Lovas István Társaság

Az alábbi cikk teljes anyag, mint ahogyan az az 1999-ben, a Kairosz Kiadónál megjelent Jobbegyenes című könyvemben olvasható.

Az az év március 5-én a Népszabadságban némileg rövidített (velem egyeztetett) változatban, főszerkesztői magyarázattal (ilyen ordas eszmékkel rukkolnak elő a jobboldalon, stb.)  megjelent írás hatalmas hullámokat vert. Eötvös Pál azt írta, a tanulmány „meg is haladja azt a határt, amiért Európa bizonyos országaiban ma büntetőeljárást indítanak a szerző és a szerkesztő ellen is”.  Bossányi Katalin, a véleményrovat akkori szerkesztője az akarata ellenérő történő megjelentetés miatt beadta lemondását, amit Eötvös nem fogadott el.

Ami utána történt, szintén sajtótörténeti közröhej.

Többen, mint Halmai Gábor SZDSZ-es alkotmányjogász, szintén börtönért kiáltott.

A cikk utóéletének történetét a Demokrata ismertette, az addigiakra adott válaszommal együtt.

Majdnem két évvel később a Magyar Nemzetben hosszú cikkben lepleztem le a sztorit: a bevezető mondatokon kívül a véralgebrás cikk Alan S. Rosenbaum és Israel W. Charny szerkesztésében és ajánló előszavaikkal 1996-ban megjelent „Egyedi-e a holokauszt? Az összehasonlító népirtás távlatai” című kötetben megjelent „legmeredekebb” tanulmányok (Ian Hancock és David E Stannard professzoroké) tömörített fordításából állt.

A gigantikus átverést a másik oldalon döbbent csönd fogadta. A népszabadságos Révész Sándor tett egy erőtlen kísérletet, hogy „bizonyítsa”, a cikk nem fordítás, hanem az én eszmeszüleményem.

A későbbiekben e helyre kiteszem a fejleményeket bemutató, fentebb említett két írást is.

Jó szórakozást kívánok!

**************************************************************************

 

 

 

ÖSSZEHASONLÍTÓ VÉRALGEBRA –

EGYEDI-E A HOLOCAUST?

 

Lovas István

 

 

Hogy nem voltak képesek előrelátni,

hogy ők a fasizmus előfutárai?

(Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.)

 

Petri György, Antropozófia

 

 

A Népszabadság 1999. január 4-i számában, az Érvek, Vélemények rovatban Erős Ferenc Auschwitz és Kiskunhalas c. alatt írt jegyzetének első mondata így hangzik: A Soának minden más genocídiumtól, tömeggyilkosságtól való lényegi különbségét, Auschwitz egyedülálló mivoltát tagadni történelmileg igazságtalan, sőt botrányos dolog.” Azok szemében, akik Erős véleményét osztják, ez a cikk botrányos és igazságtalan lesz. Mások talán érdeklődéssel olvassák. Netán azok is, akik Auschwitzot nem szívesen relativizálják a kiskunhalasi menekülttáborral.

 

Rögtön az elején hangsúlyozni kell: “Auschwitz” valóban egyedi, ha a mérték Auschwitz, mint ahogyan minden népirtás egyedi, ha az adott népirtást vesszük mércéül. A paraguayi aché indiánok írmag nélküli likvidálása éppen olyan egyedi, ha a genocídium ismérve egy népcsoport maradéktalan (száz százalékos) kiirtása. Mint Elie Wiesel írta az aché indiánokról Richard Arens szerkesztésében megjelent Népirtás Paraguayban c. kötetben: “Mindeddig megtiltottam magamnak, hogy az európai júdaizmus holocaustját a tőle idegen eseményekkel összehasonlítsam, de vannak itt olyan információk és tények, melyek nem tagadhatók: valóban a Végső Megoldással állunk szemben. Egyszerűen ezt a törzset ki akarják irtani. Morálisan és fizikailag. Úgy hogy ne maradjon belőlük semmi, egyetlen sírás, egyetlen könny sem. Hatékony eljárás, amelyet máshol már kipróbáltak.” De talán az 1242-es tatárjárás sem tartozik a népirtás könnyű esetei közé annak ellenére, hogy számadatait a magyar történelemkönyvek nem túl sűrűn idézik: a benyomulók 1 millió magyart, az akkori lakosság felét mészárolták le.

