Holnap a Magyar Hírlapban jelenik meg könyvismertetés Andreas von Rétyi George Soros: A multimilliárdos, globális hálózata, és a világ vége, ahogyan azt ismerjük című kötetéről. A könyv január 17-én jelent meg.

A holnapi ismertetés első mondata így hangzik:

„Ahogyan itt 2014 októberében és szinte pontosan egy évvel később közvetlenül megjelenésük után ismertettük Udo Ulfkotte német újságírónak a médiáról, majd a migránsokról írt könyvét, most szintén híradás következik ugyanannak a kiadónak, a Kopp Verlagnak egy újabb szenzációjáról.”

Ez jó alkalom arra, hogy csatoljam Ulfkotte két könyvének  szintén a Magyar Hírlapban megjelent recenzióját. Elsőnek a migránsokról írt, majd pedig a német sajtóról írt ismertetést.

 

ULFKOTTE: A MENEKÜLTIPAR

 

A hónap első hetében jelent meg Udo Ulfkotte német újságíró új könyve A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból címmel. 11 hónappal azután, hogy szintén a Kopp kiadónál látott napvilágot bestsellerré vált könyve, A megvásárolt újságírók, melyet szintén lapunk mutatott be elsőként a hazai nyilvánosságnak.

Ulfkotte nevét idehaza nagyon sokan ekkor ismerték meg. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori haditudósítójának és szerkesztőjének könyve hatalmas megbecsülést és hírnevet váltott ki a magyar jobboldalon, és gyűlölettel teli zavart hallgatást a balliberális térfélen, hiszen nehéz konteó gyártással vádolni egy vezető német lap egyik korábbi kulcsemberét.

A szerző előszavában leírja tapasztalatait arról, hogy milyen megpróbáltatások érték és érik tavalyi leleplező kötete miatt. Egyik lábával a börtönben van, másik lábával az anyagi összeroppanás szélén egyensúlyoz, aki olyan könyvet ír, mint ő. Minden sorát nagyítóval vizsgálják az ügyvédek, melyik állításáért lehet perelni. Eddig 150 ezer euró kifizetésére kötelezték. Hozzátehetjük: tudjuk jól, milyen veszélyes a hatalmasokkal szemben tényfeltárást végezni, akik minden tettüket titkolják. Azok meglétét tehát nem könnyű a bíróság előtt is megálló bizonyítékokkal igazolni.

Vajon a hazai balliberális sajtót hányszor perelhetné a kormány (sajnos nem teszi), amikor esetenként még névtelen forrásokra sem hivatkozva hazudik, beleértve olyan rémtörténetek kitalálását is, hogy süllyed a hármas metró alagútja?

A kötetből az olvasó megtudhatja, hogy a nagyvállalatok mekkora profitot fölöznek le a menekültipari tevékenységükkel. (Ulfkotte könyvében végig a Németországban megszokott „menekült” szót használja.)

Megtudja továbbá, hogy a gyógyszeripar miként növeli forgalmát milliárdokkal a beérkező menekülteknek felírt gyógyszerek eladásából. Hogy a rendőrökre és újságírókra szájkosarat raknak a menekültstátuszt kérők bűnelkövetései ügyében; hogy számos SPD (szociáldemokrata) politikusnak mellékállása van olyan szervezetekben, amelyek a migránsoknak szállást adnak; hogy a pártok a menekültek ellátásával kapcsolatban törvénytelen finanszírozásban részesülnek, és hogy újságírók külön pénzt kapnak, ha könnyfakasztó sztorikat írnak a menekültstátuszt kérőkről.

Ulfkotte bemutatja azt is, hogy miközben a német sajtó és Angela Merkel kancellár halálra aggódja magát a menekültek sorsa miatt, annak nem adnak hangot, hogy az országban 300 000, többnyire etnikailag német hajléktalan él, akik közül 32 000 a gyerek.

Könyvéből megtudjuk azt is, hogy a német újságírók szívhez szólóan megható, de kitalált történeteket is előadnak menekültekről, például a szenegáli Abdou Dioufról, aki horrorisztikus élményeit ecsetelte állítólagos hajón történő meneküléséről. Azonban kiderült, történetét 2015 nyarán egy spanyol reklámügynökség találta ki.

Ulfkotte azt is leírja, mennyibe kerül egy menekült a német adófizetőknek. Fejenként havi 3500 euróba. Egy millió menekült tehát 3,5 milliárd euróba, ami évente 42 milliárd. Pontosan ennyibe kerül a költségvetésnek a német segélyezése.

