szállítani.
Különböző szemtanúi jelentések láttak napvilágot, amelyeket korábbi aktivisták és szovjet írók vetettek papírra fiatalkori emlékeik alapján. Már korábban is idéztünk egy ilyen írásból, amely Hruscsov idején jelenhetett csak meg és amely arról számol be, hogy ,,1933-ban borzalmas éhínség sújtotta a vidéket. Családok haltak ki, házak omlottak össze, falusi utcák néptelenedtek el”.
Ugyanerről az időszakról Sztadnyuk így ír:
,,Éhínség: borzalmas, lelket dermesztő sötét szó. Azok, akik sohasem tapasztalták, el nem tudják képzelni, hogy az éhség milyen gyötrelmet okoz. Nincs borzasztóbb a férfinak – a családfőnek – mint saját esendősége, saját kiszolgáltatottsága, amikor látja, hogy felesége imádkozik, amikor az asszony nem talál ennivalót éhező gyermekeinek. Nincs iszonyúbb látvány az anyának, mint a csonttá-bőrré fogyott gyermekei látványa, akik az éhezés miatt mosolyogni is elfelejtettek.
Hacsak egy hétről vagy egy hónapról lenne szó. De sok-sok hónapon át nem volt mit az asztalra tenni. A pincék üresen álltak és egyetlen tyúk sem maradt a faluban – még a céklamagot is megették…
Az éhínségben először a férfiak haltak meg. Később a gyerekek. Majd, legutoljára, az asszonyok. De mielőtt meghaltak, az emberek eszüket vesztették és megszűntek emberi lényeknek lenni.”
Egy korábbi aktivista így emlékezik:
,,A csatamezőn a férfiak gyorsan halnak meg. Visszalőnek és a bajtársiasság és a szolgálat érzése tartja fenn őket. Itt az emberek magányosan, lassan haltak meg, leírhatatlan szenvedések közepette és még azt sem mondhatták el, hogy egy ügyért adták életüket. Csapdába estek és hagyták őket éhenpusztulni, mégpedig egy olyan politikai döntés értelmében, amelyet egy távoli fővárosban hoztak jóllakott emberek. A borzalmat még az sem enyhítette, hogy azzal vigasztalhatták volna magukat, a sorsukat nem tudták elkerülni.
A legszörnyűbb látványt a léggömbként felfújt gyermekhasakból kilógó csontsovány lábak nyújtották. Az éhezés arcukból kitörölte az ifjúság minden vonását – úgy néztek ki, mint megkínzott vízköpő figurák; csak szemükben villant fel olykor a gyermekkor megmaradt lángja. Mindenütt férfiak és nők hevertek. Arcuk és hasuk felpuffadva, szemük kifejezéstelenül bámult a semmibe.”
1933 májusában egy utazó hat holttestet látott Dnyepropetrovszk megye két faluja között. Egy külföldi újságíró vidéki sétáján kilenc halottat látott – közöttük két, kb. nyolcéves kisfiút és egy kb. tíz éves kislányt.
Az egyik katona elmondta, hogy amikor vonatuk megérkezett Ukrajnába, ő és bajtársai szinte kővé dermedtek az őket fogadó látványtól. Ennivalót adtak a kolduló parasztoknak, amit a vonat parancsnoka jelentett is. Az egységparancsnok (Timosenkó) azonban csak nagyon enyhén büntette meg őket. Amikor az egységek tábort vertek, ,,férfiak, nők, lányok, gyerekek jöttek a táborba vezető úton. Csendesen álltak. Álltak és éheztek – az éhhalál mezsgyéjén. Elhajtották őket, majd másutt újra megjelentek. És ismét csak ott álltak, éhesen. A politikai tisztnek keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy a katonák visszanyerjék életkedvüket. Amikor a hadgyakorlat megkezdődött, az éhes parasztok követték a tábori konyhát és amikor ebédosztásra került a sor, a katonák átadták adagjukat a parasztoknak. A tisztek és a politikai komisszárok elmentek és úgy tettek, mint akik nem látják az egészet.”
Eközben a falvakban ,,a szegény koldult a szegénytől, az éhező az éhezőtől és a gyermekesek a gyermektelenektől.” 1933 elején egy nagy ukrán falu központi terén, ,,a felrobbantott templom romjaihoz közel állt a falusi piac. Az emberek felpüffedt arccal álltak, csöndben. Ha beszéltek, csak suttogásra telt erejükből. Mozgásuk lassú és gyenge volt. Lábukat és karjukat alig tudták használni. Kukoricacsutkával, száraz gyökérrel és fahánccsal kereskedtek…”
Poltava tartományban egy asszony, akinek a férje öt évet kapott politikai okokból, egészen 1933 áprilisáig tudta táplálni családját. Majd négyéves kisfia meghalt. A brigádok még akkor sem hagyták békén: arra gyanakodtak, hogy a kisfiának ásott sír valójában gabonát rejt. A sírt kiásták; megtalálták a kis tetemet és otthagyták az asszonynak, hogy temesse el újból.