 

Valamilyen fogódzkodóra tehát szükség van akkor, ha a világtörténelemben véghezvitt népirtások eseteit össze kívánjuk hasonlítani. Mivel a legszélesebb körben – mondhatjuk, univerzálisan – elfogadott és elterjedt, fogadjuk el a Népirtás bűnének megakadályozását és büntetését célzó ENSZ Egyezményben adott meghatározást, melynek 2. cikkelye szerint népirtást követ el az, aki az alábbi cselekedetek bármelyikét követi el egy nemzet, etnikum, faj vagy vallási csoportot teljes vagy részleges elpusztítása céljából:

1. a) egy csoport tagjait megöli,
2. b) egy csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérülést okoz,
3. c) olyan életkörülményeket erőltet a csoportra, amelynek célja annak részleges vagy teljes fizikai elpusztítása,
4. d) olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek célja a csoporton belül a születések megakadályozása,
5. e) egy csoporthoz tartozó gyermekeket erőszakkal egy másik csoportnak ad át.

 

A fogalmi meghatározás mellett a másik probléma a népirtás áldozatainak száma. Pontos adatok gyakran hiányoznak. Jellemző, hogy még a holocaust esetében is, amely jóllehet a világon az egyik legalaposabban kutatott népirtás, a legkülönbözőbb számok és becslések forognak közkézen. Mint legutóbb Konrád György is írja az Élet és Irodalom c. hetilap 1999. január 5-i számában: “Az európai zsidókat sújtotta a legnagyobb ‘etnikai tisztogatás’, amely mintegy hatvan-hetven százalékos arányban a halálba áttelepítést jelentett.” Függetlenül a “legnagyobb” vitathatóságáról, Konrád a likvidáltak arányát tíz százalékos “tűrési sávban” határozza meg, ami igen nagy “szórás”. De a soán belül a magyar zsidóság veszteségének abszolút számai sem tűnnek tisztázottaknak: a Magyarországon leggyakrabban emlegetett hatszázezernél a washingtoni Holocaust Memorial, de főként az izraeli Jad Vashem számai (337 ezer) ennél lényegesen alacsonyabbak. Stark Tamás kutatásai szerint az elpusztult magyarországi zsidók száma mintegy négyszáz-négyszázhúszezer. Ami azt mutatja, további kutatások nem igazán feleslegesek. Sőt, mint Schmidt Mária történész mondta a Pesti Hírlapnak 1994. május végén adott interjújában: ahol nincs kutatás, ott csak dogmákról és vallásról beszélhetünk. Éppen azért kellene a pontos számot megállapítani, hogy legalább azzal azonosulni tudjunk, ha már holttestek nincsenek, mert azokat elégették.

 

A számok a kevésbé kutatott népirtások esetében még szélesebb skálán mozognak: Sztálin ukrán áldozatainak számát korábban 5 és 12 millió közöttire becsülték, míg a KGB archívumának részleges megnyitását követően az ukrán történészek a 9 millió halálra éheztetettben ill. kivégzettben látszanak megállapodni.

 

A népirtások történetében igen kényes kérdés az áldozatok ill. a népirtók faja szerinti különbségtétel. Márpedig egy olyan jelenségről van szó, amellyel éppen úgy foglalkozni kell, mint azzal, hogy az Egyesült Államokban nem is olyan régen a nem fehérbőrűeket főként az ország déli részén egyáltalán nem vagy lényegesen ritkábban végezték ki ugyanolyan bűncselekményért, mint amilyenért a feketéket szinte gondolkodás nélkül a halálba küldték – főként ha az áldozat bőre az erőszakot tevőtől eltérő volt, magyarul, ha egy fekete fehért ölt vagy erőszakolt meg.

 

Talán ezért is jogos feltenni azt a nyilvánvaló kérdést, hogy az amerikai kontinens óriási indián népességének egyes helyeken szinte teljes likvidálását miért kísérte és kíséri csaknem teljes közöny. Mint például Brazíliában, ahol az eredeti, legalább 2 és fél milliós indián őslakosságot mintegy százezerre “fogyasztották” a népirtás legválogatottabb módszereivel.