E könyv megjelenése előtt nem igen tudtunk arról, hogy Németország nettó kivándorló ország, mert egyre több németnek lesz elege saját hazájából. „A bevándorlók már csak az olyan országokból érkeznek, ahol az oktatásban kevesen részesülnek. A távozó, képzett németek ’Goodbye Deutschland’-dal búcsúznak. Ma már minden negyedik német azzal a gondolattal játszik, hogy elhagyja hazáját. Minden évben 165-170 ezer német fordít hátat Németországnak. A legtöbben közülük fiatal és egyetemi végzettségű”.

És a fejezet végkövetkeztetése: „Az igazság így hangzik: Németország kivándorlási ország – legalább is az etnikai németeknek”. Mely mondattól, mint általában a kínos tényektől, megállhat az ütő a hazai, a Merkel-Németországot imádó balliberális sajtó magyarutáló tam-tam dobosai kezében.

És hogy honnan érkezik a „munkaerő utánpótlás”? Abból az Afganisztánból, ahol a nők 88 százaléka analfabéta. Az afrikai Nigerből (ott ez az arány 84,9 %), Dél-Szudánból (84 %) és Burkina Fasóból (78,4).

A menekültek orvosi ellátása óriási összegekbe kerül az adófizetőknek. A Hepatitis-C vírussal fertőzöttek – Németországban összesen 4-500 000 ember – 38 heti kezelése 25-28 ezer euróba kerül. 2011 óta további két gyógyszert is felírnak, amelynek következtében 51-64 ezer euróval drágul a terápiaköltség. De ha az orvos még a grammját tekintve szó szerint az aranynál is drágább Gilead bogyót is felírja, az szemenként 714 euróba kerül.

A menekülteknek megfelelő szállás is dukál. Sokukat szállodákban helyezik el. Nem egyszer a hoteltulajdonos akarata ellenére. De kastélyokban és magánnyaralókban is. E téren sincsenek tabuk, akadályok. A Holte-Stukenbrock kastélyban a rendőröknek kellett átadniuk a helyüket a menekülteknek. Máshol (a helyszínek pontos jelölése a könyvben) idősotthonokat ürítenek ki számukra.

Hogy mindez mihez vezethet, Ulfkotte brit lapok cikkeit idézi, melyek szerint legkésőbb 2018-ban már páncélosok düböröghetnek Európa városainak utcáin és terein. Az amerikai CIA egyik jelentése azt a képet vetíti elénk, hogy a közel-keleti és észak-afrikai menekültek hullámai országokat árasztanak el, és számos nagyváros kormányozhatatlanná válik.

A Németországban menedéket kapottaknak maximum 15 hónap ott tartózkodás után jogukban áll családtagjaik behívására. Sok esetben a visszamaradt rokonok küldik ki előőrsként az egyik családtagot, aki azután behívja őket családtagként. Így azután a család eltartására évente már 250 ezer euró összeget is rá kell fordítani.

A legújabb felmérések szerint a németek már jobban félnek a menekültektől, mint a munkanélküliségtől, ami korábban a legnagyobb gondot jelentette. Az egykor patyolattiszta Németország közben koszosodik. Amit a sajtó trendinek igyekszik eladni.

Közben Berlinben a zsebtolvajlások száma 55 százalékkal emelkedett. Annak ellenére, hogy a szállások őrzése havi 6500 euróba kerül menekültenként.

Csak remélni tudjuk, hogy Udo Ulfkotténak ez a könyve is hamarosan megjelenik magyar kiadásban.

Lovas István

 

Ezután pedig a szerzőnek a német sajtóról írt könyvének ismertetése, amely 2014. október 13-án jelent meg az MH-ban:

 

A LEGNAGYOBB NÉMET BESTSELLERRŐL TOTÁLIS A HALLGATÁS

Ulfkotte: a német médiát a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke irányítja az USA szája íze szerinti transzatlanti kapcsolatok és Izrael érdekében

 

A Frankfurter Allgemeine Zeitung volt külpolitikai szerkesztője és haditudósítója a „civil” szervezetekről és George Sorosról is ír

 

                                                                                             

Udo Ulfkotte 17 éven át a vezető német konzervatív napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) külpolitikai szerkesztője, illetve haditudósítója volt. Kötete szeptember 11-én látott napvilágot a német könyvpiacon Megvásárolt újságírók – Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát címmel. Annak ellenére, hogy a legnagyobb német internetes könyvterjesztő, az Amazon.de csak szeptember 22-én kezdte árulni, néhány nap alatt sikerlistájának a csúcsára hágott. Vagyis Németország legnagyobb példányszámban vásárolt könyve lett. Miközben erről a megasikerről a német sajtó egyetlen szót sem ejtett.

A kínos hallgatás oka egyszerre a könyv tartalma és szerzője. A 336 oldal terjedelmű, mintegy hatszáz lábjegyzettel ellátott művet nem lehet a szokásos „összeesküvés elmélet” felkiáltással elhessegetni, hiszen a szerző maga is több mint másfél évtizeden át Németország legtekintélyesebb napilapjának szerkesztője volt. Ezért könyvében több helyen bocsánatot kér és kijelenti, szégyelli, amit tett. Vagyis azt, hogy pénzért, luxusutazások és egyéb juttatások fejében azt írta, amit megrendeltek tőle.

Ulfkotte táblázatokban mutatja be, hogy Németország legnagyobb médiumainak vezetői és elit újságírói név szerint mely lobbiszervezet/ek/ tagja vagy hová vannak „bekötve”. Néven nevezeti azokat is, akik a kulisszák mögött a médiát propaganda szempontból egyetlen irányban befolyásolják. Ilyenkor csak a hallgatás a kivezető út. Mert az sem jön be, ha az érintettek összeesküvés-elméletek felemlegetésével akarják hitelteleníteni a mondanivalót. Vagy mint nálunk szokták a főleg Soros-támogatású portálok, amelyek vicsorító kínjukban holdfénynél hódbőrbe varrt iratokról, paksi csőszkunyhóba tévedt jugoszláv búvárokról „konteóznak”. Márpedig a kötetben igen egzakt módon bontakozik ki az, ahogyan például a David Rockefeller által alapított Trilaterális Bizottság, a Bilderberg csoport és más transzatlanti intézmények szabják meg az irányt a médiának.

A könyvben bőségesen adatolt valóság a legvadabb „konteós” képzeleten is túltesz. Hiszen arra is fény derül, hogy a német szerkesztőségekben (!) dolgozó titkosszolgálati ügynökök olykor azt is megszabják, hogy ismert újságírók közül kinek a neve alatt jelenjék meg egy-egy előre megírt cikk. Amiért persze az illető busás pénzjutalomban részesül.

A FAZ korábbi munkatársa leszögezi: teljesen mindegy, hogy melyik német lapot vesszük meg, mely német tévéadót nézünk: egyforma és manipulált üzenetet kapunk. Amire a németek egyre inkább ráébrednek. Ezért esnek drámai gyorsasággal a nyomtatott lapok példányszámai. Könyve végén Ulfkotte egyenesen lázadásra szólítja fel honfitársait: még kevesebb lapot vásároljanak, hogy még több hazug, megvásárolt újságíró maradjon munka nélkül. Azok, akik hatalmas kenőpénzért teljesítik irányítóik utasításait. Miközben arra bíztatja olvasóit, hogy egyes, eddig nem manipulált, internetes forrásokat olvassák, melyek közül fel is sorol néhányat.

A szerző pontosan bemutatja azt is, mely adó vagy mely lap melyik politikai párthoz tartozik. A „független” közszolgálati ZDF televízióban például csaknem minden szerkesztőnek párttag könyve van. A német médiában a „nézetek sokszínűségét” pedig csak tetetik. A valóság az egyen hazugság, legyen szó az amerikai külpolitikáról, az USA elnökéről vagy az euró hasznosságáról. Itt jegyzendő meg, hogy néhány éve már kiszivárgott annak a szerződésnek a szövege – és a Wikipediára is felkerült -, amelyet minden olyan újságíróval aláíratnak, aki az Axel Springer óriáskiadó valamelyik lapjához szegődik el, mint a vezető német bulvárlaphoz, a Bild-hez, vagy a hazai balliberálisaink által szintén oly kéjjel „német jobboldali konzervatív”-nak nevezett Die Welt-hez. E szerződés öt pontja közül az egyik a transzatlanti kapcsolatok támogatása, a másik Izrael állam lényegi jogainak és a zsidó-német megbékélés előmozdítása.