 

De a népirtás súlyának megítélésénél nem csak az áldozat ill. a kollektív hóhér színe számit. A politikai, gazdasági vagy egyéb – akár ideológiai – erő vagy ezek kombinációja is igen fontos tényező egy genocídium “eredményének” elhallgatásában, eltusolási kísérleteinek sikerében vagy, ellenkezőleg, annak felerősítésében. 1915 és 1917 között, tehát két év alatt, az örmény lakosság igen nagy százalékát irtották ki a törökök azt követően, hogy, két évtizeddel korábban, mintegy 100-200 ezer örményt mészároltak le. Az 1915-ös gigantikus pogrom előtt az ottomán birodalomban lakó örmények számát másfél és 3 millió közöttire becsülik, melyből 1-2 milliót (a becsült alsó és felső határ) öltek meg. Hogy a török rémtettről oly keveset hallunk, talán magyarázható a két nép politikai súlya közötti különbséggel is: aki a diplomáciai vizekben csónakja evezőjét akár egyszer is bemártotta, tudja, a török nagykövetségek, legyenek bármely országban, kifejezetten az ellenük irányuló provokációnak tartják “Musza Dag” napjaira emlékezni.

 

A legújabb tudományos igényű felmérések szerint is a kommunista ideológiát magukénak valló kormányoknak világszerte mintegy 100 millió közvetlen áldozata volt, mint olvasható a magyarul is nemsokára megjelenő Courtois-féle “Fehér könyvben”. (A százmilliós szám nem végleges: jelenleg észak-koreaiak tíz, ha nem százezrei halnak éhen egy ideológiai indíttatású totális elszigetelés eredményeként.) Ennek ellenére, erről a száz milliós öldöklésről (amelynek egyedül Kínában mintegy 65 millió közvetlen áldozata volt) meglehetősen keveset hallunk. Talán nem áll távol az igazságtól annak feltételezése, hogy ebben történelmi okok is szerepet játszanak: míg a holocaustért a legyőzött németek a felelősek, addig a súlyos népirtással vádolt Sztálin generalisszimusz a győztesek közé tartozott – márpedig a történelmet a győzők írják: nem valószínű, hogy teljes mértékben a képzelet világába tartozik annak a kijelentésnek a megkockáztatása, Európa ma Katyintól és a Szovjetunióban elhurcolt és az úton ill. deportálási végállomási helyükön megölt vagy halálra dolgoztatott áldozatokról lenne hangos egy reformnáci Egyesült Európában. És talán ugyanez a történelmi ok játszott szerepet abban is, hogy nem visszhangzott a világ a szovjet invázió idején kiirtott mintegy két és fél millió afgántól.

 

Vannak, akik azt állítják, mindez nem elégséges magyarázat, hiszen az amerikaiak vietnami atrocitásai, ellentétben a lényegesen nagyobb számú afgán áldozatokkal, hatalmas publicitást kaptak. Bárhogy is legyen, a világon ma folyamatosan ismétlődően, szinte naponta, egyetlen népirtásról, a   soáról hallunk. Ez pedig pontosan a zsidó holocaust egyedisége miatt van így, hiszen, érvelnek, a holocaust a történelem egyetlen olyan népirtása, amelyet számos, más népirtásban nem található jellemzőt találunk. Mint a kiirtottak arányszáma, a likvidálás sebessége, a totális kiirtásra vonatkozó szándék és a megsemmisítés mechanizmusa.

 

Csakhogy, mint láttuk, akár a paraguayi aché, akár a braziliai indiánok, valamint több, teljesen kiirtott észak-amerikai indián törzs esetében a kiirtottak arányszáma a holocaustot éppen úgy nem teszi egyedivé, mint a likvidáltak abszolút száma. Ami a likvidálás gyorsaságát illeti, az sem igazán páratlan. Sztálin 1932 és 1934 között az ukrán lakosság mesterséges kiéheztetése során – amikor “csupán” 760 000-re becsülik az éhenhalt (és sok esetben a szülők által megevett) gyerekek számát – “egy időegységre” számítva semmivel sem érte el lassabban a célját, mint Berlin. Melyhez még hozzá kell adni az NVKD, a szovjet titkosrendőrség közvetlen (például lelőtt) áldozatainak számát. De a hutuk is 100 nap alatt egymillió tuszit öltek meg 1994. tavaszán fegyverrel és bozótvágókéssel, vagyis naponta tízezret, 5 és fél percenként egyet, írja Nat Hentoff a Washington Post 1999. január 16-i számában és megjegyzi, közben a Clinton kormány semmit nem tett a népirtás megakadályozására. (Ennyit a “miért nem bombázták az Auschwitzba vezető vágányokat?” című kérdés aktuális változatáról.). Igaz, hogy a ruandai népirtók fegyverei primitívek voltak, de a likvidálás akkoriban legkorszerűbb módszereire berendezkedett Auschwitzban a táborparancsnok és a történészek szerint is tízezer áldozat volt a 24 órás időszakban elért maximum.

 

Persze kérdés az, vajon nem mondvacsinált ismérv-e a népirtás sebessége, hatékonysága vagy abszolút száma? Miért rosszabb egy olyan népirtás, amely kiszemelt áldozatával két vagy három év alatt végez és nem például húsz vagy huszonöt év alatt? Miért nem lehet esetleg fordítva érvelni, hogy egy gyors népirtás “jobb” a lassúbbnál, hiszen az utóbbi esetben nemzedékek élnek félelemben évtizedeken át ahelyett, hogy “gyorsan túlesnének” a legrosszabbon? Egyszerűen, kinek van joga hierarchiát állítani a genocídiumok módozatai között? Mi jobb a halálba menőnek: az eichmanni elgázosítás gyorsasága vagy a szovjet, mínusz negyven fokos sarkvidéki gulág olykor évekig tartó ólombányája? Mi jobb, nigériai ibóként egy pillanat alatt meghalni, vagy a vörös khmer uralma alatt gyerekként először a fővárosból elhajtott, majd meggyilkolt anya és apa után sírni, egy fél évvel később pedig husánggal betört koponyával összeesni valahol a dzsungel kellős közepén?

 

A holocaust egyedisége mellett felhozott másik érv a genocídium szándékossága. Vagyis, hogy az 1942. január 20-án tartott Wannsee-i konferencián elhangzott, hogy Németországot – nem az egész világot – “zsidótlanítani” kell és az európai zsidókat keletre kell deportálni. Ami semmiképpen nem ítélhető egyfajta “messianisztikus” direktívának, hiszen nem egy nép teljes kiirtására vonatkozott, hanem annak egy földrajzilag körülhatárolt területen élő részére. Nem is szólva arról, hogy 1944 késő nyarán Himmlerék felajánlották, hogy az életben maradt zsidókat pénzért és felszerelésért szabadon engedik, amely “üzlet” pontosan a Nyugat elutasításán hiúsult meg, állítja Jehuda Bauer, a jeles holocaust-kutató. De még akkor is, ha az egész zsidóság kiirtására adott parancsnak értelmezzük a wannseei jegyzőkönyvet, azt tudjuk, hogy a wannseeihez hasonló konferenciát tartottak Isztambulban is, a volt ottomán fővárosban, ahol, kellően dokumentáltan, öt résztvevő – három pártvezér, a kémelhárítás és a gerillák elleni hadviselés vezetője, valamint a nemzetbiztonsági hivatal feje – határozta el az örmény kérdés radikális, végleges “megoldását”. Ennyit arról, hogy a holocaust e tekintetben, vagyis egy népcsoport kiirtásának szándékának meglétében, szintén nem egyedülálló. De felmerül itt az a kérdés is, vajon nem mindegy-e az áldozatnak, hogy egy kinyilvánított szándék eredményeként vagy annak hiányában ölik meg? Nem mindegy az, hogy a 19. században Colorado és Kalifornia állam kormányzói hivatalosan szólították-e fel az állam lakosságát (ezt tették), hogy minden útjukba eső indiánt kiirtsanak, miközben állami költségvetésből finanszírozták a halálbrigádokat vagy hogy ezt bármilyen hivatalos irat vagy kinyilvánított szándék, netán titokban tartott parancs értelmében hajtották volna végre? Nem inkább az a lényeg, hogy az észak-amerikai kontinens eredeti indián lakosságának 95 százalékát kiirtották, csecsemőket lőttek le, felnőttek nemi szervét vágták ki és tették ki közszemlére? Az indiánok, akik lelövéséről, agyonveréséről és megcsonkításáról az 1906-ban béke Nobel-díjat kapott Theodore Roosevelt azt találta mondani, hogy az, mint David E. Stanndard Amerikai holocaust c. könyvében olvasható,   “helyes és jó cselekedet”, valamint azt, hogy “odáig nem mennék, hogy azt állítsam, csak a halott indián a jó indián, de azt hiszem, hogy tíz közül kilencben tényleg ez a helyzet és a tizedik esetében sem vizsgálódnék túl közelről”?