Ulfkotte maga is titkosszolgálati szakértő, és tagja volt az amerikai Marshall Memorial Fund nevű, szintén a „transzatlanti baráti kapcsolatok elmélyítésén” dolgozó szervezetnek, amely egyike a német médiát irányító intézményeknek. A szerző már könyve elején leszögezi, hogy a német hírekre a legnagyobb befolyást az Egyesült Államok és Izrael gyakorolja. Olyan kézikönyveket is említ, amelyek rögzítik, mely minőségi médiumokra kell hatást gyakorolni. E médiumok merő véletlenségből ugyanazok, amelyekben hazánkról a legvehemensebb támadások jelennek meg.

Az amerikai hadügyminisztérium hosszú évek óta dollár milliárdokat költ arra, hogy világszerte a neki megfelelő propaganda jelenjék meg a médiában, tudjuk meg szintén. E minisztérium egyik ilyen törekvése, hogy Amerikát kedvező színben tüntesse fel, míg Oroszországot a gonosz országának.

Egy Lengyelországból a II. világháború idején menekült család gyermekeként Németországban felnőtt Josef Joffe, a balliberális Die Zeit című hetilap kiadó-főszerkesztőjéről sok szó esik a könyvben. Ő egy CIA-hez közeli agytrösztnek, az Aspen Institute-nak is a tagja. Joffe médián túli szerepéből Ulfkotte majd’ húszat sorol fel, beleértve az olyan igazgatótanácsi tagságot, mint a New-yorki Goldman Sachs alapítvány, az izraeli Ben Gurion Egyetem vagy a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete. A Die Zeit szintén a mindenkori jobboldali kormányok idején Magyarországot támadó német médiumok frontvonalába tartozik.

A szerző részletesen ismerteti nem csak a megvásárolt újságírók által leírt hazugságokat, de azt is, hogy milyen esetekben kell hallgatniuk. Mint amikor haditudósítóként szemtanúja volt, hogy az 1980-tól 8 éven át tartó Irak-Irán háborúban Irak német gyártmányú mérges gázt vetettek be. Arról egyetlen sort sem írhatott és az elgázosított iráni holttestekről készült fotóit se helyezhette el lapjában.

Ismerteti azt is, hogy kik állnak egyes nemzetközi újságíró szervezetek mögött. A „sajtószabadságot védő” és az egyes országokban meglévő sajtószabadságot osztálozó Tudósítók Határok Nélkül nevű szervezetről például azt írja, a mögött korábban az amerikai külügyminisztérium és George Soros /ne hamisítsuk meg hivatalos nevét/ állt.

Ulfkotte kitér az újságírókat irányító szervezetek funkciójának bemutatására is. A Trilaterális Bizottságról azt írja, hogy számára a „globális kormányzás kormányok nélküli kormányzást, kormányok nélküli világuralmat jelent”. Hozzáteszi: e bizottság „világszerte szét kívánja rombolni az állami funkciókat és úgynevezett nem kormányzati (civil) szervezeteket használ fel arra, hogy a meglévő kormányok feje fölött a népek sorsát irányítsa”. Ó, ártatlan Norvég Alap! – kiálthatnánk fel.

Ami Sorost illeti, róla a szerző idézi a baloldali brit New Statesman nevű hetilap egyik, 2003-ból megjelenő írását is, mely szerint „George Soros talán nem nevezhető közvetlenül fizetett CIA-ügynöknek, mint azt néhányan megtették. De az kétségtelen, hogy cégei és civil szervezetei szorosan együttműködnek az amerikai terjeszkedéssel. Soros, Rockefeller és a transzatlanti agytrösztök „mindenekelőtt hatalomstratégiai és gazdasági megfontolásokból a korábbi keleti tömb országaiban, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában kormányok megdöntésében vettek részt.” Ulfkotte a Soros-féle Nyílt Társadalom alapítványokat az ilyen, „népi” puccsok szervezésében elsőrendűen fontosként mutatja be. A német média pedig mindebben tevőlegesen segíti őt, írja később.

A kötet szerzője a Kádár időkben is külföldön utazgató, szabaddemokrata ellenzéket agyonszerető Joachim Gauck német államelnököt sem kíméli. Leírja róla, hogy tagja az igen befolyásos elit transzatlanti társaságnak, a berlini székhelyű Atlantik-Brücke (Atlanti Híd) szervezetnek.

Könyve legvégén a Frankfurter Allgemeine Zeitung volt munkatársa „megfenyegeti” a német médiát azzal, hogy kötete csupán az első része egy trilógiának.

Tanács politikusainknak: ha német újságíró közelít feléjük előre megrendelt cikkéhez jobboldali mondatfecniket „gyűjtve”, azzal üdvözöljék, hogy rákérdeznek, élvezték-e Ulfkotte könyvét.

 

Lovas István