 

Vannak persze, akik az indiánok kiirtását relativizálni akarják. Akiket nyugodtan nevezhetnénk “revizionistáknak” Közülük egyesek azt állítják, hogy az indiánok eltűnésének nagy részét nem lehet szándékos cselekedetek – értsd népirtás – következményének tekinteni, mivel legtöbbjük a romló életkörülmények következtében szerzett betegségekben és a fehér embertől kapott kórokba halt bele. Csakhogy, és ezt Raul Hilberg, a holocaust egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye állítja, 2 millió zsidó pusztult el a gyűjtőtáborokon és haláltáborokon kívül, és felük betegségben. Netán őket sem kellene a teljes halálesetekbe beszámítani, mert az Endlösung “nem szándékolt” következményeiben vesztek oda? Buchenwaldban például ez az arány még nagyobb volt. Az 1937 és 1945 között az ott fogvatartott 239 000 táborlakóból kb. 55 ezren (23 %) haltak meg a táborban. De közülük 33 ezren (kb. 60 százalék) a tábori kórházban hunytak el, közli az adatot a holocaust-kutató történész, Andrew B. Appleby.

 

Ha sok embert zsúfolnak egy helyre, a betegségek gyorsan felütik fejüket: ezt már tudták azok is, akik e táborok prototípusát üzemeltették, mint például a spanyol katonaság, amely a “congregación”-nak és “reducción”-nak nevezett táborok szörnyű rendszerét működtette a késő 18. és korai 19. században például Kaliforniában. Amit spanyol elődjeik már kipróbáltak az Andokban azokban az orwelli nyelven “misszióknak” nevezett gulágokban, ahol a helyi indiánok tíz és tízezreit tartották fogva, dolgoztatták őket napi 640-780 kalórián olvasható Sherburne F. Cooknak a Berkeley Egyetem kiadásában megjelent könyvében, amely az indiánok és a fehér civilizáció összeütközésének egyik legérdekesebb forrása. (Ezekben a “missziókban” dolgoztatták, többek között, azokat a büszke és szép ecuadori otavalo indiánokat is, akik kevés túlélői közül kerültek ki e sorok írója gyermekei közül kettőnek anyai ágon a felmenői, ha egy Elie Wiesel-féle szubjektivizmus közbevetése az indiánok esetében nem minősül egyesek szemében “tudománytalan” illetlenségnek.)

 

A kettős mérce alkalmazói olykor azt állítják, az indiánok “nem számítanak” a népirtás áldozatainak, mert halálukat egy hódítással szemben tanúsított fizikai ellenállás okozta. De ha a leigázás elleni harc egy csoportot automatikusan diszkvalifikál a genocídium meghatározásából, vajon mit tegyünk azokkal a zsidókkal, akik a holocaust idején álltak ellen a náciknak a varsói gettótól kezdve a lengyel erdőkig és azon túl is? Márpedig, mint Jehuda Bauer, a már idézett holocaustkutató írja, Lengyelországban a zsidók több mint száz gettóban álltak ellen fegyveresen a nemzeti szocialistáknak, és még a haláltáborokban is több, jelentős felkelést szerveztek, ami után minden esetben az ellenállás résztvevőit és, természetesen, vezetőit, lemészárolták.

 

A Kolumbusz előtti Amerikában legalább kétezer egymástól különböző nép élt. Még ma is, miután csaknem teljesen megsemmisítették az őshonos lakosságot, az Egyesült Államok kormánya hivatalosan 500 különböző őshonos népet (“native nations”) ismer el, melyek politikai határain belül élnek. Ezek azok, amelyek megmaradtak azután, hogy mintegy 50-100 millió indiánt megöltek, ami a kontinens teljes őslakosságának 90-95 százaléka. Mintha Hitler a 400 millió európaiból 385 milliót ölt volna meg.

 

Az indiánok igen “hatékony” kiirtása bagatelizálásának természetesen van egy másik, igen súlyos, rasszista eleme. Mivel, a rasszista “tudósok” szemében az egyik indián úgy néz ki mint a másik, Észak- és Dél-Amerika indiánjait egyszerűen “indiánokként” kategorizálják (ahogyan az “ázsiaiakkal” vagy “afrikaiakkal” szokásos), míg az európaiakat gondosan megkülönböztetik egymástól vallási, kulturális, etnikai és nemzeti alapon és senkinek sem jutna eszébe, például, a bosnyákok etnikai alapú tisztogatását “európai” tisztogatásként általánosítani. Az indiánok esetében – akik közül például az inkáknak és a majáknak annyi közük van (pontosabban, volt) egymáshoz (indiánok), mint például az albánoknak az izlandiakhoz (európaiak) – a különbségtétel kényelmes hiánya azután ahhoz vezet, hogy egyes, a föld színéről is tökéletesen eltüntetett őshonos népeket így nem kell a “népirtás” kategóriájába sorolni, hiszen “az indiánok megmaradása” bizonyítékául egy Arizonába látogató turista is a saját szemével láthatja a skanzenben üldögélő, egyébként nyomorult, szőnyegszövő indiánokat. Vajon mit szólnának azok, akik ezt az etnoimperialista álláspontot foglalják el, hogyha valaki azt állítaná, a soá az indián népességpusztulás analógiájára “nem számít” hiszen a 400 milliós Európának csupán másfél százalékát (a zsidó lakosság aránya a teljes európai lakossághoz képest) pusztították el? Ami elképzelhetetlen Európára alkalmazva az természetes az új kontinens esetében, ahol 400 évvel Hitler hatalomra jutása előtt a Karib-térség és Közép-Amerika őslakosait “emberi formát öltött állatoként”, “homonculusokként” jellemezték. Melynek következtében nem csoda, hogy Amerika “felfedező” gyarmatosítói a helyi csecsemőket (akkor még komoly készlet állt rendelkezésre) kutyaeledelként használták, a lemészárolt felnőtteket pedig széthasított marhákként lógatták fel a verandákra, hogy, egy-egy női mellet leszelve, legyen mit főznie a rabszolga-szakácsnak a fehér betolakodó feinschmeckerek ebédjére, miközben, jeles szórakozásul, a férfiak herezacskóit pénztárcaként használták azok a conoisseurök, akik tudták értékelni az igazi egzotikumot (ld. Stannard idézett könyvét). Nem mintha északabbra ne lett volna kéznél hasonló ideológia: mint Andrew Jackson, amerikai elnök mondta az amerikai kongresszusnak azok számára fájóan emlékezetesen, akik nem hisznek a fajok egymás fölé- ill. alárendeltségében: a helyi népek kiirtása lényegében “az egyik nemzedék kipusztítása azért, hogy helyet csináljunk a következőnek”, idézi Ronald T. Takaki Vasketrecek: faj és kultúra a 19. századi Amerikában c., 1979-ben megjelent könyvében. Fröhlich Róbert tábori főrabbi a budapesti gettó felszabadításának 54. évfordulója alkalmából, tudósít a Népszabadság január 19-i száma, a zsidók legyilkolását “a világtörténelem leggyalázatosabb csapásának” nevezte: “A zsidókat először kitiltották az élet minden területéről, aztán magából az életből is. Módszeresen legyilkolták és gyári áruként dolgozták fel őket csak azért, mert Mózes hite és tanai szerint éltek.” Ha viszont egy potenciális áldozatot kérdeznénk meg, vajon a bőréből lámpaernyőt kívánna-e vagy herezacskójából aprópénztartót, érzésünk szerint dilemmája jóval meghaladná Buridam szamarának gyötrelmét, mely nem tudván dönteni két, tőle egyenlő távolságban lévő, egyenlő nagyságú és egyenlő illatú szénanyaláb között, éhen döglött.

 

Végsősoron hasonló faji felsőbbrendűségbe vetett meggyőződés vezetett a tasmánok teljes kiirtására Óceániában vagy az újfundlandi beothukok szintén maradék nélküli eltüntetéséhez.

 

Mitől egyedi hát a holocaust a népirtások történetében? A megöltek számától? Mint láttuk, nem. A likvidáltak arányától? Mint láttuk, attól sem. A kipusztítás sebességétől vagy hatékonyságától? A szándékosságtól? Egyiktől sem. Azok, akik a soá egyediségét hangsúlyozzák, előre levont következtetéseikből indulnak ki, átrostálják őket a tények szitáján, majd a már eleve levont következtetésekhez érkeznek vissza és kijelentik, lám, a soá egyedi. A körkörös érvelés klasszikus esete. De ezt a logikai akrobatikát szinte minden genocídium fölött elvégezhetjük, ha a rasszizmus vagy etnocentrizmus védőhálóját kifeszítjük: Kambodzsától és Kelet-Timortól Bosznián át Ruandáig. És aki netán járt azokon a tájakon, tudja, ott a soá éppen annyira nem kelt különösebb érzéseket, mint nálunk Kambodzsa népének kommunista megharmadolása abban az időben, amikor Horn Gyula Pol Poték szövetségesének tekintette magát.

 

Vajon miért állítja Erős Ferenc e cikk elején, hogy a soá egyediségének megkérdőjelezése “botrányos” és “igazságtalan”? Netán személyes érintettségből?

 

Phillip Lopate szerint itt egyfajta “kiirtási büszkeséggel” állunk szemben, amely a zsidóknak “privilegizált nemzeti státuszt nyújt a morális kitüntetettek listáján”. Zygmunt Bauman szerint Izrael teokratikus állama, mely államalkotó népét Isten választottjának tekinti, a holocaustot “saját politikai legitimitása bizonyítékának használja, egyfajta carte blanchként múltbeli és jövőbeli politikája igazolásához és, mindenek előtt, előlegként minden olyan igazságtalanságra, melyet majd elkövet a jövőben.” Ez az a hamis állítás – teszi hozzá Bauman a Modernitás és a holocaust c. könyvében Karl Jasper “életfenntartó hazugság” kategóriáját idézve -, amelyért másoknak olyan nagy árat kellett és kell fizetniük. Ennek a gondolkodásnak természetes, rasszista következménye a más népek által elszenvedett népirtás elkenése vagy az arról adott információ egyszerű letiltása, mint ahogyan ezt egy izraeli kormányzati történészekből összeállított bizottság tette, amikor a Merec-párti oktatási minisztérium 1995-ben egy középiskolai történelemkönyvbe fel akarta vetetni az örmény és cigány holocaustot.

A soá körül igen sok a politikai és egyéb természetű, nem kellően eloszlatott homály – hogy csak egy frisset említsünk, annak a kérdése, vajon a zsidó szervezetek miért csak most követelnek kártérítést bankoktól, biztosítóktól és gyáraktól, amikor már alig maradtak szerencsétlen túlélők és miért nem tették ezt meg tíz, húsz, harminc vagy akár negyven évvel ezelőtt?

Azok, akik saját holocaustjuknak erőszakosan és kategorikusan egyediséget követelnek, szinte minden esetben az érdekérvényesítésben gyengébb népek holocaustját leértékelik. Ez a fajta magatartás egyet jelent az antiszemita történelmi revizionisták viselkedésével, akik tagadják a zsidók szenvedését a soában és akik pontosan azt állítják a soáról, mint a soá “egyediségét” fenntartók általában a többi genocídiumról: hogy a megöltek száma túlzott, a halálesetek provokáció vagy háborúzás eredményei, hogy a legtöbb áldozat természetes okok vagy betegség áldozata lett, hogy hivatalosan nem nyilvánították ki a genocídium szándékát. Az egyediség narcisztikus állítása mások szenvedésének brutális, rasszista tagadásával párosul, ami ugyanannak az értéktelen, sőt galád “éremnek” a tüköroldala. És ha van, ami mérhetetlenül botrányos, igazságtalan és egyszersmind kiirtandó, akkor az éppen ez a nézet.